Egyenes Kecske

Eszembe jut egy októberi szombat. Szabadnapom volt. Apucikám az omlettszagú szerelvény fedélzetén robogott valahol az osztrák pampákon, Pogácsás Lajosné pedig fekete kombinéban, a fején száz hajcsavaróval megállt az ágyam mellett. Tisztára úgy nézett ki, mint a bádogember kishúga, amikor megtudja, hogy teherbe esett. Rám parancsolt, hogy keljek fel, szeretné, ha elkísérném az alagi pusztára, legalább nem fogok egész nap az ágyban dögleni. Mi az, hova a lecsóba kell kísérnem? Megkérhetlek, hogy ne huzigáld az orrod, ha anyucikád kér tőled valamit! Jól van, nyugi, de mi a franc az az alagi puszta, nincs is ilyen a térképen! Ne kérdezősködj, majd meglátod! De hát szombat van, anyucika, szombat van! Erre lerántotta rólam a takarót, és ezt kérdezte: mi vagy te, naptár?
Fél kilenckor lementünk a kapu elé, a járda mellett szakadt, zöld Wartburg várt járó motorral. A kocsinak dőlve szürke arcú, szürke öltönyös, karvalyorrú, ősz ember cigarettázott. Ő volt doktor Horzsa. Még a kapu alatt jártunk, amikor Pogácsás Lajosné nekiszorított a kukáknak, és ezt hadarta: nyomatékosan figyelmeztetlek, hogy doktor Horzsa azelőtt nagy ember volt a kerületnél, őszintén remélem, érted, mit akarok ezzel mondani! Ezt kérdeztem: és most mekkora ember, már az égig ér? Csak hogy tudjam mihez tartani magamat. Erre anyucikám sóhajtott: ó, istenem, mit értesz te ebből az egészből, de lehet, hogy így van jól.
Egyszóval nagyon fel volt dobva.
Doktor Horzsa mindkettőnkkel kezet fogott, a karórájára nézett, és ezt mondta: mire várunk, üljünk be a személygépkocsiba. Ráböktem a Wartburgra: erre tetszett gondolni? A szőrtaligában elviselhetetlen bagószag volt, doktor Horzsa egymás után nyelte a cigarettákat, a csikkeket pedig kipöckölte az ablakon. Amikor elhagytuk Budapestet, olyan köhögőrohamot kapott, hogy kis híján meg kellett állni, de szerencsére Pogácsás Lajosné kezelésbe vette, aggódva püfölte a hátát, közben azt kiabálta, hogy nananana, fél szemmel pedig az utat figyelte, félt, hogy elszállunk, mint a darumadár, mert doktor Horzsa behunyt szemmel ugatta túl a motorzúgást. Amikor lecsengett a roham, az öklével dörzsölte könnybe lábadt szemeit, és elcsukló hangon szabadkozott: el is felejtettem megkérdezni, remélem, nem zavarja magukat a cigarettafüst!
Fél órával később megérkeztünk az alagi pusztára. Negyven-ötven ember mozgott egy apró erdészház körül, falócákat és asztalokat cipeltek a fűre, és rengeteg sört zöld műanyag rekeszekben. Amikor kiszálltunk a Wartburgból, doktor Horzsa barátságosan átkarolta anyucikám vállát, aztán tekintetét a távolba fúrta, és ezt mondta: remélem, végre lesz egy jó napunk, Pogácsás elvtársnő, nagyon ránk fér. Erre anyucikám így válaszolt: rajtam nem fog múlni, ha a marxista jó isten is úgy akarja.
