Mint a szellem embere, általában ön nyughatatlan ember. A monumentális rajzfilm, Az ember tragédiája befejezésén kívül milyen tervei vannak?
– A könyvfesztiválra megjelenik egy kibővített Jelképtár és egy ugyancsak másokkal együtt írt könyv, aminek az a munkacíme, hogy A magyar ló. Ezenkívül létezik egy Sine Morbo című, évszakonként megjelenő folyóirat. Ebben van egy állandó rovatom, a Zodiákus. Egy könyv lassan összeáll belőle. A könyvhéten jelenik meg egy általam illusztrált mesekönyv, Mirtse Zsuzsa a szerzője. A csodaszarvas-film könyvváltozata reményeim szerint szintén a könyvhéten jelenik meg. Ebben minden benne lesz, amit össze tudtam kaparni a szarvas szimbolikájáról és a magyar őstörténettel való kapcsolatairól. Ez utóbbi terén egyébként a frontvonalak épp oly mereven állnak szemben, mint a politikában. A közelmúltban egy vidéki előadásomon egy hölgy megkérdezte, mi a véleményem a magyar nyelv finnugor eredetéről. Amikor mondani kezdtem, fölpattant, és „ezt nem hallgatom tovább” kiáltással kirohant a teremből.
– Miért, mi a véleménye a magyarság finnugor eredetéről? Ígérem, nem rohanok el.
– Én nem vagyok sem nyelvész, sem történész, viszont érdeklődő ember vagyok, és elolvastam mindent, amit találtam ebben a témában. Az én felfogásom szerint nem lehet egy tőből levezetni a magyarságot. Negyven-ötven ezer évvel ezelőtt nagycsaládok éltek mindenfelé. Egy Magyarország nagyságú területen a neolitikumban legfeljebb néhány ezer ember élt, elszórtan, kis csoportokra szakadva. Ezek alighanem mind más nyelvet beszéltek. László Gyula szerint a szomszédok közti közlekedőnyelv lehetett annak az alapja, amit mi ugornak nevezünk. Van tehát egy többségében ugor nyelvű magyar népesség, amely, jóllehet, nem tudjuk, hogyan és mikor került ide, de valószínűleg már akkor itt él a Kárpát-medencében, amikor Árpádéknak még se híre, se hamva nem volt. Vékony Gábor szerint Árpád népe besenyő nyomásra húszezer fős lovas hadsereggel indult el az Irtisz mellől. Ők török nyelvűek voltak, akik ideérve, ráültek a magyar többségre, erős országot teremtettek, de hamar fölemésztődtek, egyrészt, mert állandóan kalandoztak, ami véráldozatokkal járt, másrészt, mert beolvadtak a magyar nyelvű többségbe. Közben átadták nekik török szókincsük és műveltségük egy részét. Tehát én úgy gondolom, hogy a mi gyökerünk úgy kettős, ahogy a csodaszarvas-monda meséli: magyar és török. Örülnék neki, ha a szinte politikailag szemben álló őstörténeti frontok a vagy-vagy helyett az is-ist fogadnák el. Az ember attól csak gazdagabb, ha többféle.
– A politikának régi rossz szokása, hogy beleszól a nagyok dolgába. Ön lelkileg-szellemileg hogyan viseli saját politikai szerepvállalását? A Fidesz kulturális tagozatának elnökségében végzett munkájára gondolok és arra a pletykára, hogy ha két év múlva „rendszerváltás” lesz, fontos pozíciót fog betölteni a kultúrpolitikában.
– Nem szerepel a terveimben, hogy fontos pozíciót töltsek be. Művész- és íróember vagyok, hál’ istennek, sok tennivalóval. Be kell fejeznem a Tragédia filmváltozatát, ha már tizenhárom szín elkészült a tizenötből. Legfeljebb olyan terhet vállalhatok, ami mellett tovább dolgozhatok a filmen. A szerepvállalásomat nem politikainak tekintem, hanem „csupán” közügynek, bár természetesen vannak politikai elemei is. A Fidesz tagja lettem, de amit feladatomnak tekintek, az a pártpolitika felett áll. A kulturális tagozatban azért vállaltam munkát, mert meggyőződésem szerint a nemzetnek kulturális stratégiára van szüksége. A kultúra mindent átfogóan határozza meg életünket, valóságos stratégiai húzóágazat tehát.
– A magyar magas kultúrával szerintem nincs baj, de a tömegkultúra, a „népművelődés” egyre siralmasabb állapotban van. Mit lehet ez ellen tenni?
– A magyar nemzet kulturális válságban van, ami nem azt jelenti, hogy nem születnek kiváló művészi, tudományos vagy sporteredmények. A közerkölcs hanyatlása, a hétköznapi kultúra evidenciáinak vészes fogyása és az általános műveltség rohamos apadása, az integrációs készség gyengülése, a közügyek iránti érdektelenség: mindezek csak rendkívüli erőfeszítésekkel gyógyítható népbetegségek. A rendszerváltás előtt majd ötven éven át tudatosan, folyamatosan radírozták a múltunkat. Kis híján sikerült is „végképp eltörölni”. A rendszerváltás után a kapitalizmus karjaiba vetettük magunkat, most újabb globális érdekek hasznára kezdünk leszámolni múltunkkal. A baj kezelése kulturális stratégiát kíván. Annál is inkább, mert mintha belülről is titkos féreg rágna a szervezetet; erre a kereskedelmi televíziók és a jelenlegi oktatáspolitika ámokfutása szolgál sajnálatos példákkal. Statisztika tanúsítja, hogy a lakosság 95 százaléka szinte csak televízión keresztül „kulturálódik”. Nincs nagyobb féltenivalónk, mint a jövő nemzedékek. Stratégiát kialakítani egyedül nem lehet. Erre szövetkezünk a társaimmal, és ehhez várunk segítséget minden tenni kívánó, jóakaratú embertől. Hogy igazam van, és hogy valóban nem megy a dolog párton kívül, azt Hiller miniszter úr válaszlépése igazolja. Hallván a szándékunkról, ő is megalapította a maga stratégiabizottságát. Jelképesnek tartom, hogy annak élére utódomat, Harsányi Lászlót, az NKA jelenlegi elnökét nevezte ki. A véleményformálókat és döntéshozókat gyakran a teljes irracionalitás mozgatja, vagy pedig valamilyen számomra ismeretlen érdek. A jelenlegi kormányzat számos lépése tanúsítja ezt. Mintha az államalkotó erények: az önmérséklet – Platón szerint ez a legfontosabb! –, az igazságosság, a bölcsesség és az erő teljesen hiányoznának a hatalom birtokosaiból. Én hiszek ezeknek az erényeknek a szükségességében. Az én szándékaim nem irracionálisak. A köz érdekét kívánom szolgálni. A köz számomra a magyar nemzetet jelenti, azon belül pedig az eljövendő nemzedékeket. 1973-ban a János vitéz elkészültekor úgy határoztam, hogy a magyar ifjúságnak fogok ezután filmet készíteni, és őket tekintem első számú olvasóközönségemnek. Ezért illusztrálok boldogan mesekönyveket is. Szeretném hinni, hogy lesz jövő.
origo.hu
Édesanyák szja-mentessége: történelmi lépés a magyar családtámogatásban
