A törvény kapujában

„Mindebbõl egy teljes állam képe kerekedik
ki, hitvallás az állam autonómiája
mellett, mely a jog és az erkölcs különválasztásán
alapul. A társadalmi élet e pozitivista
felfogása oda vezet, hogy a fennálló
rend isteni jogúnak nyilvánul. Ha ellenálltok
a világi hatalomnak, örök kárhozat
vár rátok, még akkor is, ha a hatalom
birtokosai tisztességtelenek és elvetemültek
lennének. A teljhatalmú állam
mindenre kiterjedõ ellenõrzési jogot követel
a hangsúlyozottan egységesnek
nyilvánított társadalmi élet felett, törvényhozó,
végrehajtó és bírói hatalmat.
(…) Mintha Luther szavait hallanánk:
Mindaz, ami nem tartozik az intim kegyes
élet körébe, mindaz, ami az egyház
életének testet ad, az a világból való, és
így az államot illeti. Minden, ami az erkölcsi
törvényeknek a világi életben való
betartásával kapcsolatos, kikerül az egyház
keze alól, s az államot illeti.
Robbanékony tanítás, mely még nagy
utakat fog bejárni, és olyan eltérõ gondolkodóknál
bukkan majd fel újra, mint Machiavelli
vagy Luther, Hobbes vagy Rousseau,
Hegel vagy Auguste Comte, Lenin
vagy Charles Maurras.”1
„Valaki megrágalmazhatta Josef K.-t,
mert noha semmi rosszat sem tett, egy
reggel letartóztatták.”2
Persze úgy vagyunk Kafka nevezetes
regényével és egész megdöbbentõ életmûvével,
hogy valamiképpen ott van a tudatunkban,
agyunk valamely rejtett, hátsó
zugában, de nem vagyunk hajlandók
komolyan venni. Kafka világa annyira elborzasztó
és olyannyira irracionális, hogy
ha komolyan vennénk, megbolondulnánk.
Kafka világával nem lehet együtt élni,
ezért úgy teszünk, mintha Kafka világa
nem létezõ lenne.
Jozef K. nincs.
Gregor Samsa sincs.
Nincsen Per, nincsen Kastély – nincsen
az az Amerika.
Pedig…
Pedig az Abu Graib börtönbõl és
Guantánamóról érkezõ képek és hírek tanúsága
szerint mégis van. Mégiscsak létezik
az a Fegyenctelep. Ugyanakkor Abu
Graib és Guantánamo messze van, s az
európaiságba, a jogállamiságba – és igen:
a rendszerváltásba – vetett hitünk csökönyösen
és konokul távol tartja tõlünk a
számvetést. A szembenézést saját életünk,
saját világunk, saját államunk, saját
törvényességünk visszásságaival.
Visszásság – írom, s el is mosolyodok
magamban. Ez a szó az agyamban ülõ kopasz
cenzor mûve, találmánya, õ hagyta
jóvá. Mert hát e „visszásságok” mögött
emberek, sorsok, egzisztenciák, életek állnak
– mind-mind romokban.
Mert talán mégis van, aki most és itt,
ebben a világban, ebben az államban, jelenkori
igazságszolgáltatásunk közepette
fogja fel valóságosnak Jozef K. életét és a
Pert.
Joggal feltételezem, hogy mondjuk az
egy óra leforgása alatt kétszer is testüregi
motozásnak alávetett Berkecz Mária más
szemmel, más lélekkel, más gondolatokkal
olvassa újra Kafka Perét, s közelebb
érzi magához Jozef K. sorsát, mint ezt a
szót: visszásság…
Vagy: „Legutóbb éppen az derült ki,
hogy Mónika asszony (Lamperth Mónika
belügyminiszterrõl van szó – B. Zs.) pribékjei
egy koraszülött gyermek egészséges
élethez való alkotmányos jogait is figyelmen
kívül hagyják, ha politikai érdekeik
úgy kívánják. A gyermeket anyja méhében
sem hagyták békén, az édesanyát
tanúként hallgatták ki, annak ellenére,
hogy az orvos a veszélyeztetett terhesség
miatt szigorú ágynyugalmat írt elõ. Az
ágyban fekvõ Csépányi Nórát, a Happy
End Kft. ügyvezetõ igazgatóját négy órán
keresztül faggatták az Országimázs Központnál
elkövetett hûtlen kezelés gyanúja
miatt folytatott büntetõeljárásban, jóllehet
az asszony által vezetett cég csupán
szerzõdéses jogviszonyban állt a kriminalizált
állami szervezettel, így állami vagyonkezelõi
jogosítványa nem is volt.
