Ön korábban a Történeti Hivatal elnökhelyettese volt, július elseje óta pedig az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának kinevezett főigazgató-helyettese. Az előző ciklushoz képest változott a munkája?
– Csak a címke változott, a munka nem. Az előző ciklust is azzal kezdtem, hogy megpróbáltam elérni, hogy megváltoztassák a törvényt, hogy jobban szolgálja az áldozatok érdekeit. Most is így kezdtem, nem sok minden változott. Az előző ciklusban a kutatókkal foglalkoztam, most pedig az állampolgárokkal. Az én feladatom most, hogy a törvény végrehajtása során nyert tapasztalatok alapján ismerjem fel a jogszabály szakmai hibáit, és készítsek elő javaslatot a kiküszöbölésükre. Úgy gondolom, ha engem azért neveztek ki, mert egyetértettek a pályázatomban foglaltakkal, akkor ezzel elfogadták azt is, hogy a törvényt módosítani kell. Ezt támasztja alá, hogy a bizottsági meghallgatásom során a képviselők fogékonynak mutatkoztak javaslataimra. A nemzetbiztonsági bizottság ki is jelölt két képviselőt – egy kormánypártit és egy ellenzékit – a törvénymódosítás előkészítésére. Tarthatatlan állapot, hogy az egykor politikai okokból elítéltek ma is kevesebb anyagot kaphatnak meg, mint amennyit valójában megkaphatnának. A saját nyomozati anyagukat nem adhatjuk ki nekik, mert a jelenlegi törvény nem engedi. Célunk, hogy ami anyag a kérelmezőről fellelhető a levéltárunkban, azt mind oda tudjuk adni.
– A történeti levéltár a szolgálatoktól, így a Nemzetbiztonsági Hivataltól, az Információs Hivataltól kap folyamatosan anyagokat, de mi van a vidéki rendőrkapitányságoknál keletkezett titkosszolgálati iratokkal?
– 1990 februárjában a Katonai Főügyészség végigjárta a tizenkilenc megyét és a fővárost, és összeszedte a megmaradt iratokat. Az így összegyűjtött anyag azonban egy páncélszekrényben is elfért. A legnagyobb károsodás azokat az iratokat érte, amelyekkel még 1989-ben is dolgoztak. Ezért van az, hogy sok ember úgy érzi, megfigyelték, volt is róluk dosszié, és itt még sincs nyoma. Ennek számos esetben az lehet az oka, hogy a dossziék, amelyek róluk készültek, nem a Belügyminisztérium pincéjébe kerültek, hanem kint voltak a „cégnél”, mert akiken dolgoztak, azoknak a korábbi, úgynevezett előzményi anyagait is nézni kellett. Emiatt ezek nagy része eltűnt. Csak így lehetséges, hogy magamról is mindössze egyetlen mondatot találtam. El tudja képzelni, hogy egyetlen mondat van rólam az iratokban? Nyilván „jó” kezekbe került az anyagom, és megsemmisítették.
– Hányan kértek eddig betekintést az irataikba?
– Tizenháromezren, de ez nem nagy szám, messze nem éri el azt az érdeklődést, mint például Németországban.
– 1990 előtt a kelet-európai titkosszolgálatok szorosan együttműködtek. Az állambiztonsági levéltárnak van-e együttműködési megállapodása a térség – egykori szovjet megszállás alatt álló – országainak levéltáraival?
– A kelet-európai titkosszolgálatok napi kapcsolatban álltak egymással, szorosan együttműködtek. Még 1989-ben is volt Magyarországon szovjet tanácsadó. Létezett egy egyesített nyilvántartási rendszer, a SZUD, amely az ellenségeknek tekintett személyek nyilvántartása volt. Ez az adatbázis főként a „táboron kívüli” személyek adatait tartalmazta. Központja Moszkvában volt. Minden területen szoros volt az együttműködés, ha például egy megfigyelt személy átlépte a határt, akkor a „testvérszervezet” átvette a megfigyelést.
Együttműködünk a hozzánk hasonló kelet-európai levéltárak nagy részével. Mi szerveztük az első olyan konferenciát, ahol mindegyik állam részt vett, amelyben hasonló intézmény van, mint a miénk. 2005-ben például a lengyelek szerveznek egy konferenciát, amin mi is részt veszünk.
– Idén folytatódtak az iratátadások, ám az Információs Hivatalnál az iratok felülvizsgálata során sokat újabb húsz-nyolcvan évre titkosítottak? Az emigráns magyarok megfigyeléséről is kaptak most iratanyagot?
– Mi csak azokat az iratokat kapjuk meg, amelyekről lehullott a lepel. Az államtitokról szóló törvény szerint azonban minden titkosított iratot háromévente felül kell vizsgálni. Tehát amit most nem adtak át, azt rendszeresen felülvizsgálják, és ha visszaminősítik, vagyis ha feloldják a titkosságát, akkor átadják nekünk. Még nem néztem meg az átadott dossziékat, nem volt annyi időm, de az emigrációról léteznek iratok, ez tény. Még a történeti hivatali időmben kutatták a Kéthly Anna megfigyeléséről szóló iratokat, de
más emigráns magyarokról is vannak anyagok.
