Még az ötvenes évek elején kezdődött a történet a Színművészeti Főiskolán, ahol Bozó László és Liska Dénes osztálytársak lettek. Liskát azelőtt tanácsolták el egzisztencialista nézetei miatt a Pázmány Péter Tudományegyetemről, egy évig rakodómunkás volt, azután kezdett dramaturgiai tanulmányokba Mészöly Dezső osztályában. Bozó László hozzám hasonló előéletű ember volt. Ezért először tartottunk is egymástól – meséli Liska Dénes. A kezdeti tartózkodásból szoros barátság lett, amely megmaradt a főiskola után is. Bozó rádiós lett, Liska a Magyar Néphadsereg Színházához került dramaturgnak.
Amikor 1958-ban felmerült a rádióban, hogy szükség lenne népszerű hangjátéksorozatra, és az ötletet Gács László, akkori elnök is támogatta, Bozó az addigra már rádiójátékokkal is jelentkező Liska Dénest hívta segítségül. Minta nem volt előttük, bár a lengyel rádióban nagy sikerrel futott a Matysiák család története. A miénk Szabó család lett.
„Az első részt én írtam, de gyorsan beláttam, hogy egyedül nem fogom bírni. Így került a társaságba jó barátom, Baróti Géza és Forgács István festő-író, akiből a magyar Mrozek vagy Ionescu válhatott volna, ha felismerik. László Endre lett a rendező és a fiatal Major Anna a lektor. Ő máig hűséges tagja a Szabó családnak. Akkoriban már a József Attila Színházban dolgoztam, logikus volt tehát, hogy a szereplők többsége is onnan jöjjön. A kiváló Szabó Ernőből így lett Szabó bácsi. Gobbi Hildát pedig épp kirúgta Major Tamás a Nemzetiből, és a mi társulatunkhoz tartott. Gondoltam, szegény Gobbi ráér majd hetente.”
Szabó néni figurájába Baróti Géza lehelt életet. A cím jogtulajdonosa Liska Dénes lett, mert nem engedett A Szabó család-ból. A József Attila Színház és környéke pedig egyértelművé tette az angyalföldi környezetet. Szabó bácsi szövőgyári művezető volt, Szabó néni háztartásbeli. Került a történetbe kétkezi és értelmiségi családtag, procc és szelíd feleség. „Elmentem a Teve utcai rendőrkapitányságra – emlékezik Liska Dénes –, akkoriban még nem volt olyan nagy a szigor. Beszélgettem a nyomozókkal, kérdeztem, ki tud a legkevésbé feltűnően lopni egy szövőgyárból. Mondták, a tűzoltók. Bele is került a szövegbe. Hívott a belügyből a tűzoltófőnök, kérdezte, hogy miért bántom őket. De végül békében váltunk el.”
A Szabó család sikerének titka az aktualitás volt. Hetente íródott, benne volt minden, ami akkor hír volt. A szülőatyák arra gondoltak, jó, ha a sorozat megér húsz részt. Liska Dénes a kétezredik rész után hagyta abba. Egymaga több mint hétszázat jegyez. A kétezredik adás után, 1997 januárjában a New York Times hosszú interjút közölt Liska Dénessel e páratlan sorozat kapcsán. A magyar sajtóban nem volt róla hír. Hiába, a Magyar Rádió nem kereskedelmi vállalkozás, még ha időnként effajta tevékenységre kényszerül is. Nincs pénze arra, hogy eljuttassa a Szabó család legfrissebb híreit a bulvárlapok címoldalára. Ettől azonban a család még él, működik, megújult és változott ugyan, hiszen új szerzők írják, új rendezőt kapott, csak az örökifjú Major Anna képviseli az állandóságot immár negyvenöt esztendeje. Ő az, akinek az egész család a „fejében van”.
– Nem próbálta befolyásolni a szocializmus évtizedeiben a szerzőket, a történet bonyolítását a politikai hatalom, nem illett megemlékezni a pártkongresszusokról, az ötéves tervekről? – kérdezem. „Kerültük a politikát – feleli –, a Szabó család nem járt pártgyűlésekre, bár tudható volt, hogy Szabó bácsi baloldali érzelmű. Azt azonban mindannyian megfogadtuk, hogy hazugságot nem írunk le. Olykor beleszaladtunk egy-egy megrovásba, de nagyobb baj soha nem történt. Sőt kimondottan sikeres volt az az epizód, amelyben a mezőgazdasági miniszterhelyettesnek Petike Dicsértessék a Jézus Krisztus!-sal köszönt, majd elmondta, hogy a nagymamája elvitte megkeresztelni. Bár a vallástalanság volt a divat, mindenki tudta, mi zajlik titokban az országban. Baróti újságíróként, riporterként is jól ismerte az életet, én Angyalföldet figyeltem, hallgattam a híreket, gyűjtöttem az anyagot. Baróti gyorsan írt, én lassú voltam. Sokszor a hétfő délutáni felvétel végére írtam meg a szöveg befejezését, épp ezért volt friss kedden, az adás napján. Úgy érzem, épp ez az erénye halt el mostanra.”
Életműnek is tekinthető a Szabó család, Liska Dénesnek azonban ez csak egyik alkotói területe volt. A tizenöt évesen árvaságra jutott, sokat hányódott fiatalember ugyan nem lett filmes, nem vihette vászonra az Iliászt és az Odüsszeiát, mint tervezte, de 1953-tól 1972-ig dramaturgként részese volt a József Attila Színház indulásának és nagy sikereinek. Ezután a Magyar Televízió gyermekosztályára került, nevéhez fűződik a máig játszott magyar rajzfilmek rögzítése, a Cimbora megindítása, együtt dolgozott Szabó Istvánnal, Kardos Ferenccel, Sára Sándorral, akivel a négy évszakot felölelő Nagy László-portréfilmet is készítette. Később a szórakoztató műsorok főszerkesztőségén szervezett országos televíziós vetélkedőket. „Más volt az a világ, nagy erénye, hogy a televízióból nem lehetett annyit lopni. Azt mondták tréfásan, hogy Nagy Richárd elnök még a liftek járásán is ott tartja a szemét. És megvédték az embert, ha úgy érezték, hogy igaza van. Nagy botrány lett például abból a dokumentumfilmből, amelyiket a kalákáról, az állami építkezésekről ellopott anyagokból épülő magánházakról készítettünk. De hiába követelte Ábrahám Kálmán akkori építésügyi miniszter, hogy adjuk ki az informátort, sem mi, sem a tévés vezetés nem volt erre hajlandó. Más világ volt abból a szempontból is, hogy a színészek sem rohantak szét az előadás után, tele volt a társalgó, tele a Fészek Klub.”
Liska Dénesnek négy sikeres könyve jelent meg, mióta kilépett A Szabó család műsorfolyamából. Ma is legfontosabb dolgának tartja, hogy megírja, amiről az utókornak tudnia kell: élete fordulóit, a József Attila Színház történetét, a Szabó család indulását. Azt mondja, a halotti ingnek már üres a zsebe, az övé azonban még tele van.
origo.hu
Brutális rablás áldozata lett két fiatal a villamoson: megverték őket, majd mindenüket elvitték