Legközelebb a 850 grammal született
gyermeke inkubátora mellõl rángatták el
tanúskodni.
Hétfõn hajnalban viszont három rendõr
házkutatási engedéllyel tört rá a három
hónapos, két kilogrammos koraszülött
gyermek családjára. Végigtapogatták a lakást,
a csecsemõ szobáját is, keresve a bizonyítékot
a még meg sem gyanúsított
édesanya ellen. Szájmaszk és steril védõköpeny
nélkül kutakodtak. A gyermeket
még a nagyszülei sem látták addig, mert
nem akarták kitenni a fertõzés veszélyének.
A lakást végigtapogató nyomozók
egyike nõnemû volt… de hát a parancs,
az parancs.” (Torkos Matild: Mónika és
pribékjei; Magyar Nemzet, 2002. november
13.)
Csak annyit tegyünk még hozzá mindehhez,
hogy Csépányi Nórának a rendõrségi
zaklatások miatt lett koraszülött a
gyermeke. S azután kérdezzük meg magunktól,
vajon Csépányi Nóra visszásságnak
nevezné-e a vele történteket… Akkor
is, ha utóbb persze megszüntették ellene
az eljárást. Ellene is…
De van úgy, hogy aztán már hiába
mentik fel az embert minden vád alól.
Van úgy, hogy ártatlanul is pokol odaállni
a törvény kapujába.
Van úgy, hogy nem tudjuk meg soha,
kicsoda õrzi a törvény kapuját…
Egy általánosan elfogadott nézet
Mindazok kedvéért, akik nem hívei túlzottan
az irodalomnak, az irodalmi publicisztikának,
s akik nem kedvelik az irodalmi
hivatkozásokat, különösen egy
olyan „száraz” és „egzakt” területen, mint
az igazságszolgáltatás, nos, az õ kedvükért
már most az elején elárulom: jelen
írás nagy hányada a továbbiakban tényekkel
fog dolgozni. Tényeken keresztül
kísérlem meg bemutatni, mire számíthat
ma Magyarországon az az állampolgár,
akit odaszólítanak a törvény kapujába, s
azt is, vajon mi alapján dõl el, hogy kit
fognak odaszólítani.
Mindezek elõtt azonban szót kell ejtenem
valamirõl, ami mára általánosan elfogadott
nézet lett ebben az országban.
Nevezetesen: a Magyar Köztársaság rendõrsége
a szocialisták és a szabad demokraták,
míg a Magyar Köztársaság ügyészsége
(és persze a legfõbb ügyész) a Fidesz
befolyása alatt áll. Annak megítélését,
hogy ez az általánosan elfogadott nézet és
vélemény milyen hatással van a magyar
társadalom amúgy sem túl acélos és szilárd
erkölcsi állapotára – nos, ezt ráhagyom
a filozófusokra, jogfilozófusokra,
politikusokra és politológusokra, valamint
a jogásztársadalomra és a megmondóemberekre.
A hatást elemezzék õk,
ha van hozzá merszük. Arra viszont kísérletet
teszek, hogy az ügyészség és a legfõbb
ügyész munkáján keresztül megmutassam,
a fenti általánosan elfogadott nézet
második fele semmiképpen sem lehet
igaz.
Fenti általánosan elfogadott nézet egyszerûen
nem állja ki a tények és történések
próbáját.
Odaállni a törvény kapujába
Hogy végül aztán ki és miért kényszerül
odaállni a törvény kapujába, az a rendõrségen
és az ügyészségen is múlik. Ám legvégül
mégiscsak az ügyészségen. Mert:
„Miközben a Polt Péter vezette független
ügyészség konkrét ügyekben is utasíthatja
a rendõrséget, aközben Pintér Sándor
miniszter csak irányíthatja a rendõrséget,
de beleszólása nincs a nyomozati
munkába.”
