A közvetítő

Ötven esztendeje Thomas Mann levélben fordult Nagy Imréhez, a magyar Minisztertanács akkori elnökéhez. Szövegére a német nyelvű teljes naplósorozat utolsó kötetében bukkantam. Nem találtam aztán rá hivatkozást sem a gazdag magyar szakirodalomban, sem a két magyar nyelvű válogatásban. Korábban természetesen nem lehetett Magyarországon nyilvánosan szólni Nagy Imréről, még a legnagyobb hódolat hangján illetett Thomas Mann kapcsán sem. Valamilyen okból a 2002-es kötet nagy tudású, hivatott szerkesztője is mellőzte ezt a fontos dokumentumot.
A megfelelő naplórészletet, a hozzákapcsolódó jegyzetet és a kötet végén (Thomas Mann: Tagebücher 1953–1955. Herausgegeben von Inge Jens, Frankfurt am Main, S. Fischer, 1995) a 29. dokumentumként szereplő levelet (237., 627. és 856– 857. o.) a magam fordításában közlöm.
A naplórészlet: „Kilchberg, pünkösdhétfő. 54. VI. 7. (…) A budapesti dr. Kerpel ügyét elintézni, levelet szerkeszteni a belügyminiszterhez.” Inge Jens gondos jegyzete szerint: „Egy vázlat, valamint a maga Thomas Mann által korrigált végleges fogalmazás a Thomas Mann Archívumban található; a piszkozathoz képest nem jelentősen módosított írás, mint a 29. dokumentum szerepel.”

Thomas Mann levele Nagy Imréhez, a magyar Minisztertanács elnökéhez
Kilchberg, am Zórichsee, 1954. 06. 9-én
Igen tisztelt Miniszterelnök Úr,
engedtessék meg nekem, hogy olyan ügyben forduljak Önhöz, mely közel áll szívemhez, és amelyről azt hiszem, hogy az Ön figyelmére is méltó. Szabadjon arra a beszédre hivatkoznom, amelyet Ön, Miniszterelnök Úr, ez év január 23-án tartott, s amely mind az egész világra, mind rám nagy benyomást gyakorolt. Ezt a beszédet azokkal a világsikerekkel kapcsolatban tartotta, amelyeket a magyar sportolók éppen akkor arattak, és az igaz hazafiságtól fűtött vágyát fejezte ki, hogy jó volna, ha hazája az alkotó szellem területén is a nemzetek legelső sorába jutna, aminek elengedhetetlen eszköze a magyar klasszikusok örökségének ápolása. Ha tehát arról van szó, hogy a magyar költészet világrangú elismerést szerezzen, akkor ezeknek a mestereknek konzseniális fordítókra van szükségük. Egyébként jelentőségük elismerése, az öröm, a műveltség gyarapodása, az élet gazdagodása, mindaz, amit műveikkel megkapunk, a magyar nyelvterület határai közt marad, ahogy az – és itt személyes bánatomról és hiányérzetemről szólok – nagyon sokszor megesik. Azonban olyan fordító, aki a két nyelv szellemét tökéletesen uralja, és amellett az egyikben legalább alkotóan kiemelkedik, a legritkább esetben fordul elő.
Kétségtelenül ilyen jelenség a magyar–német író és költő, dr. Kerpel Jenő, akinek fordításai (magyar klasszikus költők: Balassi, Zrínyi, Csokonai, Batsányi, Kölcsey, Berzsenyi, Vörösmarty, Petőfi és Arany műveiből) a Zsolnay Kiadó antológiájában, a „Die Lyra des Orpheus”-ban, valamint vezető osztrák és svájci lapokban jelentek meg. Ily módon ezek a mesterek először váltak méltó tolmácsolásban ismertté a német nyelvű világ számára. Ez a jelentős műfordító úgy tervezi, hogy az elkövetkező éveket Bécsben szeretett magyar klasszikusai megismertetésének szenteli. Ausztria, melynek budapesti követségén jogtanácsosként dolgozik, már biztosította számára az állandó bécsi letelepedést. Dr. Kerpel útlevélkérelmét 1953. május 6-án nyújtotta be 28352/19353-as számon. Megjegyzendő, hogy rövidesen 59. életévébe lép, szívbeteg és nőtlen, ily módon az ügy elintézésének alapvető feltételei adottak. Remélem, hogy a magyar költészetet szolgálom, ha ezt az ügyet a legmelegebben ajánlom mérlegelése tárgyául.
