Az irodában, amelynek bejárata fölött az áll, hogy Cathedralis Tours, olyan a szobája, mint egy múzeum. A falakon, az íróasztalán mindenütt képek, relikviák, s most, hogy átjöttünk ide, ahol lakik, megint régi dolgokba ütközöm. Hol él inkább, a múltban vagy a jelenben?
– Többnyire itt, a kisprímási palotában: így hívják a házat, ahol lakunk. Valószínűleg Hild tervezte, ez a város első klasszicista lakóépülete. Megfordult benne Ferenc József, koptatta a lépcsőit Liszt Ferenc is, amikor Esztergomban járt. Sokáig alkudozott Scitovszky János érsekkel a Koronázási miséről…
– Mikor költöztek ide?
– Negyvenötben az egyház ideiglenesen adta a városnak, akkor alakították lakóházzá. Az emelet utcai felét a városi rendőrkapitány, Jánoska Tibor kapta, a másikat apám, az OTI megyei igazgatója.
– Koditek… Sehol nem találkoztam még ezzel a névvel. Honnan való?
– A család apai ágon morva, buhlovicei. A morvák ügyes gazdálkodók, nyilván ezért fogadta fel ükapámat Rudnay, a hercegprímás gazdatisztnek. 1820-ban vele érkezett Esztergomba, akkor költözött vissza az érsekség Pozsonyból.
– Rangot vagy jómódot jelentett a gazdatisztség?
– Mind a kettőt, s hozzá némi öntudatot, mert nagyapám, aki szintén az érseket szolgálta, 1902-ben önállósította magát. Összegyűjtött pénzéből a Duna túlpartján, Muzsla és Ebed határában vásárolt magának birtokot: 340 holdat, s attól fogva ott gazdálkodott.
– Nem vette rossz néven az érsek, hogy felmondtak neki?
– Annyira nem, hogy mikor nagyapám meghalt, az özvegye Csernochtól kegydíjat kapott. Jött Trianon, a cseh legionisták berakták nagyanyámat egy csónakba, s öt gyerekkel éjszaka áthozták Esztergomba azzal, hogy van itt nekünk házunk.
– És volt?
– Volt.
– Még mindig számon tartják Esztergomban, ki idevaló?
– Még mindig. Minket nagyanyám családja miatt is annak tartanak. Az Einczingerek 1714 óta laknak itt. Sajnos régi polgárnak lenni egy időben nagy hátránnyal járt, mert a város ellen bosszúhadjárat indult negyvenöt után. Budapesttel csaknem egy időben kezdték a kitelepítést, és a százalékarányt tekintve innen vitték el a legtöbb embert.
– Mennyit?
– Több mint háromszáz családot, de ennél nagyobb vérveszteség volt, hogy sok embert szándékosan tönkretettek. Akinek tisztessége és tekintélye volt, addig zaklatták, míg önként el nem hagyta a várost. Nagyon sok értékes famíliát űztek el így. Számukra rendezzük évente a „hazaváró találkozót”.
– Milyen körülmények között nőtt fel?
– Szoknyasuhogás vett körül. Apám a bencéseknél érettségizett, és sok pap barátja volt. Az ötvenes években sokszor vacsoráztak nálunk. Hozták a nyersanyagot, és anyám főzött nekik. Ez akkor volt, amikor a város közellátása gyakorlatilag megszűnt, semmit nem lehetett kapni. Ebben az időben indították a közétkeztetést. Fakarusszal hordták Esztergomba a dorogi bányászokat, a bencések refektóriuma lett a Bottyán étterem. Egyszer azt írták ki krétával a táblára: „Bányászoknak nagy túrós, esztergomiaknak kis túrós.” Merthogy a leves után a második fogás túrós batyu volt. Pénteken mindig húst adtak, és figyelték, ki eszi meg s ki nem.
– Kik voltak a kosztos vendégek?
– Legtöbbször Bartl Lőrinc, hat nyelven beszélő káptalani tag, a bazilika plébánosa és Csepreghy Ignác érseki irodaigazgató jött. Beszélgettek apámmal, mi meg a bátyámmal füleltünk. Akkor hallottam először, hogy Esztergomnak a nevét is el akarják venni. Dózsafalva lesz, s ha nem lövi főbe magát a belügyminiszter, Zöld Sándor, meg is csinálják.
– Minek készült?
– Történésznek, de apámat a családi hagyományok vezérelték. Szerette volna, ha a bátyám erdőmérnök lesz, én meg agrárember. Tőlem abszolút távol állt a mezőgazdaság, de apám vasakarata döntött: 1965-ben a kertészeti egyetemre felvételiztem, sikerrel. Akkor az volt a szokás, hogy az előfelvételis egy évet dolgozott fizikai munkásként. Én a Pilishegyi Állami Gazdasághoz kerültem. Fél ötkor kelés, Jászfaluig vonattal, onnan három kilométer gyalog, hogy reggel hatra odaérjek. A munka sötétedésig tartott, utána vissza – nem bírtam.
– Feladta?
– Fel, s minthogy nem töltöttem ki az egy évet, elúszott az egyetem.
– Otthon mit szóltak?
– Apám azt mondta, leveszi rólam a kezét… A megyei levéltárban kötöttem ki, régi esztergomi iratokat kellett rendezni. Szerettem ott lenni, mert olvashattam, tanulhattam. Jelentkeztem is a bölcsészkar levéltáros szakára, de kiderült, csak öt hely van, ráadásul olyanok felvételiztek, mint a futtatott történész, Karsai Elek rokona…
– … vagyis nem sikerült?
