Azon a régi gangon

Ú gy mondják, az angyalok olykor visszajárnak a földre, régi boldogságukat keresve. Az életet siratva. Varga Bori néni a Gyepsorról nekem többször elmesélte gyermekkoromban, hogy látta is Kis Ilonkát a Kisközben, szembejött vele és megszólította: „Hogy van, Bori néni?” – kérdezte tőle. Mit keresett itt, amikor már húsz éve meghalt, azt nem tudja. Abban az ünneplőben volt, amelyikben eltemették. Csak két nagy szárnya nőtt közben, s úgy tudott repülni, akár a madár.
Mi, élők is úgy vagyunk néha, hogy keressük a régi boldogságunk, ifjúkorunk, meg azt a kispadot is talán, amelyiken ülve egy alkonyatkor a kedvest vártuk. Vagy hunyott szemmel visszaidézzük a régi utazásokat, kék tengerek öblét, a fjordok vizét, újra megcsodáljuk az életünkben először látott hattyút, vagy érezzük valakinek a simítását a fejünkön. A mama jött volna vissza?
Nem. Mi készülődünk a mamához, a hosszú útra. Mert közeleg az este. És ilyenkor számba veszi az útra készülő a lepergett esztendőket, az emlékezet fényes cérnájára fűzve egyes villanásait, ismét megéli az élet emlékezetes pillanatait és arra gondol vágyakozva, hová is menne még egyszer szívesen vissza. Mit szeretne újból, talán utoljára látni, mi az, ami kitörülhetetlen a szívéből.
Nagy dómok áhítatot parancsoló kupolája talán, ahol valaha imádságot rebegett? A párizsi Champs-Élysées esti forgalma? A nagy utak végén a megérkezés feledhetetlen pillanata? Vagy Florida tavasza a virágzó cseresznyefákkal? Az Adria homokos partja Hvar szigetén?
Egyik se! Én a régi szülőház vadszőlővel befuttatott gangján szeretnék még egyszer végigmenni, azon a szívemben hordozott folyosón, ahol az ábrándozás szivárványos éveit töltöttem. A gangon, amelynek garádicsán üldögélt a nagyapa, és a szüle minden alkonyatkor hozta a nagy kék lavórt és megmosta a lábát. Hogy mi mindent jelentett nekem ennek a parasztháznak a gangja?
El se tudnám sorolni. Maga volt az élet. Az ifjúság. A reménység szivárványa. Néha egy hatalmas terem, ahol beszédet tartok, ezrek hallgatják, néha ókori aréna, ahol az életemért küzdök, csatatér, híd a jövőbe, ahová el szeretnék érni. Itt írtam az első szerelmes levelem, itt írtam az első versem, innen indultam el a háborúba, innen indultam a bujdosásba, amikor egy éjszaka menekülnöm kellett. Az egész világ volt számomra ez a folyosó, a gang, ahogy mi neveztük.
Falán játszott a repkény között beszűrődő napfény. A nagymama gyakran kiült kisszékére a gangra, a Bibliát olvasta, talán éppen János jelenéseinek a könyvét. Mozgott a szája olvasás közben.
Gyakran kiültem én is a végén lévő kis lépcsőre, onnan ráláttam a kertre. Figyeltem az alkony nesztelen érkezését, mert az minden este a kertből jött. És nyomában osont az éjszaka, a sötétség. Ott állt a kutya fonott kosara is a lépcső közelében, Bundás vackolt benne, néha elaludt, szunyókált, de gyakran felnyüszített. Mintha félne a sötéttől. Talán látta is a vele együtt settenkedő halált, ami elől egy éjszaka kiszökött a fészerbe, bebújt a nagy rosta alá, ott találta aztán meg a vég. Ebhalál. Mindenki elől elbújva meghalni.
Állt egy tarka terítővel letakart asztal is a gangon, emlékszem, valaha vidám vendégek ülték körül, koccintgattak és nagyokat nevettek, aztán elkomorodva az első világháborúra emlékeztek és Trianon miatt keseregtek. De hol van már az a régi társaság! Egyenként kivitték őket a temetőbe. Márt a nevüket is elfelejtették. De a régi történetek, a mesék, a kacagások még mindig élnek a gangon, nagyapa szelleme is biztosan hazajár, vállára vetve régi barna kabátja, mindig abban ment ki a határba dolgozni. Nyaranként meg vállára vette a permetezőtartályt és ment a kerti szőlőbe.
Ott él bizonyára a szüle által elmotyogott bibliai szöveg is, keresztény intelmek sokasága, amelyeket senki sem tartott be, csak beszélt róla.
Most, ahogy a pesti lakásom erkélyén ülök, látom az alkony nyomában lopakodó éjszakát. Hunyott szemmel várom. Menekülnöm kellene előle, mint Bundásnak, a kutyának, de én inkább elébe sietek. És arra gondolok, milyen jó volna még egyszer végigmenni azon a
gangon!