Akkoriban vállig érő hajat viselt, a gitárja nyakán rókafarok csüngött.
– Az utóbbi körülmény változatlan. Megőszülnöm viszont nem sikerült. Ha tényleg nem sokat öregedtem, az az oka, hogy viszonylag későn, kilenc éve született a kislányom, és az apai boldogság konzervál. Meg az is, hogy változatlanul zenei közegben mozgok. Németh Oszkár dobossal együtt állandó tagja vagyok a NO coMMent nevű együttesnek, de rendszeresen föllépek Halász Jutka kísérőzenekarában is.
– Akár hatvanöt évesen is tudná csinálni?
– Jelenleg úgy érzem, igen. Alkati kérdés. Talán az is kell hozzá, hogy „ne vágj ki minden fát”.
– Vagyis ne igyon a zenész, ne éjszakázzon?
– Nincs recept. Ma már hősiesnek tűnik, hogy egy balatoni Fonográf-turné minden állomása a siófoki Delta étteremben végződött. A pirított máj 21,60 volt. A sör árára nem emlékszem.
– A zenéjük viszont nem volt olcsó. Például az egyedi vokálhangzásra gondolok. Ehhez foghatót csak az Eagles és a Crosby, Stills, Nash and Young lemezein lehetett hallani.
– Ezektől az együttesektől meg a Beatlestől nagyon sokat tanultunk. Magyarországon tényleg egyedülálló, hogy egy hattagú zenekar négy, viszonylag egyenrangú férfihangot szerepeltetett. Nem tudom, ma van-e ilyen, hacsak nem a NO coMMent.
– Számomra a Fonográf-muzsika: szárnyaló, bensőséges, egyszerre bluesos, harapós, ugyanakkor lágy is.
– Féltem, hogy azt mondja: countryzene. Szeretném eloszlatni azt az elég gyakori félreértést, hogy a Fonográf countryzenekar volt! Más kérdés, hogy az Eagleshez, Dire Straitshez hasonlóan megszólaltattunk a countryra jellemző hangszereket is. Valamiféle amerikai zenét játszottunk, persze sajátos magyar felfogásban.
– Nálunk mintha a könnyűzene szinte minden tartalmas ága kihalt volna…
– Ami ma van, nagyrészt már nem zene, hanem valami olyasmi, amit a kisujjából ráz ki az ember. Meg látványosság… Ez azzal is összefügg, hogy Magyarország kicsi, rengeteg fóka szaladgál, miközben nagyon kevés a hal. Az eleve csekély hallgató-, vásárlótömeg igényes része nem tudja eltartani azokat, akik neki játszanak. Ebben tehát a kis nemzet problematikája is benne van. A kiveszőfélben lévő igényes magyar popzenét valahogy dotálni kellene, ahogy például a filmet. De mit panaszkodom? A NO coMMenttel megjelent tíz év alatt három CD-nk. Az első előtt a volt kollégáink a lemezkiadók élén azt mondták, gyerekek, hozzatok három-négy milliót, és megjelenik a lemez. Tehát már ahhoz is pénzre van szükség, hogy megjelenj!
– De miért szerették harminc éve, a megalakulásakor a Fonográfot?
– Nyugaton a műfajnak már kissé „konyult a vége”, de mi abban az évtizedben kezdtünk hozzájutni a kinti popzenei értékekhez, ami izgalmasan újat hozott a hagyományos, szirupos könnyűzenéhez képest. Mindez úgy hatott ránk, mint a szerelem. A közönség is sokkal fogékonyabb volt, mint ma. A diszkó térnyerése óta kezdi elborítani az embereket a nagyon sok fajta zene, nincs idő megszeretni egyiket sem.
– Nemcsak a diszkó, hanem a sajátos magyar csöves korszak is riválisokat támasztott 1977–78 körül. Megjelentek a szűkített szárú farmert viselők, akik a kőkemény rockra esküdtek. Jött a Piramis, P. Mobil, Mini, Beatrice, majd Edda.
– Ezek a zenekarok a szövegeikkel is annak a tinédzsertábornak szóltak. Mi viszont nem akartuk kifejezetten azt a nemzedéket megszólítani.
– Az egykori Illés-nemzedéket igyekeztek kiszolgálni?
– Ők követtek minket, törődtünk is velük, de csapódtak hozzánk sokan az akkori tizen- és huszonévesek közül is. A Fonográf-tábor nem volt teljesen azonos az Illésével.
– Sok rajongó langyosnak tartotta a Fonográfot az Illéshez képest. Ezért kellett olykor Leventének bedobnia a Little Richardot?
– A Rolling Stonesnak az Y can’t get nót el kell játszania, bármilyen koncepcióra épüljön is a turné. Az Illés jó időben jó helyen lévő zenekar volt, a közönség legnagyobb nyitottsága idején. Ők közvetítették elsőként a beat műfajt. Csinálhatták volna rosszabbul is, akkor sem buknak bele. Szerencsére jó zenét játszottak, de szerintem a Fonográf szakmailag még annál is sokkal jobb zenekar volt, csak egy más korban.
– Nyilván arra gondol, hogy megjelent a fő ellenfél, a kommersz. Voltak akkori fiatalok, akik szerették volna sokkal inkább rendszerellenesnek látni önöket.
