Hogyan legyél humoralista (36.)

Megpróbálom hevenyészetten jelezni mostani stílusparódiám születésének keletkezési körülményeit. Úgy történt – a múlt heti borús vasárnap délelőttjén még pizsamában –, hogy a könyvespolcra vetődő féléber tekintetem egy régóta dédelgetett ihlető kincsen meg- (és kissé még vissza-) pihent… agyammal egyetemben. S ez a tényleges-valóságos csoda: Rákosné Ács Klára Vallanak a betűk könyve.
Miután olvasása közben már többszörösen meghatódtam szerző hihetetlen érzékenységén, emberismeretén, egyedülálló képességén, amivel eddig a világon jó, ha egy tucat ember rendelkezett, ezek után reakcióként előjött egészséges gonoszságom – az is szükségeltetik a paródiához –, és megpróbáltam csak a külső (felületen lévő) stílmodorát (esetleges modorosságait) ad abszurdumig a groteszk felé ellökni. Anélkül, hogy magyarázkódnék, alábbi őrületem messze nem vélemény, de nem is hódolat (a tiszteletköröket már megtettem) a „hozsanna” ugyanis egészen más műfaj kategóriájába tartozik. Pár sort találomra ide vetek a könyv grafológiai elemzéseiből, Bartókot – is – csupán a puszta kézírása alapján jellemzi a szerző (miközben itt sem közölték vele és így nem tudhatta, hogy éppen Bartók az, akit…)
(Rákosné Ács Klára): …Egy kibontakozó tehetség kézírása, akiben hihetetlenül sok a gyerekes vonás (…) Valahogy más utakon jár, mint a kitaposott ösvények (…) Sajnos a szervezete ekkor már nem egészséges (…) ebben az utolsó írásában a hitnek (…) és a gyermeki naivitásnak legmagasabb fokát látom – s akkor jöjjön az én változatom.
… Egy kifejezhetetlenül összetett jellemről van szó (még távolról sem Bartókot vagy a Bartók-elemzést „ócsárlom”). Kora gyerekkorától késő őszig a prézlit hurkolt betűi alapján nem felmelegítve eszi, de nem kap mást. Első házasságából született anyai nagynénje fölül összekulcsolt sziszegő esz betűivel beírta magát örökre a családot kompromittáló emlékkönyvbe. A mondat kezdőbetűinek nagysága korai tüdőszűrés hiányáról hagy később sem beteljesített nyomokat, melyek nem a kerületi rendelőintézethez, hanem egyenesen hozzá vezetnek, miközben rátartian pisszigen távolódnak. Erősen dohányszagú, de ugyanakkor kalapemelgető az udvarias dupla vé-je (itt szimplával és két mokkacukorkával épphogy csak jelzem).
Korai özvegységre vallanak nemcsak mássalhangzói, bár láthatólag a naplemente mellett inkább a szódabikarbónát kedveli. Ekkor még nem orgonagyáros (később se lesz), a nagyothallást csak mímeli, gyerekhomokozójából bár vissza-visszatekint az emberiség kőbölcsődéje felé, mindnyájunk jövőtlenségébe is lapos metszőfogaival beleréved. A bal kabátujján az olajcsepp szerencsére nem éri el a kottatartót, amire többet is írhatott volna koncert közben, de nyilvánvalóan feszélyezték a közönség partitúráztatott perecropogtatásai – vedlettek – szőrehullajtottak az ipszilon farkincái –, és bár látszólag egyedül fogja a vonót, egyértelműen szolidaritást vállal a másik három vonósnégyessel. Kipirult a-betűi, gömbölyded í-jei, katasztrofálisan szélsebes el-jei, tengerészcsomós-szilvalekváros köszvényre utalnak, kár hogy kiújult bronhitisze és elnagyolt ékezetei miatt nem lépett be a Szociáldemokrata Párt kerthelyiségébe. Nyúlós pogácsaszaggatói, elavult felsőteste ellenére felesége eleinte nagyon szerethette, ez nem annyira kézírásából, inkább lábtempóiból derül ki. Erősen spórolos karakter, magas fejhangjai valamint kétsoros mellényzsebe miatt azonban nehéz pontosan jégeralsóját kikövetkeztetni, melyekből – mint bűvész cilinderzárból a nyulat –, kvázi, remegő s. k. kézjegyeit hitelesíti. Nyolcvanhét és féléves korai halála alighanem székrekedés közben éri, de most még sajnos él és virulens… s ezért félő, jövő héten pont ezt a grafológiámat hazudtolja majd meg.
Szerencsére a szerkesztőség még időben megsemmisítette a leadott grafológus-kéziratomat, s e nyomtatott betűkből való (ki)olvasás képessége azért sem fejlődhetett ki áldozatomban, mert bár kézirásom alapján jellemem (telenségem), egészségem, hajlamaim, intimitásaim, gyengécske humorom (lásd mint eddig, és az értelmetlenségig tovább), leleplező jókedvvel és bőséggel terítékre kerülhettek volna… (mint döglött pacsirtatetemek a letakart magyar nemzeti felségjelű határátkelőhelyeken és olasz pástétomos éttermekben). Mégsem kell egyelőre visszabosszútól tartanom, mert azt még e sorok belelátnoki béljós grafológus elemzőjének sem árulta el (nekem), hogy ő születésétől fogva ötéves koráig teljesen analfabéta volt, s ezt aztán csak nagy lemondások árán sikerült élete vége feléig megőriznie, s ezért tisztának maradnia.
Így alighanem ő lenne akkor sokunk közül az az igen ritka és üde kivétel, akire már végképp nem érvényes az írástudók árulása! (Mi még gondolattal, szóval, cselekedettel és mulasztással is…)