A bölcsőt 1952-ben, az író halálának 10. évfordulójára ajándékozta Móricz Virág a falunak, a botot pedig Móricz Zsigmond fogadott fia, Móricz Imre e jeles ünnep alkalmából ajánlja fel Tiszacsécsének. Az elkövetkező hónapokban megemlékezéseket tartanak azokon a helyeken, ahol Móricz élt és alkotott, így például Leányfalun, Pócsmegyeren, Prügyön, Debrecenben, Budapesten, illetve azokban az iskolákban, könyvtárakban, művelődési házakban, amelyek a nevét viselik.
A Petőfi Irodalmi Múzeum is méltóképpen emlékezik meg a nagy íróról. A gyűjteményében található hatalmas hagyatékrészből és a leszármazottak tulajdonában lévő tárgyakból, dokumentumokból, képzőművészeti alkotásokból, fotókból nagyszabású életmű-kiállítás készül Életem regénye címmel. Megnyitója 2004. október 21-én lesz. A Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériumának támogatásával Magvető címmel vándorkiállítás indul útjára 2004 szeptemberétől, amelynek első állomása a debreceni Nagytemplom tornyában található hangulatos kiállítótér. A XI. kerületi és a fővárosi önkormányzat közös akaratából Budapesten is állítanak végre egész alakos szobrot Móricz Zsigmondnak a róla elnevezett körtéren. Varga Imre szobrát 2004. szeptember 4-én avatják fel.
A Móricz-emlékbizottság programfüzetet jelentet meg az eseménysorozatról. Az emlékház kiállítására készülődve akadtunk rá arra a publikálatlan beszédre, amelyet Móricz Zsigmond 1929 júniusában mondott el Tiszacsécsén abból az alkalomból, hogy ötvenedik születésnapján díszpolgárrá avatták. A beszéd csonkított változata 1960-ban jelent meg a Móricz Zsigmond hagyatékából című kötetben. A kézirattal azonos szöveg most olvasható először.
Kedves testvéreim!
Szülőföldem szeretett gyermekei!
Szülővármegyém tisztelt és szeretett lakosai!
Mélyen megrendülve állok itt előttetek, ennek a kis háznak az ajtaja előtt, s felújul bennem az a régi emlék, mikor negyvenöt évvel ezelőtt mint ötéves gyermek utoljára játszottam ezen a helyen. Ezen az udvaron, ezen az áldott földön, ebben a boldog levegőben, ebben az édes napsütésben.
Itt érzem az édesapám munkás, teremtő, éltető szellemét. Itt érzem az édesanyám lelkes, ideáloktól átizzott, hű szellemét. Itt érzem a szülőföldnek azt az isteni leheletét, amely azóta mindig kemény, egészséges, magyar erőben tartott.
Testvéreim, mióta itt vagyok ezen a tájon, amely ennek a megtépett, megcsonkított kis magyar hazának ma a legtávolabbi pontja, azóta szakadatlanul a magyar tragédia ég bennem. Azóta folyton azzal vagyok tele, hogy milyen csodálatos is ez a magyar sors, a magyar nép sorsa. Nincsen ehhez hasonló sehol a világon.
Íme itt állunk, s beszélünk ezen a gyönyörűségesen zengő magyar nyelven. Egy olyan nyelven, amely sehol az egész világon nincs, csak itt, ebben a kicsiny tündérkertben. Beszélünk egy olyan nyelven, amelynek még rokonai sincsenek, mert annyira régen szakadtunk el a nyelvtestvérektől, hogy azoknak nyelve azóta úgy átalakult, hogy nincs a világon többé nép, amely a mi beszédünkből egy szót megértene, s nincs a világon nép, amelynek a beszédéből mi egyetlen szót a magunkénak ismerhetnénk.
Nem ezer év, tízezer évek választanak el bennünket a nyelvrokonoktól.
S íme mégis itt vagyunk!
Itt vagyunk; itthon vagyunk a Tisza–Duna síkján, a hajdani tengerfenéken. Itt vagyunk itthon, Európa kellős közepén. Egy olyan kis hazában, amelynek még a rajza is olyan, mint a szív, Európa szíve.
Itt vagyunk itthon, a világ minden fajú népétől körülvéve, s valamennyitől irigyelve, s ellenséges érzülettel számon tartva.
Itt vagyunk azzal a tudattal, hogy ez a föld mindenkor nagy erők ütközőhelye volt. A kelták, a rómaiak, a hunok, az avarok s a honfoglaló magyarok idejében mindig hódító elemeknek száguldásától rengett e föld. S el fog következni az az idő, mikor Európának megint halálos szüksége lesz erre a helyre. El fog következni, talán századok múlva, de félő, hogy sokkal hamarabb, az az idő, amikor ez a terület lesz Európa új berendezkedése idején a világ központja. Magyar testvéreim, ha eljön ez a nagy nap, akkor üt a magyar faj nagy órája. Ha akkorra a magyar nem lesz kész, széthull, mint viharban a pelyva, de énbennem él a hit, hogy akkorra a magyar meg fogja találni igazi lelkét, s ő marad az élen.