Beosztottak egy csapatba tüzet rakni, de a tűzrakók menet közben elszivárogtak ingyensört vedelni, mustárban tocsogó debreceni párost zabálni meg szilvapálinkát inni, mert hozott valaki egy tízliteres demizsonnal, a végén egyetlen gyomorbeteg képű csóka maradt velem, alig észrevehetően rángott a feje. Azt mondta, ne törődjek a többiekkel, mindenki le van szórva, mi ketten vagyunk a dolgozó nép, csak hasogassam a fát, mintha erdő mellett laknék. Szakszerű gúlát rakott a gyújtósból, közben olyan keserves vonásokba gyűrődött az arca, hogy azt hittem, mindjárt elsírja magát. Közben elmentem fáért, benyitottam egy bódéba, kiderült, hogy budi, odabent egy férfi ült, és a mobiltelefonján beszélt. Ezt mondtam: bocsánat, a tűzifát keresem. Erre ő: éppen itt, elvtárskám? Két tüzet raktunk. Egyet a bográcsnak, egyet a malacnyársnak. Amikor elkészültünk, kezet szorított velem, kijelentette, hogy most már bőven megszolgáltuk, igyunk mi is valamit. Hozott két sört. Koccintottunk az üveggel, de nem ivott mindjárt, előbb ezt kérdezte: ifjú elvtársam, kíváncsi vagyok, maga mivel foglalkozik, úgy értem, mi a szakmája? Mondtam neki, hogy újságot árulok a Nyugatiban. Ennek szemlátomást megörült. Lehalkította a hangját, és ezt mondta: a Nyugati kimagasló fontosságú stratégiai bázis. Mire én: hát, nem éppen úgy néz ki, mert annyi ott a csöves, hogy sokszor az utasok már be se férnek, keménypapíron alszanak, körbehányják a várótermet. Erre a mutatóujját a mellembe fúrta, és ezt mondta: ez mind smafu, nem számít, jegyezze meg, a vasút még mindig az ország ütőere, és ezt is nekünk köszönheti ez a hálátlan nemzet!
Miért akart a szomorú képű azzal etetni engem, hogy ahol újságot árulok, az egy ütőér?
Éppen egy ütőér.

Délben anyucikám kötényt kötött, a bogrács mellé pattant, hogy porcelántálkákba adagolja a babgulyást. Ezt kérdeztem tőle: megtudhatnám végre, kik ezek az emberek, mert tisztára olyan az egész, mint egy filmforgatás. Pogácsás Lajosné kezében megállt a merőkanál. Úgy veszed észre, hogy olyan, mint egy filmforgatás? Úgy, úgy. Hát, most mit mondhatnék neked erre? Anyucikám olyan zavarban volt, hogy a merőkanalából visszacsobbant egy darab bőrös csülök a bográcsba. Erre ezt mondta: tessék, most tiszta zsírpecsét lett miattad a kötényem! Ekkor valahonnan a homályzónából előlépett doktor Horzsa, a tenyerén apró papírtálcát egyensúlyozott, és malacpecsenyét csipegetett róla. Zsírosan fénylett a szája, az álla, zsíros volt minden ujja. Ezt mondta: csak bízza rám, Marikám, majd én megadom a választ ennek a kíváncsi fiatalembernek! Felém fordult: jöjjön szépen, meghívom egy munkaebédre! A kezembe nyomott egy tálka babgulyást, és leültünk egy lócára. Atyáskodva a térdemre csapott, és ezt mondta: nem akarok mellébeszélni, elárulom, hogy mi vagyunk a Pál utcai fiúk! Erre fülig érő szájjal rábámultam, lássa, hogy veszem a lapot. Ezt kérdeztem: rendben, de hol vannak a vörös ingesek? Doktor Horzsa ettől röhögni kezdett, tüdőre húzott egy pecsenyedarabot, sípolva köhögött, vijjogó hangok törtek elő a mellkasából, szó szerint meg akart fulladni, a nyelve ájultan kicsüngött, mint Lebenynek, amikor be van tépve. A vége az lett, hogy Pogácsás Lajosné megint mögötte termett, és két ököllel döngette a hátát. Nananananana! Aztán ezt mondta: Horzsa elvtárs, magának jobb lett volna halnak születni!
Arra gondolhatott, hogy a halak nem köhögnek.
Közben nekiláttam a babgulyásnak. A porcelántálka pereme alatt sötétkék csík futott körbe. A sötétkék csík alá ez volt írva: Pesthidegkúti Népfrontbizottság – Üdülő. Belül, a tálka alján ez állt: Jó étvágyat. Gondolj bele! Ez a felirat csak akkor tárult fel, ha valaki már fenékig kikanalazta az ételt.
Ilyenből ettek a Pál utcai fiúk.