– Nem tudták, hogy egész versszakokat cenzúráztak ki a Fonográf-szövegekből. Így is volt mit kihallani a sorok közül. Utolsó lemezünkön, a Jelenkoron van egy szám, a Bengázer. A benga és a buldózer szavakból gyúrta össze Bródy Jancsi. „És jött a Bengázer, / és minden elvégeztetett, / A völgyet feldúlta, / mélyére acélmagot vetett…” Akkoriban a zenészek egymás között az oroszokat hívták bengáknak.
– Az Illés 1973-ban megszűnt. Tolcsvayék és a Trió felbomlott. Ön csak a második körben került szóba, miután Tolcsvay Béla nem lépett át a szupercsapatba. Ez nem keltett önben elfogódottságot?
– Örömet éreztem, hogy közöttük majd én is sikeres leszek. Tényleg úgy lett. A közönség szeretetéből jutott az együttes mind a hat tagjának. Egyébként nem az első Fonográf-lemez, hanem már Szörényi Levente Utazás című szólóalbuma jelezte a váltást, ahol még a Fonográf név nélkül ugyan, de lényegében együtt volt az új csapat.
– A Fonográf és Koncz Zsuzsa lemezein egy-egy vagy legfeljebb két saját szerzeményével is szerepelt. Elégedett volt önmagával?
– Lehet, hogy több számot mutattam a többieknek, mint amennyi aztán tőlem megjelent, de a Leventéé vagy a Lacié legtöbbször jobb volt. Közösen döntöttük el, hogy mi kerüljön a lemezre. Sosem maradt bennem tüske. Azt hiszem, a fonográfos időkben tanultam meg a zeneszerzést, és ez később ért be. A Halász Jutka-lemezeken és a jelenlegi zenekarunkban jóval több szerzemény az enyém, Peremartoni Krisztina lemezét csaknem teljes egészében én írtam. Mint szólógitáros pedig azt mondhatom, hogy megnyugodtam, bölcsebb lettem.
– Vagyis jobban játszik?
– Úgy érzem, sokkal jobban.
– Technikásabban?
– Nem az a lényeg. Kedvenc külföldi gitárosom Eric Clapton, a Lassúkezű. Játékában lélek és elgondolás van. Én is valahogy úgy szeretek játszani, és főleg „belül” tudok többet, mint régebben.
– Hány dalt elevenítenek fel a koncerten?
– Kiválasztottunk harminc számot, amely esélyes lehet arra, hogy elhangozzon.
– Szeret úgy általában próbálni?
– Egyáltalán nem. De hát a stúdiófelvételek előtt a hetvenes–nyolcvanas években sokat kellett közösen próbálnunk. A hanglemezgyárak akkoriban négysávos magnóval voltak felszerelve. Ma 24, 36, sőt 42 sávos magnóval dolgozunk, minden hangszert külön veszünk fel. Húsz– harminc éve viszont egyszerre kellett felvenni – egy sávra – az egész zenekari alapot. Senki sem hibázhatott, különben kezdhettük mindannyian elölről.
– Már 1978 után is úgy tűnt, nincs Fonográf, s 1984-ig kellett várni az új lemezre, amely az utolsónak bizonyult.
– Pedig 1979-ben ott voltunk a MIDEM-fesztiválon. Erdős Péter, a Hungaroton márkamenedzsere magyar világsztárt akart, mi is rajta voltunk a listáján. Akkor Cannes-ban nekünk volt a legnagyobb sikerünk, sőt kislemezünk jelent meg az United Artistsnál, befutni mégsem sikerült, mert ahhoz huzamosabban kellett volna kint tartózkodnunk. Ebben a kegyben viszont nem részesített bennünket a népköztársaság.
– A Hungaroton is kiadott egy angol nyelvű nagylemezt önöktől, aminek nem volt valami nagy sikere.
– Megértem, nagyon fel volt cukrozva. A saját számaink voltak, de más szöveggel és más hangszerelésben. Angol szakértők érkeztek a hanglemezgyárba, és belenyúltak a felvételekbe. Ott álltunk, szegény, felfedezésre váró zenekar, kénytelenek voltunk elfogadni a tanácsaikat.
– Aztán 1981-ben következett az Illés-koncert, 1983-ban az István, a király. Ezek az események vajon miért nem adtak elegendő hátszelet a Jelenkor című 1984-es Fonográf-lemeznek?
– A Fonográf-háttérrel készített István, a király teljesen beárnyékolta az együttes új lemezét, amely szerintem nagyon jó volt, mégis elsüllyedt az ismeretlenségbe. Az is belejátszott ebbe, hogy csak a Budapest sportcsarnokbeli élő lemezbemutató előtt, a sajtótájékoztatón derült ki, hogy ez Szörényi Levente búcsúkoncertje lesz. Mi is ott tudtuk meg, hogy Levente elbúcsúzik a színpadtól.
– Mit érzett, amikor meghallotta?
– Nem hittem el, hogy nincs folytatás. Sosem mondta ki senki, hogy a zenekar feloszlott. Reménykedtem, hogy fellépünk még közösen.
– Íme, nem reménykedett hiába…
– Csak ne essen majd az eső, és teljen meg a Kisstadion. Be fogjuk bizonyítani, hogy nem szezonális nótákat játszottunk annak idején!
kánikula
Berobban a kánikula, életbe lépett a másodfokú hőségriadó
