Ha nem tudták volna idáig a nemzeti oldalon álló, konzervatív gondolkodású emberek, kik is ők valójában, akkor most, Ságvári Endre halálának hatvanadik évfordulóján megtudhatták. A kommunista ellenállót, akit lángszavú pártja hősies tettre, harcra nevelte, önszántukból példaképüknek választották a fiatal baloldaliak és ifjú szocialisták, majd sebtiben tudatták egy közleményben, mi a véleményük azokról, akik nem szívesen emlékeznek meg a történelem olyan figurájáról, aki köré a Rákosi-rezsim szőtt legendát, és a Kádár-féle posványdiktatúra idején kötelező volt őt imádni Oleg Kosevojjal egyetemben. Olyan megalkuvókat látnak ők a Ságvári-mítosz elvetőiben, akik érdekből vagy félelemből kiszolgálják az erőszakot, hagyományokra és tekintélyre hivatkoznak az emberséggel szemben, az együttműködő közösség elé helyezik a „lélektelen passzív cselekvést”, elsorvasztják és megfojtják a szabad gondolatot. Mielőtt azonban bárki önkritikát gyakorolna és a szélsőbaloldaltól való félelmében összecsomagolná bőröndjét, érdemes megvizsgálni, milyen szándék festi mélybarnára ifjúkommunistáink szemüvegét, amiben mindenki fasisztának látszik, aki nem velük van. Tanulságos, hogyan talált rá Ságvári Endrére a kommunista utódpártnak éppen az a csoportosulása, amelyik gőzerővel dolgozik azon, hogy megszabadítsa a szocialistákat ezen utódpártiság terhétől. Hogyan lehet egy radikális, fegyveres ellenálló, egy mai szóhasználattal potenciális terrorista egy társadalmi megbékélést hirdető program emblematikus figurája?
A kulcsszó az együttműködő közösség. Hiller István vitairatából tudjuk, hogy az új szociáldemokráciára azért van szükség, mert az állampolgári öntudat megerősítésével ez fogja újraépíteni a demokratikus közösséget, amely a hagyományos kapcsolódásokat, a családot, a helyi közösségeket, a társadalmat integrálva képes előre vinni és megvédeni a köztársaságot. Hogy mi a csuda az a lélektelen passzív cselekvés, és hogyan tudják előre helyezni az avíttasan maradiak a közösséggel szemben, azt még a generatív grammatika legújabb vívmányai segítségével sem könnyű megfejteni, de nem is lényeges. Ságvári föltámadásának titka Hiller kampánystratégiájában rejlik. Az nem látszik még tisztán, hogy az egykor oly népszerű tanárember Kovács László, vagy inkább Medgyessy Péter székében tetszelegne-e inkább, de az mára kiderült, hogy előmeneteléhez az egyik leghatékonyabb eszköznek a szélsőjobboldalizást, a konzervatív oldal lefasisztázását tartja. Nézzük csak meg, ki lelkesítette a kétszáz fős, zömében nyugdíjasokból álló közönséget a Ságvári emléktáblája előtt tartott megemlékezésen! Nem más, mint Hiller István. Méghozzá tanulságos mondatokkal: „Szükség van arra, hogy tudjuk, a fasiszta elnyomás veszélye ellen kötelességünk harcolni. Mindenáron. A felejtés életveszélyes. A felejtés erőt adhat azoknak, akik Ságvári gyilkosait fel akarják menteni. Azoknak, akik a nyilasok rémtetteit ma plakátokra festik. Nem felejtjük Ságvárit és nem felejtjük azokat az egykori ifjakat, akik mellette harcoltak. Büszkén vállaljuk velük a közösséget. Határozottságra és összefogásra van szükség. Ez a mai magyar baloldal kötelessége és felelőssége.”
A hűséges tanítványok pedig ekképp kontráztak: „A barna téboly bármely formája, amely megjelent ezen a Földön, még csak pusztulást, kínokat okozott. Kár azonban azt hinnünk, hogy nem cinkos, aki néma. Szégyenteljes tettek szégyenteljes korszakában a félrenézés, tekintetünk elfordítása is bűn.” Donáth Ferenc, a Nagy Imre Társaság elnöke egészen odáig lelkesült, hogy azt állította az ámuló nyugdíjasklub előtt: „Ságvári Endre fegyverhasználatának megítélésekor éppen úgy elválik a jog és az erkölcs, mint ahogy Thököly, Rákóczi kurucainál, Kossuth Lajos vagy Petőfi felkelőtársainál nyilvánvalóan nem a jog szempontjából ítéljük meg a cselekedetet, hanem az erkölcs szempontjából.”