Ezt 2001. december 8-án írtuk vezércikkünkben,
s abban a szerencsés helyzetben
vagyunk, hogy immár másodszor
idézhetjük önmagunkat. Másodszor idézzük
önmagunkat, s fogjuk talán harmadszor
is, bizonyítandó, hogy mi szóltunk.
Idõben szóltunk. Már akkor, más ügyekben
is – nem most emeljük fel elõször a
szavunkat az ügyészséget, a rendõrséget
vagy a bíróságot érintõ ügyekben.
A most idézett szerkesztõségi vezércikk
Medgyessy Péter lobbiügye kapcsán
íródott. Talán emlékeznek még: az akkor
még miniszterelnök-jelöltrõl kiderült,
hogy a Gresham-palota eladása érdekében
lobbizott, nem három forint húsz fillérért.
Akkor szabályos feljelentés érkezett
a rendõrséghez, a rendõrség vizsgálódott,
dossziékat gyártott, majd mindent
átküldött az ügyészségnek, ugyan döntsék
már el, megindítják-e a nyomozást, vagy
nem indítják meg. S ekkor nagyszabású
aktatologatás kezdõdött. Ezt írtuk akkor:
„A végrehajtó hatalomtól független
ügyészség – úgy tûnik – nem akar dönteni.
Mert nem tud olyan határozatot hozni,
amely miatt ne érhetné politikai támadás.
Márpedig az utóbbi idõben a szabad demokraták
mindent megtettek azért, hogy
megingassák az állampolgárok – az elmúlt
tíz évben éppenhogy gyökeret vert –
ügyészségbe vetett bizalmát. A Népszabadság
információi szerint »az összegyûlt
adatok szerint több érv szólna a nyomozás
elrendelése, mint megtagadása
mellett«. A rendõrök ugyanakkor tartanak
attól, hogy »a nyomozás során nem
lehet bûncselekmény elkövetését megállapítani,
illetve bizonyítani«. A rendõrségen
úgy vélik, az ügyészség azért kényszeríti
ki belõlük a döntést, hogy felmérje annak
politikai hatását. Schlecht Csabát nem
tudta felnégyeltetni az SZDSZ, de azt sikerült
elérnie, hogy az ügyészség már ötölhatol
(…)
Magyarországnak nincs a politikától
függetlenül mûködõ ügyészi szervezete,
csak törvénye van, amely ezt szavatolja.
És errõl nemcsak a politikusok tehetnek,
akik az elmúlt években következetes elszántsággal
küzdöttek azért, hogy megingassák
bennünk a független ügyészségbe
vetett bizalmunkat, hanem az ügyészség
is, amely a héten csütörtököt mondott.”
Ezt írtuk tehát 2001-ben, az Orbánkormány
idején, amikor már több mint
egy éve Polt Péter volt a legfõbb ügyész.
Ha pedig valaki politikát keres az
ügyészség tevékenységében, tegye fel a
kérdést magának: akkor, 2001-ben, a választási
kampány megindulásakor kinek
lett volna érdeke, hogy az ügyészség elrendelje
a nyomozást a Gresham-ügyben?
Apropó, Schlecht-ügy.
Schlecht Csaba „ügye” éppúgy a Fidesz
– és a párton keresztül az egész magyarországi
jobboldal – epitethon ornansa
lett, mint az Orbán-bányák „ügye”. „X
napja nem tudjuk, kicsoda Kaya Ibrahim…”
– hirdeti hosszú esztendõk óta
a baloldali sajtó legpártosabb hetilapja.