Tiszteletteljes üdvözlettel maradok, igen tisztelt Miniszterelnök Úr, készséges híve
Thomas Mann

Nagy érdeklődéssel kezdtem kutatni a levél megírásának körülményeit, előzményeit. Ezeket foglalom össze a következőkben. Nem tudhatjuk, hogy a mesterien szerkesztett írás bevezető része, a hivatkozás a Nagy Imre-beszédre valóságos élményeken alapul-e jó negyedévvel elhangzása után, vagy Kerpel Jenő Mannt közvetítőül felkérő esetleges levelének információját használja-e fel, a korrekt időpont megadásával, a gondolatmenet felidézésével. Mann szavai mindenesetre jól summázzák a miniszterelnöki beszámoló – A kormány féléves tevékenysége és az 1954. évi feladatok, Szabad Nép, 1994. január 23., 1–3. o. – vonatkozó részét. „Kultúrpolitikánk (…) feladata ápolni, fejleszteni a magyarság egységes nemzeti kultúráját. (…) Nagy feladat a magyar klasszikus irodalom ápolása, (…) a különböző sportágak terén az élre törtünk, a legnagyobbak közé, (…) a szellemi élet, a tudományos munka terén is az élre kell törnünk a nemzetek nemes versengésében” – hangzott el büszkén, hittel, reménnyel a szónok ajkáról.
Meggyőződésének komolyságát későbbi sorsa, mártírhalála igazolják.
„A magyar költészet világrangú elismerése”, ennek vágya, célja a mondottakból adódik, s a nyelvi határok leküzdésének kérdése is kézenfekvő. „Az öröm, a műveltség, az élet gazdagodása” („Die Freude, Bildung und Lebenserhöhe”), az irodalom által: ez Mann szent hite; ennek jegyében ad számot saját munkásságáról is; ezt igazolja a levele kelte után tíz nappal papírra vetett naplófeljegyzése: életműve „a művelteknek, a jóravalóknak, a mulattathatóknak örömére szolgálhat” (Thomas Mann: Naplók 1940–1955, vál. és szerk. Mádl Antal, Bp., 2002; 496, Schweitzer Pál fordítása). „A személyes bánat és hiányérzet („Ich spreche aus persönlicher Kummer und eigener Entbehrung”) ennen művei fordításaival kapcsolatos gondjait, a műfordítás mindig többé-kevésbé elégtelen voltának tudatát s kicsit a magyar költészet ismeretének fájó hiányát fejezi ki.
És „a két nyelv szellemét tökéletesen uraló műfordító”? Kerpel Jenő (Sopron, 1896–Bécs, 1977) kétnyelvű, magyar–német író, költő, műfordító. Tanulmányait a budapesti, a bécsi, majd a New York-i Columbia Egyetemen folytatta. Jogi doktorátust szerzett, s irodalmi munkássága mellett ügyvédként és irodalmi jogképviseleti iroda vezetőjeként dolgozott, a lexikonok szerint a negyvenes évek végétől Bécsben élt.
Kerpel és Thomas Mann kapcsolata korábbi, mint ahogy a fentebbi levél alapján gondolhatnánk. Kerpel 1930-as „egyfelvonásos játékának” egyik szereplője Agathon néven valójában Thomas Mann; hasonlóan álneves társai – Európa vezető szellemei – vele együtt vitatják meg a háború utáni világ eszmei, anyagi gondjait. (Németül 1946-ban, Platons Gastmahl címmel jelent meg a mű.) 1947. december 18-án Mann fordul köszönettel Kerpelhez a nyilván az Athenaeum – és Kerpel – figyelmességéből számára elküldött, látványában is „megindító hatású”, kiállításában amerikai és német–svéd kiadóinak termékeivel versenyző, majdnem kétezer oldalas magyar nyelvű József és testvéreiért. (Antal Mádl–Judit Győri: Thomas Mann und Ungarn, Akadémiai Kiadó, Bp., 1977; Thomas Mann és Magyarország, Gondolat, Bp., 1980; a továbbiakban: Mádl–Győri 1977, 1980; Thomas Mann: Levelek 1934–1955, vál. Domokos Mátyás és Réz Pál, Bp., 1967, a továbbiakban: Levelek.) A Királyi fenség újrakiadásában is szerepe lehetett Kerplenek: a Dante Kiadó honoráriumszámlája tanúskodik róla. A Naplók aztán még két adalékkal szolgálnak. Az egyik 1948. december 30-i keltű, és Kerpel levelét nyugtázza a Doktor Faustus magyar kiadásáról, valamint egy Goethe-esszékötet tervéről. 1949. január 11-i levelében pedig hozzájárulását adja a Goethe-évfordulóra szánt kötethez. A Faustust is az Athenaeum adta ki, 1948-ban, Gáspár Endre fordításában; az
esszékötetterv nem valósult meg.
A szépíró Kerpel munkáit a legrészletesebben Nagy Csaba sorolja fel (A magyar emigráns irodalom lexikona, Bp., 2000); az OSZK-ban ezek rendre megtalálhatók. Itt csak fordításköteteit vehettem számba futólag.
Fiatalon, 31 évesen a XX. század magyar lírájának szabad verseit kívánta tolmácsolni (Stimmen für Europa Ein Chor ungarischer freier Rhytmen, Aeterna Verlag, Berlin, 1927), Füst, Kafka, Babits, Kassák összesen húsz költeményével; Babitstól például a Fortissimóval, Kosztolányitól a Meztelenül című kötet mély részvéttel teli verseivel. A kötetet egy Ady-verssel bővítve, 1941-ben, Baselben újra kiadták.