– A munkadossziékon szereplő ügynökneveket néha megváltoztatták, ennek mi volt az oka?
– Nem lehet pontosan tudni. Lehet, hogy kizárták, és később újra felvették. Előfordult, hogy az ügynök maga kérte, mert nem tetszett neki a fedőneve. A hiedelemmel ellentétben nem igaz, hogy a fedőnév és a valódi személy között mindig valamilyen összefüggés van. Vagy van, vagy nincs. Lehet például, hogy egy Szegeden lakót „Szegedi”-nek hívtak, de egyáltalán nem biztos, hogy akit „Szegedi”nek hívtak, az szegedi is.
– A munkadossziék alapján könnyű beazonosítani az ügynököket? „Nagy Lajos” néven több száz besúgót dolgoztattak.
– A kutató elsősorban témára dolgozik, és nem személyre. A személy nem feltétlenül beazonosítható. Nagyon sokszor nem tudjuk, kit rejt a fedőnév. Sokszor a megfigyelt személy – aki bejön a róla készült jelentéseket megnézni – ismer rá a besúgójára, hiszen a megfigyelt tudja, hogy kivel, hol találkozott, hová utazott, milyen könyvet adott kölcsön az ügynöknek. Az ügyfél gyakran sokkal többet tud, mint mi, ez érthető is, hiszen a saját eddigi életét ő ismeri a legjobban. Persze az is lehet, hogy tévesen azonosítja a besúgóját.
– Az utóbbi időben egyre-másra – okkal, vagy ok nélkül – a gyanú árnyékába kerülnek neves közszereplők. Milyen dokumentumok megléte szükséges ahhoz, hogy egyértelmű legyen a bizonyíték?
– Egy megkezdett beszervezésnél már elkezdték vezetni az úgynevezett B dossziét, de önmagában az, hogy valakinek B dossziéja van, nem bizonyítja azt, hogy ügynök is volt. Persze az esetek jelentős részében az volt, de nem minden esetben. Ezért a B dosszié bizonyítékként bíróság előtt nem állja meg a helyét. Valószínű, hogy akinek M dossziéja, azaz munkadossziéja is van, az ügynöki munkát is végzett. Csakhogy, ha az M dosszié üres, akkor mi a helyzet? Miért nyitottak valakinek M dossziét, ha nem raknak bele egyetlen jelentést sem? Kísérletképpen felhozattam munkatársaimmal ötven darab M dossziét. Azt mondtam nekik: ne nézzenek bele az iratokba, hanem szedjék ki a legvékonyabb ötven M dossziét. Megnéztem ezeket. Az eredmény: az ötven között több olyat találtam, amelyben nem volt semmi, azaz nem volt egyetlen jelentés sem. Ebből én arra a következtetésre jutottam, hogy az M dosszié megléte sem mindent eldöntő bizonyíték. Egy üres M dosszié sem azt nem bizonyítja, hogy ügynök volt valaki, sem azt, hogy nem volt. Biztosak akkor lehetünk, ha megmaradt a B dosszié, benne az aláírt nyilatkozattal, esetleg valami anyagi juttatásról szóló irattal, továbbá van egy M dosszié az ügynök jelentéseivel. Kivételes esetben akár egyetlen jelentés is elég, ha ebből az ügynök személye egyértelműen beazonosítható: például leírja a frissen megjelent könyve címét.
– Ön sok ügynöki jelentést olvasott el a levéltárban eltöltött évei alatt. Volt olyan közöttük, ami lelkileg kiborította?
– Az az igazság, hogy én ’89-ben túlestem a tűzkeresztségen. Ekkor a koncepciós pereket feltáró bizottságnak volt egy jogász és egy történész részlege. Én a Független Jogász Fórum tagjaként vettem részt ebben a bizottságban. Ekkor mentem be életemben először a Belügyminisztériumba. Az 1956-ig tartó vizsgálati doszsziékat láttam. Ott szembesültem először ezzel a borzalommal. Más az, ha az ember élete során tudni vél bizonyos dolgokat, és más az, ha ott van az ember előtt fehéren- feketén a papíron. Ez utóbbi sokkal megrázóbb. A 80-as években az ember tudta, hogy ha telefonál, lehallgatják beszélgetés közben. Én a telefonbeszélgetés kezdetén elmondtam a nekik szánt gondolataimat, és ezután mondtam el a hívott félnek a mondandómat. A férjemre vonatkozóan főként 1972-ből találtam anyagot, ő a sok neofitával ellentétben már akkor is tudta, hogy rendszerváltozásra van szükség. A későbbi anyagaiban egy telefonlehallgatási jegyzőkönyv is van. Bizony isten megrendített. Tudtam akkor is, hogy lehallgatnak, de amikor leírva láttam a saját szememmel, hogy tényleg ezt tették, akkor nagyon megdöbbentett. Legjobban egy látszólag nem megrázó, nem olyan véres eset rendített meg. Valakit be akartak szervezni. A következők voltak az indokok: tisztességes, becsületes, négy gyermeke van, szereti a feleségét és a gyerekeit. A felesége a négy kicsi gyermek miatt nem tud dolgozni, vagyis neki nagyon fontos, hogy megmaradjon az állása. Ezért gondolták: biztos, hogy jó ügynök lesz belőle. Ebben megrázott, hogy korábban azt hittem, csak azokat lehet zsarolni, akiknek vaj van a füle mögött. De hogy a legjobb zsarolási indok az legyen, hogy tiszta – engem sokkal jobban megrázott, mint a verésekről olvasottak.