Legutóbb pedig a Népszabadság hozta
címlapján azokat a „hordókat”, amelyekben
állítólag „elégtek” a „Schlecht-ügy”
bizonyítékai. Ne foglalkozzunk most azzal,
hogy milyen hírértéke, s legfõképpen
bizonyító ereje lenne annak, ha mondjuk
én kiállnék a nyilvánosság elé egy nagy
serblivel, s fontoskodó arccal mutatnék a
serbli belsejébe: íme, ebben a serbliben
égettem el a K&H-ügy szocialista politikusokra
vonatkozó iratait. Vajon ez esetben
is követelné-e a sajtó a „bûnösök”
szigorú megbüntetését… Nézzük meg inkább,
mit írtunk szerkesztõségi vezércikkünkben
2001. december 4-én: „A Medgyessy-
féle Gresham-ügy nyilvánosságra
kerülésével és az erre vonatkozó feljelentésekkel
a Polt Péter vezette magyar
ügyészi szervezet gyakorlatilag nehéz
döntési helyzetbe, mondhatni válaszút elé
került.
Azért csak gyakorlatilag, mert elvi síkon
egyébként a döntés egyáltalán nem
bonyolult: a nyomozást befolyással üzérkedés
elkövetésének alapos gyanúja miatt,
a rendelkezésre álló okirati és a felek
által kinyilatkoztatott bizonyítékok alapján
Medgyessyvel szemben el kell rendelni.
Az ügy szakmai megítélése ebbõl a
szempontból egyértelmû, minden valamit
is magára adó, büntetõügyekkel foglalkozó
jogi szakember ezt pontosan tudja. A
bûncselekmény törvényi tényállását a
szocialista miniszterelnök-jelölt jogi
szakzsargonnal élve »befejezetten« megvalósította,
sõt a körülményekbõl az is feltételezhetõ,
hogy egy mindenre kiterjedõ
alapos nyomozás esetleg más bûncselekmények
(vesztegetés, csalás) elkövetését
is megállapíthatja.
Az ügy gyakorlati megítélése ellenben
már korántsem ilyen egyszerû. Ez pedig
annak a – rendszerváltás óta – példátlan
és teljesen nyílt politikai nyomásgyakorlásnak
az eredménye, amelyet a Szabad
Demokraták Szövetsége és a Magyar Szocialista
Párt fejt ki szinte megválasztása
óta a legfõbb ügyészre és személyén keresztül
az ügyészi szervezetre. Ennek a
rendkívül agresszív és koncentrált politikai
beavatkozási kísérletnek az elsõ iskolapéldája
a Schlecht Csaba elleni büntetõeljárás
volt, míg most a Medgyessy-féle
üzérkedési ügyben lehetünk ugyanennek
szemtanúi.
Nyugodtan leszögezhetjük: a Schlechtféle
nyomozás kiemelt médiaérdeklõdés,
a teljes nyilvánosság elõtt zajlott. Tudható
tehát, hogy az eljárásban Polt megválasztása
után semmilyen új elem vagy bizonyíték
nem keletkezett azokhoz képest,
amelyek már a Györgyi Kálmán–Bócz
Endre vezette ügyészség elõtt ne lettek
volna ismertek. És ugye, milyen érdekes,
abban az »érában« nem jutott el az ügy
gyanúsítási szakba. Polt Péter megválasztását
követõen azonban szinte azonnal
politikai össztûz alá került a szabad demokraták
politikai és médiaértelmisége
részérõl. Ennek során az eszközökben
nem válogattak: jogászkodtak, értelmeztek,
oknyomoztak, ítélkeztek és –
nem utolsósorban – fenyegetõztek. A
Schlecht-ügyet azonnal a Polt vezette
ügyészség próbakövévé tették, vagyis a tényektõl
függetlenítve magukat azt sulykolták,
hogy amennyiben Schlecht Csabát
elítélik, netán bebörtönzik, akkor az
ügyészség egy politikasemleges szervezet.
