Autonómia és önérdek

Schlett István nagy ívű elemzése (a Magyar Nemzet 2004. július 24-i számában) kiváló kiindulópontként szolgálhat a felsőoktatási rendszerünk helyzetéről és továbbfejlesztéséről folytatandó eszmecseréhez. Kétségtelen, a magyar felsőoktatás jelentős átalakuláson ment keresztül a rendszerváltozás óta. Korábban ismeretlen dimenziókban valósult meg a tanszabadság, amit jól tükröz az intézmények, karok, szakok és a hallgatók számának ugrásszerű gyarapodása. Hogy milyen nagy szükség volt erre a fejlődésre, mutatja, hogy a társadalom hatalmas áldozatokra volt hajlandó ennek érdekében, mert, mint a cikk szerzője bizonyítja, az állami ráfordítások növelése nélkül, lakossági finanszírozással ment végbe az átalakulás. Mint minden nagy és gyors változás, ez is számtalan negatív kísérőjelenséggel járt együtt. Ezért, ha további reformokra, változtatásokra gondolunk, számolni kell azzal, hogy nem mindegy, milyen irányba fordul ennek a kulcsfontosságú ágazatnak a jövője.
Ha a nyugatról importált vagy ottani címkével eladni szándékozott menedzseri szemlélet formájában valósul meg, az könnyen káros tendenciákhoz vezethet. Schlett bizonyította, hogy vannak a társadalomnak olyan szférái, ahol veszedelmes a gazdaság területén hasznos módszerek bevezetése, mert könnyen kiüresíthetik a tudás- és ismeretbázisok már ma is sok szempontból fogyó lényegi tartalmait. Az oktatás kifejezetten olyan területe a humán szférának, ahol napi vagy akár csak rövid távú szemlélettel nem lehet tartós eredményeket elérni.
Az elmúlt évtizedben e szemlélet jegyében igencsak furcsa változások mentek végbe a felsőoktatásban. Ilyen volt az egyetemek-főiskolák felülről vezérelt, állítólag európai elvárásokat teljesítő összevonása, ami kaotikus következményekkel járt mind a földrajzi távolságok, mind a szakmai profilok tekintetében. A döntések sok esetben eltávolodtak a valódi tudományos és lokálpolitikai érdekektől. Máig humorforrás fővárosi egyetemi körökben, hogy a közgazdasági egyetemnek kertészeti (!) és államigazgatási kara is van. Nyilvánvaló, hogy a dolgok ilyetén alakulásában a menedzsment ügyeskedése is közrejátszott, hiszen igen értékes Gellért-hegyi ingatlanok megszerzéséről volt szó. Szintén a menedzserközpontú gondolkodás fellegvárában merült fel néhány éve, hogy el kellene adni az egyetem értékes Duna-parti épületét. Egy vidéken, kellemes környezetben építendő campus bőven kitelne az árából, s egyúttal mindenre jutna pénz, amit csak az egyetemi polgárok megkívánnának. Vajon ilyen döntések meghozataláig terjedhet-e az Oktatási Minisztérium által tervezett, igazgatótanácsokkal megtámogatott egyetemi autonómia? Gazdálkodhat-e korlátlanul a jövedelmezőséget mindenek fölé helyező helyi menedzsment a nemzeti értékekkel? Mi lenne, ha egyszer a gazdaságosság jelszavával a Parlament épületét is áruba bocsátanák? Árnyas üdülőhelyen építhetnék fel az új képviselőházat, ahol nemcsak a levegő lenne sokkal jobb, de parkolóhelyet is elegendőt lehetne kialakítani.
