Utcáról összeszedett eszméletlen fiatalt tesznek be egy rendőrautóba, mentők robognak, felnőttek könnyeznek. Egy üzlet előtt pár pillanatra őrizetlenül hagyott babakocsit, benne a gyerekkel, idegenek ragadnak el. Fiatal nő rohan kétségbeesetten az utcán. Képek, amelyeket a valóság szült, rémképek, amelyektől felriadunk álmunkból. Ez lehet, ez történhet veled – sugallta a sokkoló bevezetés –, jelentkezz, bárhol vagy! És te, idegen, a városi tömeg névtelenje vagy az országutakat ismerő sofőr, ha láttad valahol ezt az arcot, értesíts minket! Megannyi segélykiáltás.
Tíz esztendeje a mainál biztonságosabb volt a világ. Akkoriban Magyarországon évente még „csak” négyszáz ismeretlen helyen tartózkodó gyerekről tudtak a hatóságok. Időközben cserélődtek a műsort bevezető jelenetek, a gyermekarcok, ahogyan a zene, a tartalom is változott. Ma ezer–ezerkétszáz gyereket és fiatalkorút keresnek évente Magyarországon. Megszámolni is nehéz, hogy az évek folyamán hány szétszakadt családi szálat fűzött össze újra e műsor, hány, a semmi felé sodródó életet mentett meg. Jellemző volt az elmúlt évtized médiájára, amikor e kifejezetten humánus, sőt életmentő műsort mellőzték a képernyőről. A kényszerszünet másfél évig tartott. Ma saját anyagi kockázattal, önálló produkcióként készítik. A Csellengőket az M 1 és a Duna Televízió vetíti vasárnap délutánonként. Csaknem egymillióan kíváncsiak rá. Engem különösképp az érdekelt, hogy milyen az az ország, amelyet az elmúlt években Incze Zsuzsa megismert a gyermekek és felnőttek sorskövetése által. Mi a háttere annak, hogy gyerekek, serdülők látszólag ok nélkül, egyik napról a másikra képesek kilépni addigi életükből? Mit keresnek, mi hiányzik nekik? Pusztán kalandra vágynak, vagy sokkal többről van szó?
– Közhely ugyan, de nem találkoztam két egyforma helyzettel, sem az érzelmeket, sem a társadalmi, kulturális hátteret illetően – kezd hozzá tapasztalatainak felidézéséhez Incze Zsuzsa. Ma is előtte van az első forgatás helyszíne.
– A nagyszülők, akik unokájukat keresték, egy falusi házban éltek. A kapun belépve azt láttuk, hogy a kerítés különböző pontjaira a kislány Barbie babái voltak felfüggesztve. Ez a jelzés nekem olyan görcsös ragaszkodást mutatott, amely nem lehet egészséges. A nagyszülők szavaiból megtudtuk, hogy az édesanya rájuk bízta kislánya nevelését, feltehetően azért, mert a saját életét akarta élni. Ők nagyon féltették, magukhoz akarták kötni. A környezet nyomasztónak látszott, nem volt nehéz megérezni, hogy mitől indult „világgá” a tizenhat éves lány.
Akadt persze olyan helyzet is, amikor jó ideig nem értették, mi lehet az eltűnés oka. Jómód, úszómedencés ház, sok utazás, kellemes családi együttlétek. A szülők egy napon mégis hiába várták haza egy szem lányukat. Naplójában üzenetet hagyott nekik. Ebben azt írta, ne hibáztassák miatta magukat, mert szereti őket. Egy ideig mégis távol lesz tőlük. Mivel mindent készen kapott, most szeretné a saját életét élni, megtudni, mire képes egyedül.
– Igazán romantikusan hangzik – jegyzem meg. – De ha ilyen bensőséges szülő-gyerek kapcsolatról és intelligens emberekről van szó, vajon miért nem lehetett az önállósodás más formáját választani? Miért tette ki szüleit a pokoljárásnak?