Viszont ha ez elmarad, az egyértelmû bizonyítéka
Polt fideszes elkötelezettségének,
»pártkatona« mivoltának. A szabad
demokrata politikusok odáig merészkedtek,
hogy folyamatosan »beüzentek« az
ügyészeknek: ha a Schlecht-ügy nem jut el
a vádemelésig, akkor egy esetleges 2002-
es kormányváltást követõen bûnpártolás
miatt eljárások fognak indulni az eljáró
ügyészekkel szemben. Ezen fenyegetésüket
késõbb a nyilvánosság szintjén is
megtették. A jog és törvényesség szempontjából
szerencsésnek tekinthetõ, hogy
ezzel a példátlan nyomásgyakorlással
»csak« részeredményeket tudtak elérni,
bár ez is rendkívül sajnálatos. Az ügyészség
a presszió hatására utasította a rendõrséget
arra, hogy a Btk.-ban megfogalmazott
tényállási elemek (például elrendelt
felszámolási eljárás) hiányában is
gyanúsítsa meg Schlechtet csõdbûntett elkövetésének
alapos gyanújával. A nyomozás
ennek ellenére már a törvényesség és
nem a politikum szabályai szerint végzõdött:
egyes megítélések szerint bizonyítottság,
mások szerint bûncselekmény hiányában
az eljárást megszüntették.”
Ezt írtuk akkor.
Világos beszéd volt.
Az olvasó azonban nyilván hajlamos
elsiklani egy félmondat felett, holott ez a
nevezetes félmondat világítja meg az
egész Schlecht-ügy szakmai hátterét. Ez a
félmondat így szól: „Az ügyészség a preszszió
hatására utasította a rendõrséget arra,
hogy a Btk.-ban megfogalmazott tényállási
elemek (például elrendelt felszámolási
eljárás) hiányában is gyanúsítsa meg
Schlechtet csõdbûntett elkövetésének alapos
gyanújával.”
Magyarán: nem volt szakmai alapja
annak, hogy Schlecht Csabát meggyanúsítsák,
meghurcolják és tönkretegyék. S
hogy mindenki számára világos legyen:
éveken keresztül adócsalás miatt nyomoztak
Schlecht Csaba ellen, annak ellenére,
hogy az adott cégek esetében nem állt fenn
adóhiány. Ez pedig olyan, mintha valaki
ellen gyilkosság miatt nyomoznának,
majd gyilkossággal gyanúsítanák, miközben
nem lenne holttest. Nonszensz…
Már akkor megírtuk, hogy az ügyészség
engedett a politikai zsarolásnak, mely
politikai zsarolás a jogállamiság alapjait
kérdõjelezte meg, ráadásul szemérmetlenül,
a teljes nyilvánosság elõtt zajlott, s
amely politikai zsarolás az SZDSZ és az
MSZP felõl érkezett és érkezik mind a mai
napig. Gondoljunk csak bele: az Orbánkormány
hatalma teljében az ügyészség
egy hibás tényállás alapján nyomoz az
úgynevezett Fidesz-cégek ügyében… S
mindezek ellenére a nyilvánosság elõtt arról
beszélnek az ügyészség zsarolói, hogy
a legfõbb ügyész a Fidesz bábja.
Nonszensz…
További ügyek – az ügyészség
nyilvánvaló szakmai baklövései
Az MSZP-s és SZDSZ-es zsarolás nem
szûnt meg, sõt, nyilvánvaló módon fokozódott
a kormányváltás után.
Az alábbiakban megnézünk néhány
olyan esetet, amelyek mögött kitapintható
a politikai megrendelés, s amelyekben
nyilvánvaló az ügyészség szakmai alkalmatlansága.
A kormányváltást követõen az
MSZP–SZDSZ-kormány látványos akciókba
kezdett az elõzõ kormány tisztségviselõinek
és rajtuk keresztül az egész
jobboldal megfélemlítésének érdekében.
Berkecz Mária és Csépányi Nóra esetét
már felidéztük, most ideje van néhány kevésbé
látványos, ám nem kevésbé felháborító
eset nyilvánosságra hozatalának.
A kormány megfélemlítési akcióinak
kulcsfigurája Keller László államtitkár.
Volt. Mert miután felfedezte, hogyan lehet
a mészkõbõl kénsavat elõállítani, már
gazdáinak is kínossá vált. Ettõl függetlenül
Keller László nevetséges és egyben riasztó
ténykedésének elején számos feljelentést
tett, s ezen feljelentések egyik leggyakoribb
áldozatai az Orbán-kormány
idején épült autópályákat kivitelezõ cégek
voltak.
Nézzük sorban.
