Záróra Szlovákiában

Régen egész más volt – hallani mind gyakrabban a volt szocialista országok egyre kiszolgáltatottabb lakossága körében, s nincs ez másként Kelet-Szlovákiában sem, ahol a korábbi szociális háló felfeslése nyomán évszázados feszültségek élednek újjá. A politikai átalakulást megelőzően – amint arról a helyiek rezignáltan beszámolnak –, „aki dolgozni akart, az tudott is”, ráadásul a társadalmi különbségek jóval kisebbek voltak, még a cigányság és a lakosság többi részének viszonylatában is. A nagymihályi (Michalovce) piacon árusító férfiak azt mesélik, némelyikük egykor több tucat munkást irányított, ma meg már hajnalban ki kell állnia a standjára, csak hogy a kenyérre- meg a cigarettáravaló meglegyen.
A szlovákiai „cigány lázadás” óta az érintett keleti országrész lakói még inkább felemás érzelmekkel viseltetnek roma honfitársaik iránt. Többségük itt, északi szomszédunk legszegényebb területein megérti a romák gondjait, sőt egyesek még a rablásokat is megbocsátják nekik. Azt régóta sejti mindenki, hogy a súlyos szociális feszültségek hamarosan robbanáshoz vezetnek, az utóbbi hetekben történtek miatt azonban az eddigi aggodalmak félelemmé váltak: a szintén jelentős munkanélküliséggel küzdő helyi szlovákok és magyarok a közeljövőben újból bekövetkező rablásoktól, helyzetük további romlásától tartanak.
Igaz, miután a rendőrökből és katonákból szervezett rendfenntartó erők megszállták a fosztogatásokban élen járó kelet-szlovákiai térségeket, és másfél száz ember ellen vádat emeltek, az éhezésükre hivatkozó romák felhagytak a nyílt támadásokkal. Egyes helyeken persze azóta is feltörtek néhány élelmiszerboltot. Egy roma férfi például egyik éjszaka betört egy raslavicei (Tótraszlavica) élelmiszerüzletbe, s miután felpakolta mintegy kétezer korona értékű zsákmányát, gyufával a kezében pénzt keresett a kasszában. Az égő gyufaszálat azonban véletlenül beleejtette a fiókba, amely ettől rögvest lángra kapott. A férfi ijedtében elmenekült a helyszínről, az üzlet pedig teljesen kiégett. A tűz kis híján másfél millió korona kárt okozott, alig kétszázezerrel kevesebbet, mint amennyire a belügyminiszter szóvivője a zavargások során keletkezett eddigi összes kárt becsülte.
A múlt hónapban történteket látva alig meglepő, hogy a nem is olyan rég még egészen másként vélekedő szlovákok némelyike azt állítja: szó sincs ma már „magyarkérdésről”, annál inkább kell beszélni a „cigánykérdésről”. Csakhogy – teszik hozzá – az egyre súlyosbodó bajokat a politikusok valamiért nagyon szeretik a szőnyeg alá söpörni, miközben a februári eseményeket a legtöbben csupán a jéghegy csúcsának tekintik.
A történelem megmutatta, hogy a rendszerváltozás előtti gazdaságpolitika mélységesen elhibázott volt, a ma mind reménytelenebb közembere mégis úgy látja: jó, jó, akkor sem voltunk gazdagok, de a mostaninál sokkal jobb volt. Az elszegényedés és kiszolgáltatottság még inkább sújtja a cigányságot, a jelek szerint egyrészt a képzetlenségük, másrészt az előítéletek miatt. Amint Nagymihály piacterén mesélik, sok cigány próbál elhelyezkedni a városban, de nemegyszer előfordul, hogy származásuk miatt nem tartanak igényt munkájukra. Így aztán egyes, részben cigányok lakta területeken 35 százalék fölé kúszott a munkanélküliek aránya, sőt van olyan falu is, ahol a polgármesteren kívül szó szerint senkinek sincs pénzkereseti lehetősége.
Maradt a segély, amelyet azonban most drasztikusan, esetenként akár 50 százaléknál is nagyobb mértékben csökkentettek.