– A serdülők nem mindig gondolják végig, mi lehet a következménye egy érzelmi motivációjú döntésnek. A kilencvenes évek közepén s utána egy ideig úgy látszott, hogy az eltűnések a gyerekek szemszögéből kalandnak számítanak, mégpedig olyan kalandnak, amelyet, ha meguntak, abba lehet hagyni. Nagyobb volt az esélye annak, hogy aki valóban csak azért tűnt el otthonról, mert úgymond ki akarta magát próbálni, az ilyen gyerek előbb-utóbb épségben hazatért – magyarázza Incze Zsuzsa.
Egy dunántúli család példáját hozza fel ezekből az időkből. A szülők tizenhat év körüli fiúgyermekük eltűnése után egy évvel kérték a műsor segítségét. Hogy miért csak akkor? Mert szégyellték az esetet falusi szomszédaik, a rokonságuk előtt. A szerkesztőt ugyancsak megdöbbentette, hogy a megszólástól, pletykától való félelem ennyire képes volt uralkodni a szülői ösztönön és felelősségen.
A fiú az ország másik felébe vándorolt, egy építési vállalkozó kubikosbrigádjához szegődött. Mint utóbb kiderült, a korát nem kérdezték, ő nem mondta, igazolványt nem kértek tőle. Amikor a munkatársak meglátták a fényképét a műsorban, a fiú tudta nélkül azonnal jelentkeztek. Az események visszapergetésekor aztán kiderült, hogy mi elől futott el. Sikertelen volt az iskolában, a lányoknál, úgy érezte, otthon sem becsülik semmire, értéktelennek tartják. Így akarta bebizonyítani, hogy igenis ér valamit. Felnőttként dolgozott, a keresetét beosztotta, gondoskodott magáról. Sértetlenül hazakerült, tehát ez egy „boldog” történet. Jó ideje viszont azt mutatják az események, hogy a szerencsés végkifejlet esélye egyre ritkább. Azzal kell szembenézni, hogy a nagyobb szabadságot kereső gyermek vagy kamasz olyan társasághoz csapódik, ahol drogokkal kínálják. Sokkal többen válnak közülük áldozattá, mint korábban, s ez akkor is így van, ha életben maradnak. Nem tévékrimi, hanem dermesztő valóság, hogy a bűnözők elrabolják, autóba tuszkolják a gyanútlan, alkalmi barátságot kötött fiatalokat. Csuklyát húznak a fejükre, ismeretlen helyre viszik, fogolyként kezelik őket. Később – megtörésük és narkotizálásuk után – különböző módon „használják” őket. Itt Budapesten is megtörténnek ezek a hihetetlen esetek – állítja Incze Zsuzsa. Némi reménysugarat is felcsillant: ha az életösztön még működik, a találékonyság és a szerencsés körülmények segítenek, talán sikerül megmenekülniük. A műsor egy ilyen történetet is végigkövetett, bár nem minden mozzanatát tárták a nyilvánosság elé. Most beavat a részletekbe: olyan külföldiekből álló bűnözőcsoportról volt szó, amely éppen a bizonytalan helyzetű fiúkra, lányokra vadászott. Nyitott kérdés, hogy ha sikerül is kimenekíteni valakit ilyen helyzetből a rendőrség és a nyilvánosság segítségével, az átélt szörnyűségek és a droggal való „beetetés” után lesz-e belőle a továbbiakban ép lelkű, egészséges fiatal.
De térjünk vissza a szerencsésebb kimenetelű esetekhez, amikor szintén nincs megnevezhető oka annak, hogy valaki az utcai életet, a bizonytalanságot választja.
A határon túli, igen tehetséges középiskolás diáknak kollégiumában külön szobája, számítógépe van. Maximálisan gondoskodnak róla, tanárai szép jövőt jósolnak neki. A számítógépen nyoma maradt annak, hogy milyen vasúti menetrendek iránt érdeklődött. A televíziós keresés nyomán a nagyvárosban egyik alkalmi ismerőse figyelmeztette, hogy keresik, az édesanyja beszélt a televízióban. „Tényleg? Az anyám eljött értem olyan messziről Budapestre?” – csodálkozott el. A későbbiekben kiderült, hogy nem tudta feldolgozni azt a különbséget, amely az otthoni, nyomorral határos szegénység és új élete között fennállt. Magányosnak érezte magát, nem tudta elképzelni, hogy ő valakinek hiányozhat, hogy őt szeretik.