– A verésekre is van bizonyíték a jegyzőkönyvekben?
– A verésekre és a kínzásokra csak közvetett bizonyítékokat lehet találni, csak a régi dossziékban, ahol nagyon sok fogdaügynöki jelentés található. Például: „Állás közben nekiesett a falnak és megsérült”. Ezekből lehet visszakövetkeztetni a módszerekre. Ha nem bírta az állást, összeesett, szétverte a fejét. A régi dossziék közül sokban fellehetők a kihallgatási tervek. Hogyan tervezi el előre a kihallgató tiszt, mit fog kérdezni, hogyan fog viselkedni, milyen hangnemben fog beszélni, vagy van-e kedvezmény. Van olyan rubrika, hogy kedvezmény. Kedvezmény: kedvezmény nincs. Kedvezmény: kedvezmény nincs… Amikor az ember már a tizedik kihallgatás után olvassa el, láthatja: hányszor hallgatták ki, hánytól hányig. Egyszer csak előbukkan újra a kedvezmény. Így szól: „A kezét megmozdíthatja”. És ha ott nem is írták le, hogyan bántak vele, ebből már lehet következtetni. A fogdaőrök jelentései arról szóltak, milyen „esemény történt”, ezek csak egymondatosak, amelyből az derül ki, hány óra kurtavasra verték. A vesevérzések okát is a fogdaőrök jelentéseiből lehet kihámozni és összerakni, sok munkával. Az egyik fogdaügynök leírta: elmesélte neki a cellatársa, hogy Péter Gábornál volt kihallgatáson. Péter Gábor azt mondta neki. „Ne csinálja ezt, mert ha mi akarunk valamit, akkor azt maga meg fogja csinálni. Ha azt akarjuk, maga még azt is elismeri, hogy Churchillel sétált tegnap a Margit hídon.” A felülvizsgálati eljárások dokumentumai között is van olyan, amelyben leírják, hogy kényszert alkalmaztak a fogvatartottakkal szemben.
– Az idén megkapott iratok feldolgozása milyen ütemben folyik?
– Az iratfeldolgozást sokan félreértik. Nálunk minden egyes oldal minden egyes mondatát, minden szavát végig kell olvasni, és ki kell deríteni, kiről van szó, mert ha az emberek hozzánk fordulnak, tudni kell, hol szerepelnek az iratban. Nincs úgy, hogy minden egyes névnél ott van a születési helye meg anyja neve. Egy Horváth Istvánról honnan tudjuk, hogy melyik, vagy egy Kiss Józsefről, egy Nagy Ferencről? Tökéletes feldolgozás sohasem lesz. Azzal a feldolgozási szinttel, hogy a kutatóknak oda tudjuk adni az anyagot, elég jól állunk.
– Úgy tapasztaltam, hogy sokszor nem azt jelentették az ügynökök, ami valóban megtörtént.
– Hát, egy része valóban hazugság. Aki idejön kutatni, annak tudnia kell, hogy sokszoros forráskritikával kell élni, mert gyakorta az ellenkezője sem igaz annak, ami le van írva.
– Én a saját anyagomban találtam olyat, hogy valakihez oda fogok költözni, közben nem is ismertem az illetőt.
– Nagyon sokszor a hálózatépítés volt a fontos. Nem is egy ilyennel találkoztam, mint ön, aki azt mondja, hogy nem igaz, amit jelentettek róla. Az ügynök a saját fontosságát akarta bizonyítani. Olyan embereket is odavett a jelentésében a társaságba, aki a tartótisztjének fontos volt, közben ezek az emberek ott sem voltak. A betekintők egyébként élhetnek a helyesbítés jogával, ami a kutatás szempontjából is előnyös. Jó lenne, ha az, aki valótlan dolgokat talál magáról az iratokban, helyesbítene, mert akkor hitelesebben lehetne feltárni a közelmúlt eseményeit.
Amazon
Jeff Bezost utolérte a halál
