A múlt mítosza

Az 1920-as, ma már beszerezhetetlen első kiadást követően végre ismét megjelent Jancsó Benedek A román irredentista mozgalmak története című alapműve. A könyv megírásához a lökést eredetileg Románia 1916-os „orvtámadása” adta. Amelynek visszaverését, majd Bukarest bevételét követően, 1917 júniusában kis kutatócsoport érkezett a román fővárosba a támadás okául szolgáló román irredentizmust tanulmányozandó. A történészekből, levéltárosokból álló csoport kiküldését az akkor alkotmánypárti képviselő, gróf Bethlen István kezdeményezte – a magyar kormány támogatásával – a császári és királyi hadsereg-főparancsnokságnál. A kutatócsoporthoz csatlakozott a háromszéki Gelencén született Jancsó Benedek, aki az 1890-es évektől számos tanulmányban foglalkozott a román területi aspirációkkal (A daco-romanizmus és a magyar külpolitika, Budapest, 1893, Román politikai és történeti tanulmányok, Budapest, 1894).
Az 1918 őszéig Bukarestben dolgozó történészeknek sikerült összeállítaniuk egy csaknem ötezer kötetes könyvtárat, tekintélyes folyóirat- és kéziratgyűjteményt, amelyet októberben vasúton Magyarországra küldtek. Ezt az anyagot – amelynek további feldolgozását lehetetlenné tette a magyarországi káosz – 1919. augusztus végén elszállította a Budapestre bevonuló román hadsereg.
Jancsó hiánypótló könyvének – amelyet a bevezetőben Bethlen Istvánnak ajánl – talán legnagyobb érdeme, hogy kirajzolódik belőle: milyen rendkívüli eltökéltséggel dolgozott a román politikai elit a legfontosabbnak tekintett állami cél, Nagy-Románia megvalósításán. Milyen hatalmas pénzeket mozgósítottak e cél elérése érdekében magánszemélyek és az amúgy igen szegény román állam. A tanulmány röviden tárgyalja a megelőző időszakokat is, de a könyv súlypontjában a dualista kor áll. Az 1945 utáni hazai történetírásban a kiegyezést követő Magyarország nemzetiségi mozgalmainak tárgyalásakor sajátos egyensúlytalanság állt elő. (E mozgalmak a szomszédoknál szinte üdvtörténeti jelentőséggel bírnak, így mára legfeljebb a dogmák csiszolgatásáig, a legfeltűnőbb tévedések, hamisítások korrekciójáig jutottak el.) Miközben az alkotmányos rend radikális átalakítására, az ország megcsonkítására vonatkozó törekvéseket legfeljebb jóindulatú semlegességgel mutatják be, a magyar állam önvédelmi lépéseit túlzásként, súlyos jogcsorbításként ábrázolják. A szerzők általában nem jutnak el odáig, hogy összevessék a magyarországi kisebbségek helyzetét például a korabeli romániai vagy szerbiai valósággal. Sokat elárul az is a mai magyarországi történetírás súlypontozásáról, hogy erről a valóban fontos témáról hiába keresünk kurrens elemzéseket.
Jancsó Benedek nyolc és fél évtizede írott könyve napjainkban is jellemző jelenségek megértését segíti. Szerzője éles szemmel vette észre, hogy Wickham Steednek és a Monarchia ügyeivel foglalkozó többi nyugati publicistának nem az „elnyomott” kisebbségekért, hanem már akkor is Anglia hatalmi érdekeiért fájt a fejük. S minden valószínűség szerint ebből az időből fakad az uralomváltást követelő bizalmatlanság a román, szerb és szlovák értelmiségben. Hiszen vezetőik jelentős részét nem a kisebbségi jogok kiteljesítése, hanem a Magyarországtól való elszakadás foglalkoztatta. Az igazi tragédia viszont az, hogy e világos tendenciák ellenére voltak a magyar politikai életnek olyan szereplői – többek között Jászi Oszkár –, akik hatalomra jutásuk érdekében támogatták ezeket a törekvéseket, és megnyilatkozásaikkal hitelesítették az ideológusok legabszurdabb állításait is. A magyarországi baloldal külföldi legitimitáskeresése s a magyar politikai valóság egyoldalúan negatív ábrázolása már száz évvel ezelőtt is óriási károkat okozott az országnak.
Jancsó munkájának talán csak egy megállapításával szállhatunk vitába, nevezetesen azzal, hogy a dualizmus korának magyar politikai vezetése nem foglalkozott a problémával, s lebecsülte a román és a többi irredenta mozgalomban rejlő veszélyeket. Ezt a sarkos megfogalmazást éppen a szerző karrierje cáfolja, hiszen ő maga is a Bánffy Dezső által a miniszterelnökségen belül létrehozott sajtó- és nemzetiségügyi osztályon tevékenykedett.
Ráadásul a Nagy-Románia-álom vonzereje – hasonlóan a kommunizmushoz vagy a többi utópiához – éppen abban állt, hogy ez a formáció csak a távoli mitikus múltban létezett, és konkrét tapasztalatokkal senki sem rendelkezett róla. Nem véletlen, hogy a Romániából – például az 1907-es parasztlázadás kegyetlen leveréséről – érkező hírek miatt vagy a román csapatok 1916-os erdélyi betörése után az itteni románság többségében semmilyen csatlakozási szándék nem létezett. Ezt az elvet döntően az uralomváltás propagálásában személyesen, anyagilag is érdekeltté tett értelmiség, valamint a román egyházak papjai képviselték. Akiknek a megegyezési szándékát visszafogta, hogy a magyar érdekeket képviselő Budapest képtelen volt annyit ajánlani, mint a kiegyezés felmondására törekvő Ferenc Ferdinánd és köre, illetve az „egyesülés” esetére a csillagokat az égről is megígérő Bukarest.
Ezért a magyar politika legjobbjai már akkor is tisztában voltak azzal az azóta számtalanszor megerősített igazsággal, hogy a tárgyalási szándék fenntartása mellett hazánknak mindig képesnek kell lennie erőt felmutatni. Mert ez az egyetlen tényező, amit világosan értenek és tisztelnek Bukarestben.
Jancsó könyvét, különösen megrázó utolsó fejezetét, A haldokló Erdélyt kötelező olvasmánnyá kellene tenni, főként azoknak, akik képesek voltak december 1-jét közös koktélozással ünnepelni.
(Jancsó Benedek: A román irredentista mozgalmak története. Attraktor Kiadó, Máriabesnyő–Gödöllő, 2004. Ára: 3900 forint)