A bomlás virágai

A vezetés elszakadt a tagságtól! Az elnökség a hibás, nem a helyi szervezetek! – az egyik kormánylap szerint ilyen bekiabálások hangzottak el azon a hét végi tanácskozáson, ahol az MSZP berkein belül működő Reformkör Alapítvány plénuma előtt Kovács László pártelnök immár sokadszor megpróbálta elkendőzni az EP-választáson elszenvedett kiütéses vereség okait. Némileg érthető a szocialisták helyi vezetőinek ingerültsége, hiszen lassan egy hónap telt már el a voksolás óta, és még mindig nem akadt senki, aki világosan és egyértelműen magára vállalta volna a kudarc miatti felelősséget.
Jogosan háborították fel az MSZP helyi kiskirályait azok a pártelnöki feddések, amelyek azt hozták fel a vereség legfőbb okaként, hogy a helyi szervezetek nem kampányoltak kellő intenzitással június 13-a előtt. Bizonyos szempontból persze igaza van Kovácsnak, mert a nagyobbik kormánypárt területi csoportjai valóban ellustultak a 2002-es győzelmek óta. Túlságosan bíztak a korábban bevált mozgósítási technikákban és a törzsszavazók hagyományosan magas választói aktivitásában; mindenki a másikra várt, és valószínűleg az alapjaiban átszervezett Fidesz alapszervezeteinek mozgékonyságát is sikerült alábecsülniük. Az elbizakodottság és a renyheség mindig kudarcot szül: mindez fényesen beigazolódott egy hónappal ezelőtt. Ezek a kétségbevonhatatlan tények azonban csak részben magyarázzák meg a baloldal számára kínos végeredményt. Valójában a fő okok nem helyi szinten keresendők, mert egy párt települési sejtjei mindig azokkal az eszközökkel dolgoznak, amelyekkel az országos vezetés felruházza őket. Márpedig az MSZP vezérkara kétségbeejtően gyenge és ellenszenvet keltő werberi választási stratégiát dolgozott ki a hazugsággyáras újsághirdetésekkel, valamint a nem létező kormányzati sikerekre építő arctalan plakátokkal és jelszavakkal. A szocialisták alapjaiban elhibázott kampányszlogenjei mellé társult ezenkívül a hasonlóan visszataszító kormánypropaganda is, amelyik az eleve rossz úton járó és a társadalom egyre szélesebb rétegeiben elégedetlenséget kiváltó Medgyessy-kabinet állítólagos sikereinek hangoztatásával próbálta szavazásra ösztökélni az illúzióitól már rég megfosztott tömegeket.
Az MSZP és a kormány hibái és baklövései valósággal hatványozódtak: amit az egyik elrontott, arra a másik fél még rá is erősített, pedig a közvélemény-kutató intézetek ezúttal dicséretre méltó pontossággal jelezték a kormányzati munka megítélésének és a közhangulatnak a romlását. A helyi szervezeteknek és a területi irodáknak közük sincs ahhoz, hogy a folyamatos kampányolásnak alárendelt gazdaságpolitika 2003 nyarára csúfosan megbukott, és az államháztartás válsága a felelőtlen költekezés és a késlekedő reformok miatt kritikus méreteket öltött. Az sem az egyszerű helyi aktivisták hibája, hogy a koalíció vezetőinek a brókerbotránytól kezdve a söjtöri dínomdánomhoz fogható gőgös megnyilvánulásokig terjedő zűrös ügyei mélypontra süllyesztették a két éve még magasan szárnyaló népszerűségi mutatókat.
A nyugdíjakat elnyelő infláció, a meglóduló energiaárak, a széles társadalmi rétegekben felháborodást keltő, valódi baloldali párthoz finoman szólva nem illő privatizációs tervek éppúgy az országos vezérkar tevékenységének „gyümölcsei”, mint azok az erkölcstelen pénzszerző műveletek – MSZP-s zsargonnal: mutyizások –, amelyek már huzamos ideje napi témát jelentenek még a baloldalinak számító lapok némelyikében is. Ezek a tényezők mind-mind vaskosan hozzájárultak ahhoz, hogy a korábbi szocialista szavazók egy része más pártokra adta a voksát, és még ennél is többen maradtak otthon, némaságukkal tiltakozva a Medgyessy–Kovács tandem politikája ellen. Akármilyen szemszögből próbáljuk megközelíteni az MSZP június 13-i térdre rogyásának okait, végeredményként mindig ugyanazokhoz a személyekhez jutunk. Egyrészt Kovács Lászlóhoz, aki pártelnökként és az EP-lista vezetőjeként egyaránt meghatározó szerepet játszott minden rossz döntésben. Másrész Kováccsal minimum egyenrangú felelősség terheli Medgyessy Péter miniszterelnököt is. Utóbbinak bizonyos szempontból még nagyobb a sara, mert a párt már a kormányalakítás óta a koalíció alárendelt szerveként működik: szinte minden fontosabb vezetője kormányzati tisztséget is visel, és a kampánystratégiát is a kabinet végrehajtás alatt álló programjához igazították.