Kerpel igazi nagy szerelme azonban a régebbi századok klasszikus magyar költészete. A Thomas Mann által említett antológia, a Die Lyra des Orpheus Lyrik der Völker in deutscher Nachdichtung (Paul Zsolnay Verlag, Wien, 1952; nálunk az egyetlen példány az OSZK birtokában) Felix Braun válogatásában majd’ ezer oldalon a világlírát mutatja be, a bibliai zsoltároktól egészen a XX. századig, magyar vonatkozásban például József Attila Mamájáig. Hazánkat egyébként tizenkét szemelvény képviseli. Kerpel itt egy Herdertől, Goethétől Georgéig, Rilkéig ívelő fordítói társaságban szerepel, Balassi, Csokonai, Berzsenyi egy-egy alkotásával, Claude d’Acy álnéven. Thomas Mann feltételezhetően ezekből és talán a jelzett újságpublikációkból ízlelgethette Kerpel fordítói kvalitásait. A levélben közölt, időrendet követő költőnévsor (gyarló helyesírással; Kerpel talán telefonon közölte Mann-nal, vagy ő diktálta tollba, titkárnőjének, esetleg feleségének, Katjának) ismétlődik meg aztán hét év múlva a Kerpel műfordítói munkásságát megkoronázó kötetben (Strahl im Sturm Dichter ungarischer Klassik, Georg Prachner Verlag, Wien-Stuttgart, 1961). Ezt az összegező művet még kettő követi: Jani Panonii Poemata (1965) és Madách: Die Tragödie des Menschen (Pergamon Presse, Georg Prachner Verlag, 1965, Wien-Stuttgart), ám vágyát, „szeretett magyar klasszikusai megismertetését” az 1961-es Strahl im Sturmmal váltja valóra. A kiállításában is pazar kis kötet a kilenc említett klasszikus immár negyvenegy költeményét adja, Balassi Borivóknak valójától A walesi bárdokig, csupa csúcsalkotást, magas szintű, formahű fordításban. Kedvence most is Berzsenyi, most már tizenegy verssel, mellette Vörösmarty, hatalmas gondolati költeményeivel és az eltiport szabadságharcot sirató, tragikusságukban végül reményt is felcsillantó remekműveivel. (Ahogy a szép kötetcím – Fénysugár a viharban – is mondja…) A kilenc klasszikust, verseik előtt képmásuk és Kerpel rendkívül szuggesztív, rapszodikusan tördelt sorú, szabad versre emlékeztető költőportréi mutatják be. Filmszerűen pergő képekben villan fel bennük a hazai táj, a honi és európai történelem, kultúra egy-egy személyükhöz kapcsolódó mozzanata, küzdelmes életük, győztes művészetük. Kerpel forró óhaja, amit a Berzsenyi-bevezető végén fogalmaz meg – „Europa, / gewahre dieses Haupt / und öffne ihm dein Pantheon!” – mindannyiukra áll.
Azt hiszem, méltánytalan lenne Kerpel fordítói teljesítményét – bármily nagy is a kísértés – néhány idézettel illusztrálni. A kötet erényeinek, olykor kényszerű gondolati és képalkotásbeli kompromisszumainak bemutatása, értékelése elmélyült munkát kíván. Talán még megválaszolható kérdések kívánkoznak inkább áttekintésünk végére. Mikor sikerült Kerpelnek végül is elhagynia az országot? Borbándi Gyula utalása – „Thomas Mann ösztönzésére távozott a negyvenes évek végén Bécsbe” (Nyugati magyar irodalmi lexikon és bibliográfia, Bp., 1992, 189) – figyelemre méltó, de láttuk, mindenképpen pontosítandó: a Thomas Mann-levélre és az ötvenes évek közepére kell inkább gondolnunk. Erre utal Szilágyi Béla hivatkozása is: Kerpel „évek óta Bécsben él”; vö.: Emlékek között A József és testvérei 1947-es magyar kiadása és Thomas Mann levele, A könyv, 1964 (1, 24.). Aztán: találunk-e közelebbi adalékot Nagy Imre szerepére? A fordítások közül melyek készültek még itthon és melyek már Bécsben, melyek ’56 előtt, illetve után? Továbbá: mi volt a remek fordításkötet „hatósugara”, visszhangja? És végül: miért hagyta abba Kerpel fordítói munkásságát halála előtt tizenkét esztendővel? (Csak sajnálhatjuk, hogy nem tolmácsolta a XX. századi klasszikusok, Ady, Babits, Kosztolányi vagy akár József Attila, Radnóti költészetének remekeit.)
Esszénk három „hőse” közül Thomas Mann a magyarság sorsa, a magyar irodalom iránti érdeklődésének és kifogyhatatlan segítőkészségének adta újabb – sokadik – tanújelét; a segített, Kerpel Jenő méltónak bizonyult közbenjárására. S a harmadik, a megszólított? Reményem szerint teljesítette – teljesíthette – a magas közbenjáró kívánságát, s a magyar költészet nyugati közvetítésének megszállott szerelmese nem disszidensként, hanem „csak” emigránsként hagyhatta el hazáját.