Mindazonáltal joggal merült fel az ökonómiai szemlélet fokozott érvényesítésének szükséglete a tárcánál, hiszen egyes diplomákkal valóban nehéz elhelyezkedni. De ezen csak részben és csak bizonyos szakmákban segíthet a nyitás a termelés irányítói felé, az egész alrendszer problémái sokkal mélyebben vannak, és sokkal távlatosabb dimenziók figyelembevételét követelik. A rendszerváltozáskor okkal-joggal lazítottak a felsőoktatást is gúzsba kötő centralizáción. Az autonómiaigények kielégítése elkerülhetetlen volt, s része az ország demokratizálódásának. Fontos lépés volt a tudományos minősítés alsó fokozatának az egyetemek kezébe adása. Az önigazgatás azonban csak megfelelő feltételek között lehet működőképes és az egész nemzet érdekeit szolgáló. Ha a törvények és a szabályzatok, s főleg azok ellenőrzése elszakad a valóságtól, akkor az autonómia elsősorban a helyi önérdek érvényesítését teszi lehetővé. Ahol demokratikus hagyományok híján az antivilágból átmentett nézetek és személyek szerint választják a testületeket, az autonóm intézmények csak a kirakat szerepét töltik be. Vajon hány ambiciózus városunk, megyénk főiskolájának alapításakor hunytak szemet az illetékesek az akkreditációs követelmények hiányosságai felett? Ismeretes, hogy többezres hallgatóságot összeverbuvált főiskolákon alig van tudományos minősítéssel rendelkező oktató, és a szakmai illetékesség is gyakran háttérbe szorul. A PhD fokozatszerzés egyetemi kompetenciába kerülése nyomán fokozódott a szakmai belterjesség. A vezető állásokat – a kötelező pályázati rendszer ellenére – saját egyetemükön doktoráltakkal töltik be. Megoldják az előírt külső bizottsági tagok felkérését is a városból vagy elkötelezett külső munkatársakkal. Néhol hatalmasra duzzasztott doktori iskolák biztosítják a belső utánpótlást, még a profilidegen tanszékekre is saját PhD-sek kerülnek, különösen a minden intézményben nélkülözhetetlen társadalomtudományi diszciplínák esetében.
Gyenge pontja a felsőoktatásnak a szintén autonómmá tett habilitáció. Egyetemi tanár ma Magyarországon csak ilyen eljárással lehet valaki. Bár akadémiai körökben egyre többen hangoztatják, hogy profeszszori kinevezés csak akadémiai doktorival lenne kívánatos, ez a követelmény továbbra sem érvényesül minden esetben. Gyakori, hogy úgy neveznek ki egyetemi tanárt s vezetőt, hogy az illető sohasem tette ki a lábát saját intézményéből olyan más, független és semleges minősítő helyre, ahol igazán mérlegre tehették volna tudását. És akkor a fajsúlyos publikációkról és a nemzetközi megmérettetésről még nem is volt szó. Az alapvető probléma a magyar felsőoktatási rendszer és a Magyar Tudományos Akadémia eltávolodásában keresendő. A korábbi „orosz–porosz”-nak titulált, az Akadémia kebelében működő tudományos minősítő bizottság megszüntetésével megszakadt az a fontos láncszem, amely a tudomány csúcsát szakmailag összekötötte a tudományos ismereteket széles körben továbbadó egyetemekkel. Az angolszász világból importált PhD-rendszer elvileg a diktatúrában túlkontrollált egyetemek rehabilitálását célozta volna, a valóságban azonban az oktatói kar felhígulásához vezetett. Az egyetemi karrierlehetőségek létszámnövekedésből fakadó, vázolt kiszélesedése tudományos érdeklődéssel és eredményekkel nem rendelkezők sokaságát vonzotta a felsőoktatásba, főleg vidéken és a patinás egyetemeken kívüli körben. Egyetemi-főiskolai oktatónak lenni magas presztízst, a középiskolákhoz képest alacsony óraszámot, viszonylag sok szabadidőt, ezzel mellékfoglalkozás lehetőségét, tehát elfogadható jövedelmet jelent. S ezekre a „megélhetési oktatókra” zúdul rá az egyetemisták és főiskolások óriásira növekedett tömege. Napjainkban az ismert okok miatt csökkent műveltségi szintű, sokszor olvasáshoz nem szokott hallgatók találkoznak egy igazán fel nem készült tanári karral. Számos esetben olyan fizetőoktatás keretei között, ahol a direkt anyagi érdekeltség a két fél között tovább erodálja az oktatás színvonalát. Így fordulhatott elő, hogy egy évnyitón a főigazgató azzal érvelt intézménye teljesítményének javulása mellett, hogy a hallgatóság összevont tanulmányi átlaga egy tanév múltán 4,2-ről 4,3-ra javult…
