Az egyiknek sikerül, a másiknak nem – így a régi sláger. De mi? Mi az, ami sikerül, nem sikerül ilyenkor? Mármint amikor épp slágerszöveg? Mondjuk az élet. Mondjuk első látásra szerelembe esni. Mondjuk jól beikszelni az ötös lottó szelvényét. Mondjam tovább? Hát ilyesmik. Ilyesmi az, ami vagy sikerül, vagy nem. Az már valószínűleg nem slágerszerű, s így Seres Rezső se gondolhatott rá, közvetve sem, hogy például Denis Hayesnek miért sikerült megcsinálnia a Föld napját, és Sebeők Jánosnak miért nem sikerült megcsinálnia, a hazában meghonosítania s a világra kiterjesztenie szeptember elsejét a veszélyeztetett fajok emléknapja gyanánt?
Már Földfelkelte című – nagy sikerű, kevésbé sikeres, ki tudja – könyvemben is foglalkoztatott a siker. A siker mint a nagy spirituális misztériumok egyike. Az istennek se sikerül elérni. Aki nem isten, annak nem sikerül. A siker: megistenít. Maguktól elszállt emberekkel teli az ég.
Annyira szép volna, hogy egyik évben még csak páran vagyunk. A következő évben már sokan. A rá következő évben már miriádnyian. A dolog egyszer csak működni kezd. Április 22., a Föld napja egyszer csak működni kezdett. Szeptember 1-je, a vándorgalambnap nem működik. Egyszer csak se. Ahogy Krassó György Magyar Október Pártja se kezdett el működni egyszer csak se. Hol van Krassó? Én még vagyok, s konok türelemmel gondolok szeptember 1-jén Marthára, a cincinnati állatkertben 1914. szeptember 1-jén elhalálozott utolsó vándorgalambra, fajának utolsó hírmondójára.
Miért sikerül valami? S miért lesz ügy egyszer csak valamiből? A legnagyobb magyarországi kékvércsetelep kipusztításából nem lett országos ügy. A nagykőrösi tölgyerdő kivágásából se. A Zengőből viszont igen. Az más kérdés, hogy mennyire használ egy ügynek, ha ügy lesz belőle. Miért lett ügy a Zengőből, s miért maradnak visszhangtalanok a zengőinél sokkalta nagyobb természetpusztítások? A Tétényi-fennsík felét felparcellázták. Váljék egészségükre, viszlát, helyi természetféltőkön kívül nemigen érdekelt mást az ügy. Üzemtervi keretek közt a Vértesben, a Bakonyban, a Bükkben naponta semmisülnek meg a zengői radar által irtásra ítéltnél nagyobb területű erdők, s ez senkinek se fáj. A Zengő miért fájdalmasabb a János-hegyi tarvágásoknál? Nyilván a politikai mellékzönge miatt. Meg a csúcs miatt. Csúcsokért könnyű küzdeni, síkokért már nehéz.
Mintegy félmillió amerikai katona fordult meg Irakban a második öbölháború idején, és vagy ezren halhattak meg, a túlélők s hősi halottak közül azonban csak egy vált ismertté: Jessica Lynch. Miért épp ő? Miért az ő története választódott ki a sorsvonalak közül?
Emlékszem, hosszú ideig Elian nevével volt tele a sajtó. Elian egy kubai kisfiú, akiért emigráns rokonai és kubai apja harcoltak. Elianból miért lett világsztár, ha csak órákra is?
Fukuyama egyszer elkiáltotta magát: a történelemnek vége, s a gondolat szökőárként futott végig, akárcsak Huntington civilizatorikus víziója. Miért Fukuyama? Miért Huntington? Miért nem Határ Győző?
A valóságshow-ba bolhaként mész be, s elefántként jössz ki. Ez sokakat irritál. Igazságtalannak érzik. Miért volna valaki érdekesebb, értékesebb attól, hogy mutatva van? Hogy láthatóvá vált? Egyszer csak? Pedig hát a siker mindig igazságtalan. Hogy Elian vagy Jessica Lynch szenvedése egyéb szenvedések fölé kerekedhet váratlanul, hogy névtelen bálnák gyilkoltatnak le százával még ma is, de a sztárért, Keikóért a fél világ aggódott, az bizony igazságtalan. Hogy egy made in USA gondolat terjedőképesebb egy made in Hungary gondolatnál, az szintúgy igazságtalan. Mert akárhány eset kerül is napvilágra, bármennyi ügy mozgósít is, a csendes többség árnyékban marad. Kívánom neki, mármint a csendes többségnek, hogy legalább – ha már árnyék – akkor lomb vesse rá.
origo.hu
Szárad és szivárog a kérészéletű Tisza Párt