1. Keller László feljelentést tett amiatt,
hogy az autópálya-építési munkák részét
képezõ régészeti tevékenység során a kivitelezõ
túl sokat fizetett a múzeumoknak.
Tény: a múzeumoknak ilyen esetekben
fizethetõ munkadíjak nagyságát jogszabályok
rögzítik. A Nemzeti Autópálya
Rt. ezen jogszabályoknak megfelelõ öszszegekre
kötött szerzõdéseket, ami a dokumentumokból
elsõ olvasásra megállapítható.
A rendõrség ennek ellenére elrendelte
és folytatja a nyomozást az ügyészség aszszisztálásával,
a régész és muzeológus
szakma általános felháborodása mellett.
2. Keller László feljelentést tett amiatt,
hogy az Orbán-kormány idején az autópályák
nem megfelelõ minõségben épültek.
Mégpedig azért nem, s ez képezi a feljelentés
alapját, mert nem volt megfelelõ a
minõség-ellenõrzés.
Az ügyészség az ügyben elrendelte a
nyomozást.
Tény: a nyomozás során megállapították,
hogy az autópálya-építés során állandó
és rendszeres minõség-ellenõrzés történt.
A nyomozást megszüntették.
2/A. Ekkor Keller László feljelentést
tett, miszerint – figyeljenek, úgysem fogják
elhinni! – az Orbán-kormány idején a
Nemzeti Autópálya Rt. túl sok cégnek
adott megbízást minõség-ellenõrzésre,
tehát nem az ellenõrzés hiányával, hanem
többszöri, indokolatlan minõség-ellenõrzéssel
követett el bûncselekményt.
Nem, ez nem valami burleszk, ez a
rögvalóság. Ez Keller Röglászló. És a rögügyészség?
Nem az volt, hogy „menjen
onnan, mondák, anyja keservébe”, mármint
Keller László, hanem…
Tény: az ügyészség helyt adott Keller
panaszának, és elrendelte a nyomozást!
3. Keller László feljelentést tett a Nemzeti
Autópálya Rt.-nek dolgozó ügyvédi
iroda megbízási szerzõdése ügyében. Feljelentésének
tárgya: a Nemzeti Autópálya
Rt. miért bízott meg ügyvédi irodát, miért
nem saját apparátusával végeztette a jogi
munkát?
A nyomozás szoros ügyészi felügyelet
mellett zajlik ebben az ügyben is,
miközben…
Tény: Az Orbán-kormány idején egy
ügyvédi irodával volt szerzõdése a Nemzeti
Autópálya Rt.-nek, jelenleg több mint
tíz (!) ügyvédi irodával áll szerzõdéses viszonyban
az autópálya-építõ cég.
4. Szintúgy Keller László feljelentése
alapján indult nyomozás annak feltárására,
hogy a Nemzeti Autópálya Rt. betartotta-
e azt a kormánydöntést, miszerint
az Orbán-kormány idején a korábbi
idõszakhoz képest 5 százalékkal kisebb
összegért kellett az autópályákat megépíteni.
Tény: a nyomozás gõzerõvel folyik,
miközben kiderült: az Orbán-kormány
idején 1 kilométer autópálya 1,1 milliárd
forintból épült, míg a Medgyessykormány
idején 1 kilométer autópálya 2
milliárd forintból épül…
Ezen néhány eset kapcsán egyszerû,
velünk született jogérzékkel, hogy ne
mondjam, józan paraszti ésszel megállapítható,
hogy az ügyészség szakmai tevékenysége
alapjaiban megkérdõjelezhetõ.
Miképpen ugyanerre a megállapításra kell
jutnunk Bácskai tábornok, Molnár alezredes
és Pálfalvi István (a földhivatal elnöke)
ügyében is. Ismeretes, hogy mindhárom
esetben az ügyészség gyanúsította
meg a nevezetteket, méghozzá lehallgatási
jegyzõkönyvek alapján. Majd mindjárt
a nyomozás elején kiderült, hogy a lehallgatási
jegyzõkönyvek egyszerûen nem
használhatók fel a bizonyítás során,
ugyanis más célból adták ki a lehallgatási
engedélyeket…
Vagy vessünk még egy pillantást a Magyar
Nemzet fõszerkesztõjének esetére. A
Magyar Nemzet fõszerkesztõjét egy év
börtönbüntetésre ítélik, mert lejárt a fegyvertartási
engedélye. Kedves olvasó, egy
évben 1500 lejárt fegyvertartási engedélylyel
van dolga a rendõrségnek. Liszkay
Gábor esetében a rendõrség úgy adta át az
aktát az ügyészségnek, hogy az akta tetején
ott állt: büntetés kiszabását nem javasolják.
