Mátraháza

Nem tudom, ki látta mostanában a mátraházai edzőtábort, aki látta, talán azóta jobban lett. Gaz, dudva, csalán és vadkender lepi el a hajdani élsportműhelyt, ahonnét olimpiai és világbajnok vívók, atléták, öttusázók, birkózók, ökölvívók sora rajzott ki.
Mátraháza a magyar sport Waterlooja.
Baumgartner Zsolti ott tekereg a fényes Forma–1-es flaszteron, itt meg klottnadrágra sem futja az arra érdemes ifjaknak. Itt a dudva, ott az agyonmatricázott kirakatember. Míg néztem a mátraházai edzőtáborromot, gondolkodóba estem. Végül is mivel egyenlő a sport? Az egészséggel? A szépséggel? Vagy a pénzzel?
Engem szúrt a mátraházai csalán, zavart a gaz, tüsszögtem a vadkendertől. Kicsit visszasírtam az átkost, pedig nem azon az oldalon állok. Csak javasolni tudom, sportszerető ember ne menjen mostanában Mátraháza környékére, ott arcára fagy a mosoly. Bronzzá, bádoggá fonnyadnak az onnét jött aranyak, medáliák. Pedig hát bennük volt szívünk, lelkünk, zsigereinket is éreztük. Érzékeny ember ne menjen Mátraházára, szomorúság lepi el ott a lelket. Futballedző barátom, Szép Ernő járt arrafelé a minap, nem beszéltünk össze, de ugyanazt mondta, ami belőlem is kisajdult: hogyan tehettük ilyen silánynyá a nemzet egyik sportereklyéjét…
Fejemet ráztam – nem tudom –, ő széttárta a karját.