Merre halad Európa hajója?

Történelmi pillanatnak nevezték az Európai Unió vezető politikusai a szervezet első alkotmányának elfogadását. Az elnöklő ír miniszterelnök az elfogadott dokumentumot alapkőnek mondta az EU fejlődésében, hozzátéve: azáltal, hogy az unió működési rendszere, szabályai – most első ízben – egységes dokumentumban kapnak helyet, a szervezet átláthatóbbá, demokratikusabbá válik a közvélemény számára is. Romano Prodi, az Európai Bizottság elnöke úgy vélte, a dokumentum elfogadása segít abban, hogy az Európai Unió valóban fontos szerepet játszhasson majd a világpolitika színpadán. Pat Cox, az Európai Parlament hamarosan leköszönő elnöke pedig úgy vélekedett, az alkotmány elfogadása az első bizonyíték arra, hogy az Európai Unió az új tagállamok befogadása után, 25 tagúra bővülve is működőképes. Kétségtelen, már maga az a tény, hogy létezik az alkotmány, nagy érték. Az unió vezető politikusai megkönnyebbülhettek, hiszen elkerülték az újabb halasztást, ami a tavaly decemberi kudarc után már roppant kínos lett volna. Éppen elég volt nekik most az, hogy az Európai Bizottság elnöki posztjára nem tudtak jelöltet állítani.
A brüsszeli csúcsot eleve beárnyékolta, hogy az unió történetének legalacsonyabb részvételű parlamenti választásán van éppen csak túl. Különösen aggasztó, hogy ez az arány – a maga 26 százalékával – kétségbeejtő volt az EU tíz új tagországában. Csodálkozni azonban aligha lehet ezen az érdektelenségen! Az öreg kontinens eme szerencsétlenebb sorsú térségét egy évtizeden keresztül csak ámították a tizenötök, s e szűkkeblűség most megbosszulta magát. Miközben sokan érzelemkitörést vártak ezekben az országokban új menedékük, az EU iránt, az új tagországok szavazói fittyet hánytak a választásra. A részvétel mindig attól függ, mennyire drámai az adott választás. Az emberek pedig nem érezték úgy, hogy az európai szavazás közvetlenül kihat az életükre. Nem lehet emellett nem észre venni azt sem, hogy az egész integráció ellentmondásos, az új EU-tagok megjelenését nem mindenki nézi jó szemmel a régi magban, a zűrzavar és a homályos kilátások időszaka kezdődött, s ki tudja, meddig tart. A tagországok többségében általában kiábrándulás látszik az európai intézményekből, Brüsszelt bírálatok érik a túlzott bürokratizálódás és a burjánzó korrupció miatt. Bár a politikusok ezt torz, tendenciózus beállításnak tartják, az Európai Unió sokak számára valóban olyan átláthatatlan brüsszeli intézmény képében jelenik meg, amely például az uborka méreteinek meghatározásával van elfoglalva. Ráadásul a jelenlegi európai integráció, különösen az Európai Bizottság működése, messze van az átlátható, demokratikus elveken alapuló hatalommegosztástól. A választók tehát már az alkotmány szövegének véglegesítése előtt ítéletet mondtak az új Európáról, s minden idők legalacsonyabb részvételű EP-választása után már senki sem tagadhatja például az éleződő ellentmondást az európai képviselőház fogyatkozó legitimitása és növekvő hatalma között. Némi rosszmájúsággal azt is mondhatnánk, a korábbi szövegezéssel ellentétben, éppen a fentiek miatt, nem az ókori görög történetíró, Thuküdidész szavaival – „Mi olyan alkotmány szerint élünk, amelynek neve, mivel az uralom nem néhány ember, hanem a többség kezében van, demokrácia” – indul az elfogadott dokumentum. A többségre hivatkozni az egy héttel ezelőtti látványos érdektelenség után ugyanis finoman szólva megmosolyogtató.