Az ügyészség ennek ellenére vádat
emelt, és az 1500-ból egyetlenként Liszkay
Gábort börtönre ítélték. És ez az
ügyészség áll a Fidesz befolyása alatt. Bizony
ám!
Mégis, mire gondoljon az állampolgár
ennyi és ekkora szakmai inkompetencia
és impotencia láttán?
Az állampolgár gondol valamire
Amire az állampolgár gondolni tud: politikai
nyomásgyakorlás és háttéralkuk állnak
a háttérben. Mert tegyük fel azt a kérdést
is: ugyanez az ügyészség miért szüntette
meg az eljárást a Wermer-cégek
ügyében? Vagy kérdezzünk így: mennyivel
voltak képtelenebbek a Wermer András
ellen felhozott vádak, mint mondjuk
az imént ismertetett Keller-féle feljelentések
a Nemzeti Autópálya Rt. ellen?
Tehát: vannak-e politikai alkuk a háttérben?
Ez az alapkérdés.
Ugyanis az ügyészség tevékenysége
nem lehet politikai alkuk függvénye. Ha
mégis az, akkor az ügyészség törvénytelenül
mûködik.
Márpedig az imént ismertetett esetek
függvényében ki kell mondjuk: az ügyészség
és a legfõbb ügyész – legalábbis ezekben,
éppen politikai vonzatai miatt legkényesebb
ügyekben – nem szakmai alapon
mûködik.
Tudjuk, s nem tagadható: a baloldal,
az MSZP és az SZDSZ folyamatos és agresszív
politikai nyomás alatt tartja a legfõbb
ügyészt és rajta keresztül az egész
ügyészséget. Sajnos úgy tûnik, sikerrel,
mert az ügyészség letérni látszik a szakmaiság
és a törvényesség útjáról.
Ha pedig a rendõrség, a bíróság és az
ügyészség diszfunkcionálisan mûködik,
megkérdõjelezõdik a jogállamiság. Ha
megkérdõjelezõdik a jogállamiság, úgy
megroppan az egész társadalom morális
tartása. A magyar társadalom morális tartása
pedig amúgy is ingatag, köszönhetõen
négy évtized diktatúrájának, amelynek
során mindenki tudta, hogy az igazságszolgáltatás
(is) politikafüggõ. Mondjuk
ki azt is: ha az ügyészség, a bíróság és a
rendõrség politikai nyomásra cselekszik
és emberek ellehetetlenítését szolgálja,
akkor már bent is vagyunk a diktatúra
elõszobájában…
Vissza a törvény kapujába
Ma Magyarországon a rendõrség meglett
asszonyokat vet alá testüregi motozásnak.
Úgy, hogy a két motozás között egy óra telik
el, és az áldozat ezt az idõt egyedül tölti
el egy fogdában.
Ma Magyarországon a rendõrség veszélyeztetett
terhes nõket hurcol kihallgatásra.
A nõ emiatt koraszülöttnek ad életet,
majd ugyanez a rendõrség házkutatást
tart a koraszülött szobájában, a higiénia
legelemibb szabályaira is fittyet
hányva.
Egy ismert, baloldali kötõdésû és közszereplést
is vállaló ügyvéd mondta: a 90-
es évek elején, amikor a bíróság ítélethirdetés
elõtt berekesztette a tárgyalást, 90
százalékos biztonsággal meg tudta jósolni,
milyen ítélet fog születni. Ma nincs
olyan ügyszak, nincs olyan bírósági szint,
amikor bármilyen jóslásba merne bocsátkozni…
Ma Magyarországon rágalmazás miatt
börtönre ítélnek újságírókat. Ma Magyarországon
figyelmen kívül hagyja az ítélkezõ
bíró az Alkotmánybíróság és az Emberi
Jogok Európai Egyezményének vonatkozó
tételeit. Ma Magyarországon egy bíró
nem engedélyezi az újságírónak, hogy
bizonyíthassa igazát.
