Égető gondok

A fenntartható fejlődés és a megújítható erőforrások koncepciója tudományoskodó lózung, sőt retorikai panel, a zöld gondolat pedig idealista erő, amely tébollyá terebélyesedhet. Ezeket a megdöbbentő állításokat ismerhette meg az az olvasó, aki a frappáns, de a témához egyáltalán nem illeszkedő bevezető után végigolvasta Sebeők János Boszorkányszombat című cikkét a Magyar Nemzet 2004. július 3-i számában. A kitartó olvasó megtudhatta, hogy a szerző valójában a biomassza-alapú áramtermelés gyakorlatát bírálja: félti az erdőket a mohó erőművektől.
Érthető és szimpatikus a cikkíró erdők iránti aggodalma, de nem megbocsátható súlyos tájékozatlansága. A fenntartható fejlődés szükségességét a tudományos világ mellett ma már a politikai körök is elismerik, például az ENSZ, az Európai Unió vagy a legtöbb fejlett ország kormánya. Persze lehet a fenntarthatóság koncepciójával vitatkozni, de ehhez új ismereteket vagy eddig feltáratlan összefüggéseket kellene bemutatni. A szóróparcella, a boszorkányüldözés és a rinocéroszkihalás emlegetése csak arra jó, hogy a felkészületlen olvasó felkészületlenségét – értsd: az összefüggések meg nem értését – fokozza.
A fenntartható fejlődési stratégiák alapeleme a megújítható erőforrások használata, ilyen az úgynevezett biomassza-alapú áramtermelés is. Valóban, a biomassza-tüzelésű erőművekben fát égetnek el, és a fának jobb helye lenne az erdőben, de a bioáramra szükség van, mert a fogyasztók nem kívánnak lemondani a világításról vagy a légkondicionálásról. A bioáram-termelés nem tébolyult zöld gondolat, még csak nem is a faipar marketingtrükkje (a faipar éppen hogy ellenérdekelt, mert az erőművek elveszik tőle az alapanyagot), hanem logikus stratégia.
Természetesen az erdőből csak annyi fát szabad kivenni, amennyit az károsodás nélkül elbír. A fenntartható erdőgazdálkodásnak évszázados hagyományok alapján kialakult intézményrendszere van Magyarországon. A meglévő erdőkből történő anyagkivétel mellett pedig el kell kezdeni az energetikai célú ültetvényes gazdálkodást, ami ökológiai szempontból semmivel sem rosszabb, mint a kukorica- vagy a napraforgó-termesztés.

Lontay Zoltán gépészmérnök,
Budapest


Válaszra válaszolni? Nem. Inkább kérdezek. Annál is inkább, mert civilizációnk még nem képes megválaszolni az általa feltett kérdéseket. A tiszta energia, a vízi erőmű például sokak szerint válasz a piszkos erőművekre. De a tiszta erőmű olykor élőhelyeket tesz tönkre, lásd: Szigetköz, Kínában pedig a Három Szoros erőmű kétmillió ember kitelepítésével járt, egész városok elárasztásával, katasztrófával. Mi okoz nagyobb tájrombolást? Egy mélyfejtésű szénbánya vagy egy vízi erőmű? S ha a bioerőmű ellenőrizetlenül égeti a fát, minősíthető-e fenntarthatónak a tevékenysége? Írásom arra figyelmeztet, hogy a „fenntartható fejlődés”, „tiszta energia”, „környezetbarát termék”, „ipari park” és más ehhez hasonló zöld jelszavak, szakkifejezések időnként környezetpusztítás alibijéül szolgálnak, s megtévesztik a természetféltő embereket. A fogyasztói társadalom ma egyre zöldebb, így egyre nehezebben azonosítható. Ma már nem minden zöld, ami annak látszik. Meglehet, a fenntartható fejlődés sem az, aminek jóhiszeműen reméljük sokan.

Sebeők János