Ha a későbbiekre gondolok, azt mondom, baromi szerencsém volt, hogy elkísértem Pogácsás Lajosnét, mert az erdészház oldalához épített deszkacsöveldében megismerkedtem egy velem egyidős sráccal. Álltunk egymás mellett, csobogtunk, közben ő ezt mondta: leszoptam kilenc üveg sört, babszeg, nem csoda, ha percenként kikéredzkedik a sima fejű főhadnagy. A csöveldéből együtt mentünk vissza a többiekhez, közben az új haver bemutatkozott. Ezt mondta: Hagyma vagyok. Én ezt kérdeztem: miféle Hagyma? Vörös? Ne szórakozzál, ez a nevem, babszeg, mi más lenne, azt hitted, a jelszó? Az ismerőseim közül ez a Hagyma volt az első, aki lófarokba kötve viselte a haját, a fülében pedig ezüstkarika fityegett.
Addigra már kezdett esteledni, a Pál utcai fiúk lelombozódtak, orrukat lógatva ülték körül a tüzet, hol egymást, hol a parazsat figyelték, aztán valaki halkan énekelni kezdett: Sosehallo-kolyan gyönyörű nótaszó-tamilyet siheder-nyikoro-mban. Aztán lassanként beszálltak a többiek is, egyre hangosabban zümmögött a kórus a grund felett: a szívembe nyilall ezabús régidal, kicsordul-naka könnyeim nyomban… Heeej, te… Éreztem Hagyma meleg leheletét a fülemen. Ezt súgta: figyelj, babszeg, szerintem ezzel soha nem kerülnek fel a toplistára, bár a fateromnak rohadt jó hangja van, imádja ezt a szentimentális buzizást, még el is sírja magát rajta. Akkor már a kórus egy másik nótát zengett: Völgyvidéke-nés hegygerin-
cenát… Melyik a faterod? Megfogta a tarkómat, és balra fordította a fejem. Ott, az a pulóveres, amelyik a bottal piszkálja a tüzet. A fehééérek partvi-dékét, hogycsatá-banyerje meg… Hagyma apja úgy nézett ki, mint egy kiöregedett amatőr szavaló a bányászkultúrházból.
Anyucikám doktor Horzsa Wartburgjával utazott vissza, én beszálltam Hagymáékhoz valami lábszagú, romos kombiba. Útközben minden Pál utcai fiú önfeledten horkolt, és rántott húsról álmodott. Amikor kiszálltam a ház előtt, Hagyma a kapuig kísért, és búcsúzáskor mondta: szerintem haverok lettünk, mert te is agymen vagy, én is az vagyok. Adott egy névjegyet, innen tudtam meg, hogy Hagyma poprádiós. És ezt is mondta: ha úgy alakulnának a dolgok, hogy szellemi exitre lenne szükséged, csak hívjál fel, babszeg, és tövig lebontjuk a kerítést. Oké? Oké.
Közben bepöfögött anyucikámmal a Wartburg. Amikor doktor Horzsa meglátott a kapu előtt, lekurblizta az ablakot, intett, hogy lépjek közelebb. Mosolyogva ezt mondta: nem titkolom, barátom, azóta is foglalkoztat a kérdés, amit feltettél nekem, nos, elárulom, hogy a vörös ingesek is mi vagyunk, de ez egyelőre maradjon köztünk.
Na jó. Már csak azt kellene tudni, ki őrzi a gittet.
Ezt kérdeztem doktor Horzsától: mi történt, hogy Nemecsek pártmunkás nem volt jelen a találkozón? Talán elfelejtették meghívni? Mire ő: vigyázz a szádra, kisapám, mi nem szeretjük a rebelliseket!

Apucikám szeretett otthon rongyokban parádézni. Levágott szárú öltönynadrágokat, elfáradt tréningfelsőket húzott magára, mert az volt a rögeszméje, hogy a pincéröltöny elszorítja a vérkeringést, és akkor az érszűkülettől úgy le fog szellemileg épülni, hogy nála majd a rőzse viszi az anyókát. Sokszor mondta: jegyezzétek meg, az ember a gondolkodás varázsszőnyegén repülve lett az állatok királya! És ezt is szokta mondani: túl sokan képzelik magukról, hogy nagyokosok, és a valaguk helyén egy második fej van.
Apucikám is egy ilyen nagyokos volt, de ezt soha nem akarta észrevenni.