Vajon ha sikerül nagyobb megrázkódtatás nélkül megúszni egy ilyen kalandot, és a gyermek némi segítséggel hazatalál, hogyan dolgozza fel a történteket? Nem beszél róla többé, vagy megpróbálja megkeresni elvágyódása okait? Netán minden úgy megy tovább, mint azelőtt?
– Minden műsorban felhívjuk a fiatalok figyelmét, hogy elfutni sokkal könnyebb, mint visszatérni. Hiszen nekünk, felnőtteknek is nehéz beismernünk, hogy rosszat cselekedtünk, vagy bocsánatot kérnünk attól, akit megbántottunk. De tény, hogy nem mindenki alkalmas arra, hogy tisztázza a világgá futás előzményeit, s ha hibázott, próbálja oldani a feszültségeket. A gyerekeknél számolni kell a szégyenérzettel is, azzal, hogy hosszabb idő elteltével bekövetkezik egy kritikus állapot, amikor a szégyen és a bűntudat miatt nem mernek visszafordulni. Ugyanakkor azt is tapasztaltuk, hogy miután megkeresnek minket a szülők, jelenlétük segít a pozitív érzelmek kibontásában. Sokszor a kameránk előtt sírva mondják ki azt, amire a gyereknek szüksége van, amire vágyik. Hogy szeretik őt, hazavárják.
– Ez katarzis?
– Inkább a fásultság leküzdése, lelki felszabadulás. Hozzátenném, hogy ez nem tévesztendő össze a kereskedelmi csatornák mesterségesen gerjesztett lelki lemeztelenítésével. Mi pontosan tudjuk, mi a szerepünk, mikor kell kilépnünk mások életéből, ha tisztességesen elvégeztük a feladatunkat.
– Nem lehet könnyű meghúzni a határvonalat.
– Muszáj, már csak önvédelemből is.
– Mit jelent ebben az esetben a muszáj? Csalódást?
– Igen, megtörtént, hogy visszaéltek a segítségünkkel. Az is megtörténik, hogy miután összekötöttük a szálakat, vagy a gyerek, vagy a szülő kéri, hogy ne kerüljenek adásba. A kérést mindig teljesítjük. A kereskedelmi televízióknál dolgozó kollégák olykor meg akarják venni a „sztorit”, szenzációt sejtve a gyerekek sorsa mögött. Én ellentmondok ennek a szándéknak, mert számomra a kiszolgáltatott ember nem árucikk. A műsorkészítés fontos része az életemnek, de ha megoldódik a gyermek, a család élete, az legalább olyan jó érzés.
Noha tíz esztendő alatt megháromszorozódott az eltűnt gyermekek és serdülők száma, és az átjárható határokkal most újabb lehetőségek nyílnak meg az embercsempészek előtt, Incze Zsuzsa hisz abban, hogy e műsor nélkül még több fiatalkorúnak veszett volna nyoma örökre. Ám azt is hangsúlyozza: tévedés azt hinni, hogy minden ember közömbös, hogy kihalt a segítőkészség. Ha kiskorút keresnek, a rendőrség, a gyermekvédelem teszi a dolgát, jelzések érkeznek a járókelőktől, a szomszédoktól, az áruházak alkalmazottaitól, nemegyszer külföldről is. Türelem és bizakodás, ezek a kulcsszavak.
– Meg kell várnunk, amíg a többször közzétett fénykép, a riport elkezd hatni. Így történhetett meg, hogy egy lány eltűnése után három esztendővel adott hírt magáról Spanyolországból. Férjhez ment, gyermeke született. Tizenhét évesen hagyta maga mögött az otthonát, rá egy évre fordultak hozzánk a szülők. Két esztendeig időről időre szerepeltettük a fényképét, megismételtük a szülőkkel készített riportot. Valami azt súgta nekem, hogy meg fogjuk találni. Nagy szerencse, hogy Spanyolországban is fogható a Duna Televízió. Onnan hívott fel bennünket valaki, aki találkozott vele. A szülők azóta meglátogatták, megnyugodtak. A legfontosabb számukra, hogy életben van.