– Nem, és ijesztő közelségbe került a katonaság. Hogy elkerüljem, különbözeti vizsgával beiratkoztam a kereskedelmi szakmunkásképzőbe villamossági eladónak.
– Ó, ezt kimondottan ajánlják a majdani történészeknek… Elvégezte?
– El. Én voltam a város egyetlen érettségizett bolti eladója. Három évig álltam a pult mögött, de ma is úgy érzem, nem volt elpocsékolt idő. Az életem akkor úgy zajlott, hogy hatkor becsukott a rádiósbolt, ahonnan első utam a Rió kávéházba vezetett. Té-tének hívtak ott, ami a „tölcsértaknyos” rövidítése, szóval azé, akit a felnőttek odaengedtek maguk közé. Például Babják Béla, aki rányitotta a szemem a képzőművészetre.
– A lányokra sosem jutott ideje? Persze ha nem akar, ne válaszoljon!
– A lányok Siófokról érkeztek 1966-ban, hárman voltak, és teljesen fölbolydították a várost. A Carmen trió női zenekar volt, zongora-gitár-dob felállásban játszottak. Mindhárman énekeltek, mindhárman csinosak voltak, és mindháromért törték magukat az esztergomiak. Talán nem hat hivalkodásnak, de én voltam közülük, aki célt ért: 1967. július 15-én feleségül vettem a zongoristát.
– Hány éves volt akkor?
– Húsz, a lány is annyi, de nem csak ezért vált a dolog a szüleim számára megrendítővé. A feleségemnek már volt egy hároméves gyereke, akit lányanyaként szült – képzelheti… Itt, ebben a szobában, a vasárnapi ebédnél jelentettem be, hogy nősülök, szegény anyám arcát máig látom, azt hittem, belehal. „Ide, fiam, nem hozol senkit”, közölték, így aztán egy konyhából nyíló cselédszobába költöztünk. Két ágy és egy szekrény fért el benne, ott született meg a lányom.
– Amikor először találkoztunk, sose hallott dolgokat tudott a Mária Valéria híd múltjáról, beszélt Balassi nőügyeiről, elmondta, hogy Bánffy Lukács érsek és Thomas Becket együtt hallgattak teológiát Párizsban. Emellett tagja az önkormányzatnak, vezet egy utazási irodát, új családja van és két remek gyermeke. De azt is láttam, amikor kézbe vette a borospoharat. Számomra ez a sokoldalúság rokonszenves, de nem kerül túl sokba? Mivel fizet ezért?
– Például azzal, hogy reggel nehezen ébredek. Teszi a napi negyven cigaretta, a sok kávé; lehet, hogy nem kéne ennyit vállalni. De vallom, ha az egyes ember nem tesz a városáért, falujáért, akkor az Isten se segít rajta. Esztergom szimbóluma annak, mennyi bántás és tragédia érte a magyarságot a huszadik században s főleg negyvenöt után. Egyetlen magyar várost se aláztak meg annyiszor, s miért? Mert ez a magyar kereszténység központja. Esztergom a magyar Sion. Innen indul ezer dolog a történelmünkben, s ezt a hagyományt ápolni kell.
– Ön hívő ember?
– Lelkem mélyén mindig jó katolikus voltam, de, mit tagadjam, itt-ott megszegtem a tízparancsolatot. Vallási ügyekben sose szaggattam el az istrángot, de reggel az irodába jövet be szoktam menni a kedves nővérekhez egy imára.
– Igaz, hogy párttag volt?
– Igaz, s nem titkolom: azért léptem be, hogy békén hagyjanak. 1970-től a városházán dolgoztam, s az egyik tanácselnök nagyon ki volt rúgva rám. Úgy gondoltam, a párttagság védelmet jelent, és jól gondoltam. Ezért lehettem az idegenforgalmi hivatal esztergomi vezetője, később megyei hivatalvezető-helyettese, majd a város önálló utazási irodájának megalapítója és vezetője. Abban a státusban már sokat tudtam tenni Esztergomért. Ez 1996-ig tartott, akkor vádolt meg az akkori városvezetés azzal, hogy „eladtam” István és Gizella házasságkötésének ezeréves ünnepségét az egyháznak.
– És tényleg eladta?
– Ha az eladásnak számít, hogy az ünnep eszmei rangja kedvéért meghívattam a bambergi érseket, a passaui püspököt, és felavattunk egy fekete gránit emléktáblát… Marhaság. Kiléptem, és megalapítottam német segítséggel a Cathedralis Tours irodát. Azóta itt dolgozom.
– Igaz, hogy ön volt az egyik elindítója az esztergomi várjátékoknak?
– Igaz.
– Igaz, hogy ön rendezte be a régi megyeháza dísztermét raktárakból előbányászott, kölcsönvett képekkel, textilesek által újraszőtt zászlókkal, s ma ott látni a falon Tisza István, Mária Terézia és Ferenc József képmásai mellett az egykori főispánokét is, de önnek ez kevés, mert hiányolja még az érsekek portréit?
– Igaz.
– És az is igaz, hogy mindenképp fel akarja állíttatni a Széchenyi téren Mária Terézia szobrát, amelyet a Balassa Múzeum raktárában őriznek?
– Igaz.
– És igaz, hogy amit nagyon a fejébe vesz, többnyire sikerül?
– Igaz.
– Jót beszélgettünk, Koditek úr, de ha megkérhetem, már ne gyújtson rá. Tíz csikk van a hamutartóban.
origo.hu
A klímák után a hűtőket is betiltaná az EU