Ennyi példa után a hilleri képlet leegyszerűsíthető. Az új baloldal büszkén vállalja Ságvárit, példaképének tekinti. A jobboldal, ha akar, sem tud mit kezdeni vele, hiszen Ságvári „maga az ellenállás a konzervatív és megalkuvó világgal szemben”. Aki nem vállalja Ságvárit, az hajlik a fasizmusra, de legalábbis cinkos némasággal, „passzív cselekvéssel” segíti azt. A magyarországi jobboldal tehát fasisztoid. A tanár úr elégedetten hátradőlhet, már csak azt kell a baráti média segítségével jól kommunikálni, hogy tisztességes, becsületes bizonytalan szavazó ilyenekre nem adja a voksát 2006-ban.
Azért egy-két hiba csúszott a számításba. Amikor egyenlőségjel kerül Kossuth, Petőfi és Ságvári közé, akkor még a történelemórákat nagy ívben elkerülő vásott nebulók szája is mosolyra görbül. Olvasottabb ember pedig önkéntelenül egybeveti a hős ellenálló legendáját a szimpla rendőrgyilkos ellenmítoszával. Hiszen napvilágot látott már olyan teória is, miszerint a csendőrnyomozókat Ságvári nagypolgári családjából vezette valaki nyomra, mert szerették volna kiragadni fiukat a szerintük nem teljesen megfelelő társaságból. A csendőrök – már akkoriban is bevett szokás szerint – az egész társaságot le akarták buktatni, hogy Ságvári jobb útra térítése mellett egyúttal bezárhassanak néhány rendbontót. A rajtaütéskor kezdett el lövöldözni a harminckét nevet használó példakép. Donáth Ferenc szerint azért, mert indulatossá tette négyszázezer magyar állampolgár kirablása, bevagonírozása és halálba küldése. Nos, igen-igen szét kell választani magunkban az erkölcsöt meg a jogot, ha meg akarjuk érteni, hogyan menekül meg egyetlen embertársunk is a halálba küldéstől oly módon, hogy agyonlövünk egy csendőrt. Mert ha erkölcsről beszélünk, akkor mélységesen el kell ítélnünk azt, ami négyszázezer honfitársunkkal történt, de le is kell beszélnünk legalább arról gyermekeinket, hogy példaképül válasszák a mégoly szimpatikus lövöldözőt. Így aztán kampányszempontból nem biztos, hogy szerencsés a Nagy Imre Társaság megközelítése.
A tanítványokat meg nyilván az ifjonti hév ragadta el, amikor kiáltványukban a hagyományokat – minden megkülönböztetés nélkül – üldözendőnek titulálták. Pedig a mester vitairatában világosan megmondta, hogy „a baloldali gondolkodás is számot vet a múlt történéseivel, merít a hagyományokból, és tanul a tévedésekből”. Így aztán nem egészen illő úgy gondolkodni a hagyománytisztelőkről, hogy ők „az emberséggel szemben” ragaszkodnának értékeikhez. Egyáltalán beszélhetünk-e ott emberségről, ahol nem tisztelik a hagyományokat? – tehetnénk fel a kérdést, de ez már nyilván maradias, ókonzervatív megközelítése a problémának. De ez semmi ahhoz képest, hogy a történelem professzora az első olyan kommunistának nevezte Ságvárit, aki aktívan is szembe mert szállni a nyilas rémuralommal. Ez annyira eredeti megközelítése a korabeli időszaknak, hogy ha lenne olyan, felfedezéséért a kultuszminiszter azonnal megkapná a történészi Nobel-díjat. Ugyanis a Budakeszi úti cukrászdában 1944. július 27-én történt az az ominózus lövöldözés, ami az egyik – példaképül ajánlott – elkövető halálát okozta. A történelemkönyvek pedig a sikertelen kiugrási kísérlet után, vagyis 1944. október 15-től beszélnek nyilas rémuralomról.
Így sajnos nem pontos Hiller István azon megfogalmazása sem, hogy Ságvári soha nem adta fel, mindhalálig harcolt. Hiszen – mint az a dátumokból kiderül – még jóval temetése után is folytatta a küzdelmet. Ha pedig ez igaz, akkor konzervatív legyen a talpán, aki megállja, hogy ne tekintse őt példaképének.
origo.hu
Napi balfék: Magyar Péter szagmintát vesz