A fejkvótán alapuló központi támogatási rendszer, a munkanélküliség fenyegető réme, a fizetéses oktatásban rejlő korrumpálhatóság és a kétségtelenül meglévő társadalmi igény következtében olyan rétegek is a felsőoktatásba kerülnek, akiknek sem alapképzettségük, sem tehetségük, sem igazi érdeklődésük nem elégséges felsőfokú tanulmányok elvégzésére. Főleg a levelező oktatás túlzott elterjedtsége kifogásolható, bár ez a forma az anyagi érdekeltséget előtérbe helyező menedzsmentszemlélettől nyilván elválaszthatatlan. Nincs ugyanis az a jól reklámozott szak és program, amiért az állásban és megélhetésben reménykedő hallgatók és szüleik bármit ki nem fizetnének. Viszont nincs az a diszciplína, s nem létezik olyan varázslatos oktatói gárda, amelyik félévi, átlagosan három nagytermi előadással kielégítően fel tudná készíteni a vizsgákra a hallgatókat. Különösen, ha a tankönyv- és jegyzetellátás is akadozik. Ezt a kulcsszerepet betöltő területet kívánná a jelenlegi oktatási kormányzat a Nemzeti Tankönyvkiadó eladásával privatizálni! Pedig a tankönyvkiadás, a nagy példányszámok és a gyorsan változó, cserélődő tananyagok miatt a könyvkiadás legjövedelmezőbb ágazata.
Az újabb reformtervek és a bolognai folyamat siettetése elvonja a figyelmet a még be sem fejezett vagy korrigálásra szoruló korábbi átalakításokról. A kreditrendszer és a vele szorosan összefüggő számítógépes nyilvántartási rendszer még korántsem működik kielégítően. Az előbbiről számos szakértő állítja, hogy sok hűhó semmiért, mert a nagy hírű nyugat-európai egyetemek valószínűleg sohasem fogják elfogadni a zavaros kelet-európai viszonyok között gründolt főiskolák kreditpontjait. A hazai szisztémában itthon sincs elég bizalom, amit jól mutat, hogy a hallgatók nem áthallgatással, hanem párhuzamos tanulással kívánják felkészültségüket differenciáltabbá tenni, hogy helytállhassanak a munkaerőpiacon. Hogy egy hallgató egyszerre több felsőoktatási intézménybe is járhat, azzal nem annyira a diplomások választéka lesz bővebb, hanem ismét csak a színvonal szenved csorbát.
Ha elfogadjuk is, hogy a rendszerváltozás, a globalizációs kihívások és az EU-csatlakozás elkerülhetetlenné tette a folyamatos átalakítást a felsőoktatásban, legalább saját kezdeményezésre ne fokozzuk a bizonytalanságot, végig nem gondolt újabb változtatásokkal. Az autonómia menedzsmentek általi szűkítése helyett szakszerűsítése és kiterjesztése kívánatos a távlatos nemzeti célok irányába. Ha egyes oktatási intézmények esetében elkerülhetetlenül sor kerül is igazgatótanácsok létrehozására, a döntéshozók között a jövőben feltétlenül több helyet kell biztosítani a tudásiparban mégiscsak döntő akadémiai tényezőknek és a felsőoktatás színvonalát rontó, belterjességet kizáró törvényesség feletti ellenőrzésnek. Amit végképp ki kellene küszöbölni a felsőoktatásból, az a jelenleg tapasztalható, múló divatoknak és ideológiáknak helyet adó túlzott politikai érdekérvényesítés, ami a demokratikus rendszer parlamenti váltógazdálkodásának körülményei között nehezíti a folyamatos és távlatos oktató-nevelő munkát, hiszen kormányváltáskor úgyis korrekcióra kerül sor.