Kezdettől fogva rendőrségi szakértők segítik a Csellengők háromtagú stábját, ugyanis nekik több tapasztalatuk van arról, hogy az eltűntek történetei miként billegnek az erőszak, a halál mezsgyéjén. Szinte lidérces, ahogyan Incze Zsuzsa visszaidézi egy hétéves kislány eltűnésének hátterét. Amikor meglátogatták a szülőket, jelen volt a gyilkosa is, s érdeklődéssel figyelte a forgatást. Csak hosszú esztendők múltán derült ki, hogy ő volt az, aki több gyermeket megölt, s akit a közvélemény a „százhalombattai rém” néven ismert meg. De szembesülnek más tragédiákkal is, ahol a fiatalok eldobják életüket, vagy a haláluk mások lelkén szárad.
– Nehéz szívvel éljük át, ha ilyen hírt kapunk. Amikor hosszú hónapok, esetleg évek rossz sejtései bizonyossággá válnak. Az utóbbi időknek van még egy nagyon nehezen feldolgozható jelensége: a felnőttek sorsának reménytelensége, az elszegényedés, a kiúttalanság érzése. Amikor egy-egy eltűnés után meglátogatjuk a szülőket, gyakran már érzékelhető, ha megkerül is a gyerek, az adott körülményekből nincs kiút számára.
Többnyire ez a szociális látlelet: az apának nincs munkahelye, az anyának elfogyott a hite. Ha több testvér van, még arra sincs esély, hogy legalább egy többé-kevésbé biztonságos anyagi szintre felkapaszkodjanak. A gyerekek a kereskedelmi televíziók álomvilágában cseperednek fel, plazákban, játéktermekben töltik idejüket. Ezt az esendő réteget célozzák meg s viszik messzire az idegenek. Fiúkat, lányokat prostituáltnak, betanított tolvajnak – a hazai és a nemzetközi alvilág piaci szükségletei szerint.
A társadalom középrétegeiben anyagilag, szellemileg jobb a helyzet, de itt más űzi el a gyerekeket otthonról. A felnőttek kétségbeesett gürcölése, hogy talpon maradjanak, az egymásra fordítható idő szűkössége, az elgépiesedés, a kiürülés, a gyerek és a szülő lassan elfelejt beszélni egymással. Ha olykor-olykor mégis sikerül, vágyaik netovábbja egy régi emlék: ahogyan egy tarka pokróccal egy zöld füves rét felé ballagnak. Nem tesznek mást, csak összebújnak, és nézik a felhőket. Ahogyan hajdanában természetes volt.
A megkerültek és a végképp köddé váltak nyomán kirajzolódik a magyar valóság egy szelete. A csillogás mögött a szürkeség és reménytelenség, de a hiányt, szenvedést követő egymásra találás is. Ahogyan a gyerekek történetei sem csupán a szökésről szólnak, úgy a felnőttek eltűnése mögött is lelki, erkölcsi törések húzódnak meg. A másfél évtizede uralkodó vadkapitalizmus e téren is megteremte keserű gyümölcseit. A magukra maradt gyerekek a világgá menés kétségbeesett gesztusával üzennek szüleiknek, de a műsornak immár az eltűnt felnőttekkel is foglalkoznia kell. Anyákkal, akik elhagyják gyerekeiket, és prostituáltnak állnak, mérnökkel, tanárnővel, aki egy este lemegy sétálni, és többé nem tér haza. Nőkkel és férfiakkal, akik más országokban bukannak fel. Munkahelyüktől megfosztott, lakásukból kitett emberekkel, akik erdőlakókká váltak… Az ő számuk évente ötezerrel gyarapodik. Vészjelzés ez is. És még azt sem mondhatjuk, hogy az övék más történet.
Európa-bajnokság
Cucurella szelleme? Hajhúzásért piros lap és az év védése a női Eb rangadóján + videó