Mindennél jobban jelzi azonban a kontinens integrációjának nehézségeit, hogy európai alkotmányról valóban nem is nagyon beszélhetnénk. Még akkor sem, ha az új alapszerződés ugyanúgy a legfőbb jogforrása az elveknek, értékeknek, céloknak, intézményi és működési módoknak, mint egy igazi alkotmány. A most elfogadott okmányt azonban csak a közérthetőség kedvéért nevezik alkotmánynak. Az Európai Unió ugyanis nem állam! Ennek megfelelően alanyaiként a dokumentum nem európai polgárokról, népekről, sokkal inkább nemzetekről, államokról beszél. A kritikusok szerint pedig ez a tény önmagában hordozza a demokrácia sérülését. Csak erősítették a felülről irányított politikai bábszínház képét a mostani csúcson történtek is. Az Európai Bizottság elnöke körüli vita például aligha érintett meg sokakat az unió 350 választópolgára közül. Erről ugyanis nem a polgárok, hanem államok, politikusok próbáltak a külvilágtól félrevonulva dönteni. Mindezekről úgy fogalmaz a nemrég magyarul is megjelent könyvében (Az unió árnyéka – Az európai intézmények gőgje) Roland Vaubel mannheimi professzor, hogy az unió fejlődésében a nyolcvanas évekig a gazdasági-piaci integráció állt az előtérben, az 1992-es maastrichti szerződéssel viszont a politikai integráció lett az uralkodó irányzat. Ez utóbbi pedig a politikai centralizációt jelenti, amellyel a politika növelheti a polgárok feletti hatalmát. A dokumentum jó egy éve vitatott eleme, a szavazati rendszer reformja körüli csaták ugyanakkor azt is mutatják, hogy a 25 állam között sem működhet a döntéshozatali mechanizmus a klasszikus értelemben vett demokratikus módon. Ennek egyik legfőbb bizonyítéka, hogy a közösségi határozathozatalban folyamatosan visszaszorul a vétójog. Ezt csak tetézi, hogy a döntéseket előkészítő és végrehajtásukat ellenőrző Európai Bizottságban csak 2014-ig garantált minden tagország képviselete. A most kiizzadt reform lényege, hogy némileg növeli a négy legnagyobb ország – Németország, Nagy-Britannia, Franciaország, Olaszország – súlyát az uniós döntéshozásban, ellensúlyozandó, hogy a bővítés alaposan megszaporította a kis és közepes méretű tagok számát. Tény ugyanakkor, hogy az új szisztéma matematikailag legalábbis hatszor hatékonyabb döntéshozást tesz lehetővé az EU-ban, amelyet egyes aggodalmak szerint már az elakadás veszélye fenyegetett. A most kialakított mechanizmus azonban egyben igazolja a bírálókat is, miszerint itt a történelem egyik legbonyolultabb adminisztrációs szerkezete van kialakulóban, amely ekképpen aligha lehet igazán hatékony.
Elgondolkoztató az is, hogy miközben a mostani vitában is fel-felszakadtak az iraki háborúhoz, az Amerikához való viszony kapcsán a közelmúltban egymáson ejtett sebek, Európa nem tudott közös nevezőre jutni olyan kérdésben sem, mint a kontinens keresztény gyökereire, örökségére hivatkozás. Pezsgőbontásra ezért ezen hét vége sem adott okot az egységes, erős Európa híveinek. Nem történt ugyanis több, mint hogy az európai parlamenti választások „vihara” után az EU vezetői jelezték – nem is volt más választásuk –, mindent megtesznek a kontinens hajójának nyugodt vizekre vezetése érdekében. Ez a jelzés megszületett az alkotmány elfogadásával. „De – mint a francia Libération fogalmaz – eközben egy olyan legénység képét mutatták, amely éppen lázadozik, képtelen megegyezni a kapitány nevében, veszekszik azon, hogy ki álljon a kormányrúdnál, miközben még az irányt sem tudja.” A lap szerint az egyeztetések során ráadásul a kormányok alaposan felhígították az alkotmány már eleve nem túl radikális célkitűzéseit. Kétségtelen tehát, megszületett az egyezség, de a legkisebb közös nevező alapján… Az Európa jövője szempontjából fontos kérdések között továbbra is sokkal erősebb marad az énközpontúság és a nacionalizmus, mint az európaiság szelleme. Némi optimizmusra legfeljebb az adhat alapot, hogy a vita nélkül elfogadott zárónyilatkozat legalább felismeri, erősíteni kellene az európai tudatot az emberekben.