Kilencvenkettő májusában Pogácsás Lajosné egy fej salátával érkezett haza a sajtüzemből, és nekilátott tojásos galuskát főzni. Apucikám a tévé előtt csorgatta a nyálát, és amikor megtudta, mi lesz vacsorára, ezt kérdezte: a majálison is ezzel tömtétek magatokat? Édes istenem, de régen ettem tojásos galuskát, proli étel, mint a grízes tészta baracklekvárral, de legalább jó. Erre Pogácsás Lajosné ezt kiabálta a konyhából: arról ne tárgyaljunk, hogy ki a proli, te Lajos, mert akkor állj a tükör elé, és gondolkozz el azon, mit látsz benne! Apucikám éppen egy kifakult, csíkos pizsamanadrágot viselt, ami még szegény Fillenbaum nagymama férjétől, a becsavarodott Nándi bácsitól maradt meg porrongynak, és felvette hozzá a TIGÁZ SE feliratú sárga atlétatrikóját. Galuskaszaggatás közben Pogácsás Lajosné ismét bekiabált: Lajoskám, ahogy innen elnézlek, pontosan úgy festesz, mint aki ma reggel szökött meg a törvényszéki elmegyógyintézetből! Apucikám rám emelte a vasutastekintetét, és ezt mondta: na, kezdődik, sík ideg, ha szabadnapos vagyok, csak tudnám, miért. Aztán ezt kiabálta vissza a konyhába: az fáj neked, hogy engem meghagytak az állásomban, igaz? Utána megint hozzám beszélt: hiába, a vasúti felszolgálás tiszta ügy, azt nem keni össze szőrrel a politika. Tudod, mit, gyere, fiam, mutatok valamit, ami örök érték, akár a komcsik vannak hatalmon, akár a keresztes lovagok.
A konyhába ügetett, kitálalt két tányér tojásos galuskát, aztán megállt a szoba közepén, és ezt mondta: senki ne gondolja, hogy olyan pofonegyszerű két tele tányér étellel szaladgálni a mozgó szerelvényen! Arra kért, hogy húzogassam a talpa alatt a szőnyeget, meg akarja mutatni, milyen átlagon felüli egyensúlyérzékre van szükség az ő munkájához. Pogácsás Lajosné ezt mondta: igyekezz, Lajos, hamar essünk túl rajta, majd én rángatom azt a szerencsétlen szőnyeget, aztán ha vége az ingyencirkusznak, legalább nyugodtan megvacsorázhatunk.
Apucikámat tényleg öröm volt nézni. Peckesen, egyenes derékkal, mégis könnyed eleganciával járkált körbe-körbe a két tányér galuskával, hol sietett, hol lelassította a lépteit, sikkesen hajlongott, még pördült is néhányat, aztán bólintott, hogy kezdődhet a mozgatás, mire Pogácsás Lajosné akkorát rántott a szőnyegen, hogy szegény apucikám lábai elszabadultak, háttal nekizuhant az állólámpának, letarolta a virágállványt, a fejét beverte a tévéasztalba, a tojásos galuska pedig szanaszét repült, még egy hét múlva is találtam belőle a fehérneműs fiókomban. Apucikám mélyen elszomorodva ült a földön, látszott a szemén, hogy legyőzték, megalázták, eltiporták. Rekedt hangon ezt mondta: nagy nap ez a mai, mert életemben másodszor éreztem a saját bőrömön, hogy milyenek a ti mocskos módszereitek. Pogácsás Lajosné erre ezt mondta: vigyázzunk, szerintem nem kellene a tojásos galuskába is belekeverni a politikát, máskülönben pedig nekem egy jó pincér frontális ütközéskor is állja meg a helyét, Lajos, te közepes pincér vagy, ezt rajtad kívül eddig is tudta mindenki! Apucikám feltápászkodott, lefricskázott néhány tojáscafatot a pizsamájáról, aztán felém fordult, és ezt mondta: lám csak, a drága édesanyád is azt hiszi, hogy a valaga helyén egy második fej van.

Ettől most tényleg el fogod dobni magadat!
