A torgyáni úton

Ez még csak a kezdet! – nyilatkozta Dávid Ibolya, az MDF elnöke, miután feltápászkodva a szőnyegről megbizonyosodott, hogy bár rezeg a léc rendesen, most az egyszer nem verte le. Aztán gyorsan sportágat váltott, és a kettős tagságról vagy a más párt tagozatában való fórumos részvételről kijelentette: „egyszerre két lovon ülni nem lehet, kétfelé játszani, testületekkel szembemenni a jövőben a legszigorúbb következmények nélkül nem lehet”. Mára aztán láthatóvá vált, mi a folytatás Dávid értelmezésében.

A befolyása alatt álló választmány feloszlatta azt a II. kerületi szervezetet, amelyben több emblematikus figurája dolgozott a rendszerváltó pártnak, s ahol most is jelentős mértékben hozzájárultak a sikerhez. Volt azonban egy megbocsáthatatlan bűnük. Aláírásokat gyűjtöttek ahhoz a petícióhoz, amelyről az elnök aszszony azt tartja, az MSZMP 1989-es transzparensét újítja föl, nem más, mint egy zavaros, letűnt kor értékeinek populista javaslatokban megfogalmazott felmelegítése. És bár Herényi Károly frakcióvezető szerint nem készülnek leszámolásra a másként gondolkodókkal szemben, nehéz komolyan venni nyilatkozatát annak tükrében, hogy szeptember 25-re összehívták a párt tisztújító országos gyűlését, aminek ki nem mondott, de nyilvánvaló célja a belső ellenzék háttérbe szorítása. Nem árt ezen elgondolkodni a konzervatív, keresztény, nemzeti értékek követőinek, akik mihamarabb polgári kormányt szeretnének ismét látni Magyarország élén!
Már az is pikáns feltételezésekre csábít, milyen kísértetiesen cseng egybe a fentiekkel Szili Katalin véleménye, aki szintén felismerte kommunista gyökereit a petícióban. Mi lehet az oka, hogy egy önmagát igazi konzervatívként meghatározó hölgy tulajdonképpeni ellenfelével kéz a kézben kommunistázza le valamikori szövetségesét? Sőt tovább is megy, amikor Orbán Viktort egyenesen Grósz Károlyhoz és Münnich Ferenchez hasonlítja. És vajon mi az oka annak, hogy bár egyes elemzők szerint a százhatvanháromezer „normális” szavazó között igen sok a csalódott szocialista, vagyis az MDF a baloldali média minden mesterkedése ellenére sem a Fidesztől, hanem az MSZP-től lopott támogatókat, a pártelnök népszerűsége mégis töretlen állítólagos ellenlábasai között? Anélkül, hogy bárki is Cservenkánéhoz, netán Klara Zetkinhez akarná hasonlítani Dávid Ibolyát, az EP-választás eredményétől még inkább fölerősödött Fidesz-ellenessége sokakban ébreszt kételyt azzal kapcsolatban, kinek a sikerét is akarja ő 2006-ban.
Nem véletlen, hogy a tisztújítás erőviszonyainak kiegyensúlyozása érdekében az MDF-frakción belül létrejött Lakitelek munkacsoport tagjai annak hangsúlyozásával, hogy nem kívánnak belső ellenzékként működni, az MDF eredeti szellemisége mellett törtek lándzsát. Veszélyben érzik a lakiteleki nyilatkozatban és az alapítólevélben megfogalmazott értékeket, nem értenek egyet a virtuális centrumpolitikával (amit Dávid Ibolya összekacsintására gondolva a baloldalra sodródott MDNP-vel lassan Centrum-politikának is lehetne nevezni), és elfogadhatatlanok számukra a hajdan éppen sokszínűségére, befogadó attitűdjére büszke pártban a másként gondolkodókkal szemben meghirdetett súlyos retorziók. Szerintük az MDF úgy önálló párt, hogy a Fidesz stratégiai szövetségeseként a lehető legszorosabb együttműködésben kell megteremtenie a polgári kormányzás lehetőségét. Az elnök asszonnyal szemben nem megkerülhetetlen erőként, hanem szövetségesként képzelik el az MDF jövőjét. Akárhonnan nézzük is, ebben benne van az újabb pártszakadás lehetősége, ami csak azért maradhat el, mert ez ellen Lezsák Sándorék – akár súlyos kompromisszumok árán is – mindent meg fognak tenni. Ennek ellenére ha Dávid Ibolya nem látja meg a közös szekeret az általa emlegetett két ló mögött, akkor menthetetlenül elindul a torgyáni úton, és a vele egyet nem értők likvidálásával a baloldal nagy-nagy örömére szétveri a Magyar Demokrata Fórumot. Az pedig neki mindenképpen a véget jelenti.