Belga radikálisok hatalmas sikere

Belgium egyre inkább olyan ország képét ölti magára, amelynek két fő része, a flamandok és vallonok lakta régió között tovább mélyülnek a különbségek. Közrejátszik ebben, hogy a két népcsoport választói gyökeresen más politikai irányt szabtak a múlt heti európai parlamenti választáson. A megméretésen – az egy időben tartott regionális választásokhoz hasonlóan – a flamandok valósággal lenullázták a liberálisokat.

Az a tény, hogy a Flamand Blokknak is három delegáltja képviseli majd a párt érdekeit Brüsszelben és Strasbourgban, nagy felhördülést keltett Európa-szerte. Pedig a flamand radikálisok sikertörténete – öt százalékot javítottak 1999-es eredményeikhez képest – nem mai keletű. Évről évre, hónapról hónapra szívósan kapaszkodtak a hatalom csúcsára, s miközben a politikai váltógazdaságba belemerült nagy pártok egymással marakodtak, kevés figyelmet fordítottak a Flamand Blokk sikereinek hátterében húzódó gazdasági és etnikai problémák kezelésére.
Immáron tény, hogy – legalábbis Flandriában – a radikálisok a nagy pártok sorát gyarapítják, jelenlétüket nem lehet többé marginális jelenségként kezelni. Amikor 2000-ben a szavazatok egyharmadát besöpörték Antwerpenben, a belga pártok egyfajta politikai karanténba zárták őket. Nagy kérdés, hogy a minapi újabb előretörés után milyen taktikát követnek majd a kereszténydemokraták. Szakértők mindenesetre máris felhívták arra a figyelmet, hogy a Flamand Blokk nélkül meglehetősen nehéz lesz kormányt alakítani. Már csak azért sem szabad figyelmen kívül hagyni a flandriai eseményeket, mert a helyi jelenségekből az országos tendenciák is kikövetkeztethetők.
Flamandok és vallonok természetesen békében élnek egymás mellett, de ez nem jelenti azt, hogy minden téren gyümölcsöző lenne az együttműködés. Léteznek hagyományos vitatémák, mint például a területfejlesztési és az oktatási kérdések, de értelemszerűen mást gondolnak a soros parlamenti választások előtt is. Belgiumban azonban mindig is sikerült gátat szabni az indulatoknak, hiszen a demokrácia helyi szinten is jól működik, a flamand és vallon embereket minden különbözőségük ellenére magas fokú tolerancia és nyitottság jellemzi. Egyfajta társadalmi szerződés van érvényben, amelynek értelmében a közéletben a francia anyanyelvűek súlya a meghatározóbb, míg a pénzügyi szektorban a flamandoké.
Az elmúlt években azonban megbomlani látszik az egyensúly, a mindennapokban mind aggasztóbbak az országot fojtogató etnikai ellentétek. A franciaellenességben élenjáró Flamand Blokk kétségkívül nem használ a két népcsoport közötti békének, de ennél is nagyobb gondot jelent a Belgiumban élő mozlim közösséggel kapcsolatos általános vélekedés alakulása. Néhány évvel ezelőtt az antwerpeni randalírozások ízelítőt adtak a bevándorló külföldiek és a Flamand Blokk hívei között feszülő gyűlöletből. Kétségtelen, hogy a mintegy 300 ezer belgiumi mozlim sem segíti elő a helyzet rendezését az olyan képtelen követelésekkel, mint hogy az arab is legyen az ország hivatalos nyelve. Akármi is történjen arrafelé a közeljövőben, egy biztos: az európai intézmények jelenléte, központi fekvése, gazdasági ereje, európai múltja és gazdag kulturális élete miatt egyáltalán nem közömbös, milyen folyamatok bontakoznak ki Belgiumban.