Apucikám 1956-ban egyetemistaként mentette az utcán heverő sebesülteket. Szemtanúja volt annak, hogy egy éppen kerékpárra szálló aszszonyt géppuskatűz alá vettek, és térdből szó szerint levágták mind a két lábát. Az én fiatal apucikám mindjárt belátta, hogy ennek a fele se tréfa, jobb lett volna otthon maradni. Éppen visszafordult, amikor valaki berántotta egy kapu alá, és könyörgött neki, hogy segítsen, mert nincs elég ember a mentéshez. Az udvar tele volt sebesültekkel és tágra nyílt szemű halottakkal. Apucikám három napig maradt, vérző embereket cipelt a hátán a kötözőhelyre, és mindezt azzal hálálták meg neki, hogy a nyakába varrtak tizenegy év börtönt. Nesze, babszeg! Később belátták, hogy túllőttek a célon, mert 1963-ban kiengedték. Közölték vele, hogy az egyetemet örökre felejtse el, mert ezután csak azok tanulhatnak, akik nem akarták sárba tiporni a népi demokráciát. Azt tanácsolták, seperje inkább az utcát, ahol azok a gennyláda ellenforradalmárok a vérükbe fagyva hevertek, és csókoljon kezet a szocialista hazának, amelyik megengedni, hogy minden ellenséges, söpredék laciszopónak lyuk legyen a valagán. Amikor a börtönirodán visszakapta az igazolványát, egy igazán rokonszenves ember finoman apucikám lelkére kötötte, hogy ezentúl húzza meg magát, észrevétlenebb legyen, mint a fűben kushadó kutyaszőr, különben olyat kap a pofájára, hogy az eget is nagybőgőnek nézi, ráadásul visszavágják a sittre, ott fog lerohadni a fejhús pöcséről, és legfeljebb csak akkor helyezik szabadlábra, ha kiderül, hogy ő Kádár elvtárs elveszettnek hitt édesanyja.
A pofájára kapott éppen eleget. Nem mintha haragudtak volna rá, vagy bárkire is, hanem mert a smasszereknek is el kellett valahogy tölteniük az időt. Tréfás dolgokat eszeltek ki. Például zsákot húztak a meztelenre vetkőztetett elítéltek fejére, és sajnálkozva bevallották, hogy változott a menetrend, mégiscsak halálra vannak ítélve. Miután háttal a falnak felsorakoztak a folyosón, az őrök a bakancs sarkával mindenkinek rátiportak a lábfejére, de olyan ügyesen, hogy az összes ujjuk ripityára tört. Aztán persze megmondták, hogy beugratás volt az egész, nyugalom, emberek, elmarad a kivégzés, vonulhatnak vissza a zárkájukba. Persze volt nagy öröm! Csak azt sajnálták, hogy a zsákot nem tehették el emlékbe. Persze azért akadtak unalmasabb napok is.
Apucikám soha nem beszélt a börtönéveiről.
A negyvenedik évfordulóra emlékéremmel akarták kitüntetni, a meghívót összetépte, és lehúzta a vécén. Pogácsás Lajosné ezt nem helyeselte, mire apucikám azt kiabálta, hogy őt ne tüntessék ki, amikor a forradalomból semmi nem maradt, legfeljebb néhány golyónyom a házfalakon, de már ez se igaz, mert ahová emléktáblát raktak, ott a falat is szépen kijavították! Előttem tizennyolc évig hallgatott, de aznap, amikor érettségiztem, ünnepélyes arccal várt a villamosmegállónál, és meghívott a Rózsa utcai Makk Hatosba. Hagymás zsíros kenyeret és két nagyfröccsöt rendelt, utána elmesélte az egész rémtörténetet. Nem beszélt sokat, tíz perc alatt elintézte.
Nem szégyellem, babszeg, a sírás kerülgetett.
Apucikám ezekkel a szavakkal fejezte be a mondókáját: olyan ez, fiam, mint az elakadt, alvó lövedék az ember testében, a seb régen begyógyult, a helye is alig látszik, de az ólom éjszakánként élni kezd, megmozdul a húsodban, amikor nem számítasz rá, és lassan, alattomosan a szív felé törekszik.
Ezt mondtam: ámen.

*Részlet a szerző Egyenes Kecske című szatírájából, amely hamarosan bővített és átdolgozott második kiadásban jelenik meg az Európa Könyvkiadónál.