Ma Magyarországon egy bíró ítéletet
hirdethet, miközben annyira részeg, hogy
azt sem tudja, hol van, azt sem tudja, mit
beszél, és beszéd közben kiesik szájából a
protézis. (Egyedi eset, tudom, szemtanúja
voltam, és nem szeretnék általános következtetéseket
levonni, mégis…)
Tegyük mindjárt hozzá: a magyar bírósági
rendszerben a bíró csak a törvényeknek
és saját lelkiismeretének van alárendelve,
a bírót senki sem utasíthatja és
senki sem vonhatja felelõsségre ítélete
miatt.
Ezzel szemben az ügyészség a hatályos
jogszabályok alapján a katonaságnál is
szigorúbb, hierarchikusabb szervezet. A
felettes ügyész indoklás nélkül utasíthatja
beosztottjait bármire, vádemelésre éppúgy,
mint a vád ejtésére. A felettes ügyész
magához rendelhet és elutasíthat magától
ügyeket. Vagyis: ebben a szervezetben
Polt Péter, mint a szervezet feje, idõnként
úgy viselkedik, mintha nem ismerné az
általa vezetett testületre vonatkozó szabályokat
és törvényeket. Akkor ezért alkalmatlan.
Vagy ismeri, akkor azért alkalmatlan.
Akkor a Polt Péter vezette ügyészség
néhány kényes esetben politikai nyomásra
cselekszik. Az pedig – mondtuk – a
diktatúra elõszobája.
„Bármilyennek is látszik számunkra,
mégiscsak a Törvény szolgája, tehát a
Törvényhez tartozik, ember nem ítélkezhet
felette. A szolgálat révén akár csak a
Törvény kapujához kötve lenni is összehasonlíthatatlanul
több, mint szabadon
élni a világban. A férfi csak odamegy a
törvényhez, az õr már ott van. Õt a Törvény
állította szolgálatba, méltóságában
kételkedni annyi, mint kételkedni a Törvényben.
– Ezzel a nézettel nem érthetek
egyet – mondta fejcsóválva K. –, mert ha
elfogadjuk, akkor igaznak kell tartanunk
mindent, amit a kapuõr mond. Viszont te
magad indokoltad meg részletesen, hogy
ez lehetetlen. – Nem – mondta a pap –,
nem kell mindent igaznak tartanunk,
csak szükségszerûnek. – Lehangoló nézet
– mondta K. – A hazugságot avatják
világrenddé.”3
Ott állunk, álldogálunk a törvény kapujában.
Bármikor, bármelyikünk odaidézhetõ.
S lassan az is kirajzolódik elõttünk, ki,
kik állnak a kapuban.
Akik ott állnak, nem biztos, hogy oda
valók. Vagy biztosan nem valók oda…
Mindenesetre mi szóltunk. Korábban is,
most is. És soha nem konkrét személyeket
védtünk, hanem a demokratikus intézményeket,
bár lehet, hogy azokat
konkrét személyeket támadva kellett
megvédenünk. Nem félünk tõle. És nem is
fogunk félni.
„De már a torkára fonódott az egyik úr
keze, a másik pedig mélyen szívébe döfte
s kétszer megforgatta a kést. K. szeme
megtört, de még látta, hogy a két úr szorosan
az arca elõtt összedugja a fejét, s az
õ végvonaglását figyeli. – Akár egy kutya!
– mondta K., s úgy érezte, szégyene talán
még túléli õt.”4
Hát ezért.
És megjegyezzük azoknak a rendõröknek,
ügyészeknek, bíráknak a nevét, akik
részt vettek ezekben a koncepciós ügyekben,
és ezzel részesei lettek emberek, életek,
egzisztenciák tönkretételének.
Hogy ne csak a szégyenünk éljen túl
bennünket.