A cigányok azt mondják, ha lehetőség lesz rá, közülük sokan rögvest útnak indulnak Nyugat-Európába. Brüsszelben – látva a Szlovákiából érkező menedékkérelmek számának napról napra történő emelkedését – már most tartanak attól, hogy az EU-csatlakozást követően a kelet-európai romák valósággal elözönlik majd a fejlettebb országokat. Ma viszont még csak lázadnak, és – kár kendőzni a dolgot – lopnak. A zendülő vidékek lakói rég felhagytak a zöldség- és gyümölcstermesztéssel, hiszen semmi értelme a befektetett munkának, a termés úgyis eltűnik, még mielőtt beérhetett volna. Így aztán belegondolni is rossz, mi lesz, ha a most még általában megértő lakosság is élesen szembekerül az élelemért mindennapos harcot folytató cigánysággal. S az is kérdés persze, hogy az esetenként akár százas csoportokba verődött cigányok garázdálkodását valóban lázadásnak lehet-e minősíteni. Ugyanakkor elmondhatjuk, hogy egy célt máris biztosan elértek a randalírozó romák: néhány napig fél Európa rájuk figyelt. Az öreg kontinensen ugyanis emberemlékezet óta nem fordult elő, hogy éhínségre hivatkozva tömegek mozduljanak meg, s furkósbotokkal vagy éppen az egyik élelmiszer-áruházból lopott fagyasztott csirkével felfegyverkezve betörjenek falvak, kisvárosok üzleteibe, hogy magukkal vigyenek szinte mindent, ami mozdítható. Nem árt viszont hangsúlyozni, hogy e lázadókat sokszor nem az éhség hajtotta, hanem – ahogyan az mára kiderült – azok az uzsorások, akik a rászorultak nyomorát kihasználva a biztos segélyek megérkezésének tudatában hiteleztek a romáknak, és akik a megszorítások nyomán jelentős „hitelfedezettől” esnek el.
A települések központjai most éppen nyugodtak, de pár napja még az utca egyik oldalán az ország különböző részeiből odarendelt s egyre türelmetlenebb rendőrök és katonák néztek farkasszemet a velük szemben álló dühös cigányokkal. Lezajlott köztük néhány attak, de láthatóan mindkét fél abban reménykedik, hogy a történtek nem ismétlődnek meg egyhamar. „Ha elmennénk, ki tudja, mi történne” – mondták akkor, ottjártunkkor a fegyveresek, igaz, egy magyar nemzetiségű fiatal katona rögvest azt ajánlotta, hogy „beszéljünk inkább a Való világról, az sokkal érdekesebb, mint itt ácsorogni”.
S bár feltehető, hogy a derék baka nem erre gondolt, de a több százmillió koronáért felújított tetszetős nagymihályi sétálóutcától, a kormány egyik büszkeségétől nem messze valóban ott lapul egy egészen más való világ.
A Szlovákia egyik legnyomorúságosabb cigánytelepét rejtő Vásárhely (Trhoviste) pont félúton fekszik Tőketerebes (Trebisov) – a lázadás epicentruma – s a nagyobbacska Nagymihály közt. A falu első ránézésre tán semmiben sem különbözik a többitől: délceg templomai a dicsőbb régmúltat idézik, utcácskái viszont szürkék, kopottak, latyakosak. A kép olyan, hogy lehetnénk akár Borsodban vagy Kelet-Közép-Európa bármely szerencsétlenebb sorsú régiójában is. A falu cigánytelepe sem különbözik a magyarországiaktól abban, hogy a településtől elkülönülve, zárt közösségben élnek itt a romák.
Omladozó viskók, förtelmes bűz, ragacsos sár mindenütt, néhány koplaló korcs kutya s hihetetlen ínségben élő emberek hada, akiknek legalább a fele nincs még tízéves sem. Gyerek tehát rengeteg, öreg viszont csak elvétve akad. Nem véletlenül: a hatvanat kevesen érik meg a telepen élők közül. Hétszázötven roma tengeti itt az életét, hétszázötvenen a becslések szerint több százezer szlovákiai cigányból; igaz, a népszámlálás adatai azt mutatják, az 5,4 milliós Szlovákiában a romák a lakosságnak mindössze 1,3 százalékát teszik ki. Hiába, a sötét bőr stigmája itt sem büszkeség. Az 1921-es, ugyancsak önbevalláson alapuló népszámlálás adatai még csak nyolcezer romáról tudósítanak ezen a területen. Ma viszont azt mondják, húsz év múlva Szlovákia lakosságának bő tíz százaléka lesz cigány, elvégre az ő szaporulatuk rendíthetetlen, miközben a ma még legnagyobb kisebbségnek számító magyarok számaránya évről évre csökken a Felvidéken.
A vásárhelyi romatelep csak egy a szlovákiai csaknem hétszázból, s a cigány asszony, aki bódéja ajtajában kiabálja, hogy írni, olvasni nem tud, iskolában még sosem járt, de van nyolc gyereke, akikkel nem tudja, mit tegyen, szintén csak egy az igazából ki tudja, hányból. Mintha a babitsi víziókban felderengő ismeretlen földrész s lakóinak problémái sorjáznának előttünk, aztán hirtelen mégis rádöbbenünk: valójában ugyanabban a cipőben járunk Magyarországon is, s bár próbáljuk elhessegetni a gondolatot, tudjuk, hogy a vásárhelyiek – s nem csak a cigányok – gondjai szinte ugyanazok, mint a Magyarországon élőké.