Írói s erkölcsi kötelességemnek tartom, hogy a mai napon ezt mint legszentebb meggyőződésemet kijelentsem, s a magyarság lelkét erre a jövőre irányítsam.
S éppen itt, ezen a tájon, ahol a magyar fajtának legősibb, legtisztább, legtörzsökösebb őselemét tanultam megismerni. Ezen a csodálatos tájon, ahol ősi települési viszonyok vannak, mert azok a kis falvak, akik itt állnak s itt élnek – egy évezred, vagy Isten tudja csak, hány ezredév óta –, ugyanezen a helyen állanak, mint a boldog méhkasok, háborítatlanul és rendületlenül.
Mintha megállott volna a Nap ezen a vidéken, mintha a sors külön védő szeretettel védte volna meg ezt a boldog tájat, ezt a mosolygó, szent környéket. Mintha itt volna a magyarságnak ősmagva, bölcseje, színtiszta mézélete.
Milyen boldog vagyok én, hogy én itt születhettem. Hogy én innen vihettem magammal a nyelvet, az érzéseket s talán az erőt az egész magyarság öntudata elé.
Itt éltek elődeim, itt éltek őseim, ezen a tájon, Szatmár megye ezen tájain, ismeretlen idők óta. Családi emlékeimből tudom, hogy atyámnak ősei itt éltek Szatmár megyében, bizonnyal mint az erdélyi fejedelmek vagyontalan, földetlen szabadjai. Nagyatyám volt az első, aki ebbe a faluba költözött, nemes Móricz Mihály. Házasodni jött ide, s vette feleségül nemes Lengyel Józsefnek leányát, Zsuzsannát. S az én édesanyámnak is nagyatyja volt, aki ebbe a községbe jött mint református pap, ki a népért áldozta fel magát a forradalom előtti idők úrbéres harcaiban, nagyváradi Nyilas József, feleségével, kisdobronyi Isaák Erzsébettel.
De mind a két család oly határtalan szeretettel szerette meg ezt a kis községet, hogy az én lelkembe úgy van beiktatva Csécse neve, mint a paradicsomkertnek üdvössége és boldogsága.
Szüleimet a gazdasági szerencsétlenségek elsodorták innen. Semmitlenül repült ki innen a kis fészekalja család, s engem, akkor alig öt és fél éves gyermeket, 1885 tavaszán elvittek magukkal. Azóta én vissza-visszajöttem, s mindig úgy, mint a hívő a szenthely felé.
Már huszonöt esztendeje nem voltam idehaza.
De nem vettem észre az idő múlását, mert lelkemben úgy élt Csécse emléke, mintha valósággal benne lettem volna. Ötven könyvet írtam az utolsó húsz év alatt. Tízezer oldalt nyomtattak tele azokkal a betűkkel, amiket a papírra szántottam, de ezekben az írásokban, ha valaha felvillant Csécse emléke, az mindig mosoly volt, mindig ragyogó színfolt és a boldogság utolsó édes öröme. S ezt az érzést én mindenkor az egész magyarságra általánosítottam.
Testvéreim, ti engemet itt ma polgártársatokká fogadtatok. Fogadjátok ebben a meghatott pillanatban szívem minden melegét, lelkem minden tüzét, szeretetem minden kiáradását. Ezzel a szimbolikus cselekedettel megszázszoroztátok lelkemben a magyar testvériségben, a magyar lelki szolidaritásban, a magyar kohézióban való hitemet. Fogadjátok azt a vallomásomat, hogy ennek utána is mindaddig, míg Isten erőt ad, egyre fokozottabb örömmel, egyre nagyobb lelkesedéssel s egyre magasabb célkitűzéssel fogok csekély tehetségem szerint azon munkálkodni, hogy megörökítsem a magyar életet, a magyar lelkiséget, a magyar akaratot képekben, szavakban, igékben a magyarság számára, az emberiség számára, s amennyiben ez emberileg lehetséges, a jövő számára.
Köszönöm, testvéreim, ezt a felemelő, ezt a lelkesítő, ezt a megváltó szeretetet, s kérlek benneteket, tartsatok meg továbbra is szívetekben.
Áldjon meg az Isten mindnyájatokat, áldja meg ezt a kis magyar hazát, és áldja meg ezt a sok-sok ezer éves, harcban szenvedett, drága emberfajtát boldogabb jövővel.
Isten áldjon meg minden magyart!
Tiszacsécse, 1929. június 30.
