Virágének a Biblián

L a p s z é l j e g y z e t e k

A XVI. századi magyar kultúra egyik kiemelkedő alakja a német anyanyelvű Heltai Gáspár volt, aki a kor hitviharai közepette katolikus plébánosból a reformátorok vallásának követője lett. Az 1542-es brassói zsinat után személyesen vitte el a határozatokat Lutherhez és Melanchtonhoz, és ha már Wittenbergben járt, néhány évet az egyetem padjaiban is eltöltött. Amikor visszatért Kolozsvárra, szinte az egész város a képzett és nagy hatású lelkipásztor nyájához szegődött, aki hamarosan meg is nősült, és több gyermek boldog édesapja lett.
Heltai Gáspár nemcsak a helyi közösségnek, hanem a fél országnak is szellemi hajtóerejévé vált, különösen 1550 után, amikor Georg Hoffgreff nyomdásszal társulva önálló vállalkozásba fogott. Egyes becslések szerint innen került ki a század magyar könyvtermésének csaknem harmada. Heltai páratlan üzleti érzékét mutatja, hogy saját papírmalmot is alapított, így a későbbiekben már nem volt kiszolgáltatva a piac kényének-kedvének, közelebbről a brassói papírmalomnak. A sikeres író és nagy hatású református lelkipásztor alighanem a város tehetős és befolyásos embere volt, művei virágoztak, munkássága jól látható gyümölcsöket hozott, bár üzlettársával nem egy konfliktusára következtethetünk a könyvek kolofonjából. Meg is siratta az utókor őt és nagy művét, a XVII. században lassanként tönkremenő nyomdát is. Pápai Páriz Ferenc Kolozsvárról írva még megemlítette: „Ott vala a’ Mühely miglen mind el-kopa / Ki meg-ujjithatná mester nem vala.”
Heltai nevét az irodalomtörténet elsősorban a Száz fabula és a Ponciánus császár históriája révén emlegeti, de igen jelentős alkotása volt a soha be nem fejezett bibliafordítás is, amelyet kétségtelenül Luther hatására kezdett el készíteni másod-, harmadmagával: „Niha harman, s’ niha negyen is voltunc egyuet e munkába, – Helthai Gáspár Coloswari Fö lelki Pásztor, Gyvlai Estvan Magyar Predicator, Ozorai Estvan és Wizaknai Gergely Scola Mester” – írta az első kötet előszavában.
1551-ben jelent meg Csáki Mihály kancellár költségén A Biblianac elsö resze, majd egy evangélikus perikópáskönyv és a Sirák fiának könyve után 1552 decemberében A Biblianac negyedic resze, az az a prophetaknac irasok. A fordítás – a stílusjegyek alapján – alighanem Gyulai Istvánnak köszönhető, akárcsak az első kötet, a nyomtatás pedig Heltai és Hoffgreff közös munkája. Igen jellemző, hogy a kötetből fennmaradt példányok egy talán jelentősnek nevezhető részét ma katolikus könyvtárak őrzik, illetve a rendelkezésre álló kötetek bejegyzései alapján gyakori volt, hogy más felekezetűek olvasták a protestáns fordítást.
Egész Magyarországon elterjesztették, forgatták, használták – és sokszor összefirkálták a kolozsvári nyomda szép negyedrét köteteit. Olykor egyáltalán nem odaillő bejegyzéseket is tettek a négy nagy és tizenkét kis próféta műveit tartalmazó kötet lapjainak szélére. Így történt ez Szabó Jakab könyvével is, amelybe alighanem maga a XVI. századi egykori tulajdonos írta bele tollpróba gyanánt: „Minden hatalom Istentol vagion”, valamint: „Az remenseg embert eret meg es cala”. Szabó Jakab könyvének első ívét valamikor kitépték, és ha már a hajdani tulajdonos idejében sem volt meg, talán könnyebben láttak hozzá a további „rongáláshoz” is.
A legérdekesebb bejegyzés azonban más kéztől származik, más tintával készült. Valószínűleg ez is XVI–XVII. századi. „Ekkepen sirata magat egy gellicze madar im nem regi időben, mikor az eö tarsath el veztette volna.” A párját sirató madár vándormotívuma ebben a korban számtalan formában jelent meg a képzőművészettől a költészetig, és bonyolult kölcsönhatásban állt a népköltészettel is. Zrínyi Miklós például így írt az Idiliumban: „Hát özvegy gilice, mert elveszté társát, / Mikor száraz ágrol terjeszti panaszát, / Untalan, óránként neveli sírását, / Bánatban nem látni néki lankadását.” Balassi pedig így panaszkodott: „Vagyok már szinte özvegy gerlice, / szomorú én éltem, / Nem kell aranylánc, sem penig vig tánc, / nincs semmihez kedvem.” A gerlice, gilice a szerelmi bánat szimbólumaként a korabeli költészet egyik alapvető toposza volt, bár az elkövetkező kétszáz esztendőben is szép „karrier” várt még a párja után siránkozó madár képére.
De miért jegyezte fel ezeket a sorokat valaki a Heltai-nyomda által kiadott Bibliának a belső borítójára? És miért akart később egy sort eltüntetni a szerelmi bánatról szóló feljegyzésből? Mi köze volt mindennek a próféták műveihez? Valószínűleg sohasem tudjuk meg, de az biztos, hogy a kor populáris kultúrájához a párját vesztett galamb képe, amely talán egy népszerű korabeli „slágert” ismételt, éppúgy hozzátartozik, mint Tinódi dalai vagy a Heltai-kiadványok gyönyörű iniciáléi.