Arról sem szabad elfeledkezni, hogy egy kétpólusú politikai rendszerben a két vezető politikai erő tényleges irányítója és a közvélemény felé mutatott arca soha nem a pártelnök, hanem a hivatalban lévő miniszterelnök vagy az erre a tisztségre jelölt személy. A jelenlegi helyzetet bonyolítja az, hogy a miniszterelnök formálisan nem tagja a Magyar Szocialista Pártnak. Ugyanakkor nem szabad elfeledkezni arról, hogy az államigazgatásban Medgyessy volt a korlátlan úr, a szokatlanul széles jogkörrel felruházott Draskovics Tibor pénzügyminiszter segítségével az MSZP bármely érdekcsoportját bármikor képes volt blokkolni, egyszerűen elzárva a költségvetési csapokat, és a párt berkein belül is kiépült egy mélyen benyúló klientúra, aminek az agresszíven előrenyomuló Gyurcsány Ferenc vagy a hasonló gátlástalansággal könyöklő, Újhelyi Istvánhoz hasonló ifjútörökök váltak a legfőbb jelképeivé. Közben a szervezeti reform elmaradt, a késlekedés mellett pedig tovább rontotta a helyzetet a Szili Katalin és Lamperth Mónika vezette munkacsoportok rivalizálása. A párt ideológiai alapvetései is ott rostokolnak az íróasztalfiókokban: a Hiller István és Gyurcsány Ferenc által kreált jövőképek tartalmaznak ugyan magvas gondolatokat, de ezek hitelét aláássa a gyenge és erőtlen, pótcselekvésekbe menekülő kormányzati munka. Megkérdőjelezhető a programalkotók némelyikének hitelessége is: különösen Gyurcsány Ferencé, akinek milliárdos vagyona éppúgy szöges ellentétben áll a társadalom alsó harmadának képviseletére predesztinált szociáldemokráciával, mint a balkáni módszereket idéző párton belüli nyomulása.
Kovács László a választási vereség éjszakáján még megkísérelte a lehetetlent, amikor döntetlen közeli eredményről és a „békétlenséget szítók” kudarcáról beszélt. Jobban tette volna, ha korrekt módon elismeri a Fidesz győzelmét és azt a tényt: a kínos végeredmény van olyan súlyú figyelmeztetés a kormány egésze – tehát nem csak az MSZP – számára, hogy a drasztikus személyi és szervezeti változtatások nem kerülhetők el. Végül a pártból érkező nyomás miatt bejelentette, hogy ősszel már nem jelölteti magát az elnöki székbe, de – mint már említettük – a saját felelősségének elismerése helyett szánalmas magyarázkodásokba kezdett. Eddig egyedül nála láthatók a jelei, hogy ha elkésve és hamis módon is, de legalább megpróbálta megfejteni a szavazók növekvő MSZP- és kormányellenességének okait. Ezt két okból kellett megtennie: egyrészt működött a külügyminiszteri székét féltő politikus túlélési ösztöne, másrészt pedig ő is tisztában van vele, hogy ha nem veszi legalább fele részben vállára a vereség keresztjét, akkor előbb-utóbb olyan indulatok lobbanhatnak fel a koalíción belül, amelyekkel akár a miniszterelnököt és kormányát is elsodorhatják.
Kovács Lászlónak nem maradt választása: be kellett jelentenie őszi viszszavonulását. Addig pedig reménykedhet, hogy maradt még ereje a trónörökös kijelöléséhez. Vélhetőleg Hiller István lesz a befutó, akinek azonban tudnia kell, hogy bármilyen szorgosan elmélkedik a szociáldemokrácia ideájáról, ameddig a kormányfői szék és az ehhez társuló hatalom a Medgyessy klán kezében van, ő sem lesz több egy szimpla párthivatalnoknál.