Én nem tudom...

Én nem tudom, hogy néhány jól működő mobiltelefon-készülékkel változtatni lehetett volna-e a történelem menetén. Ez arról jutott eszembe, hogy nemrégiben az Ararát tövéből sms-üzenetet kaptam Luca lányomtól, amely így hangzott: „Az Ararát hihetetlenül bazi nagyon-nagyon nagy, tutira ezen akadt fenn az öreg.” A szleng természetesen az üzenet vicces jellegét hangsúlyozza, az öreg pedig ki más lenne, mint Noé, az emberiség második ősatyja Ádám után.
Lucával szerződéses viszonyban állok, ha külföldön van, esténként küld egy-egy sms-t, amit én ilyenkor nyáridőn általában Csopakon, horgászladikomban ülve fogadok, s a hírtől megnyugodva, jó kedvre derülve azt se bánom, ha némiképp csúffá tesz az időjárás vagy megtréfálnak a halak.
Az Ararát mindenesetre jóval túl van azon a határon, ahonnan a török szultán hadai elindultak egykor, hogy meghódítsák Európát, átgázolva a közbeeső Balkánon és a határmezsgyén, Magyarországon, amely akkoriban még nem volt ilyen morzsányi, mint manapság, de sorsa már minden bizonnyal előrevetült. Játsszunk el a gondolattal, mi lett volna, ha II. Lajos mondjuk 1526 kora tavaszán két pittyenést hallva a megfelelő üzemmódra állítva mobilját, ezt olvassa: a bazi nagyon-nagyon nagy török sereg elindult Magyarország felé, és feltehetően néhány hónap múlva Mohács magasságába ér, jó lesz abbahagyni a viszálykodást, és felkészülni az öreg fogadására. Az öreg ebben az esetben a török szultánt vagy a nagyvezért jelenthette volna.
Vajon egy ilyen korai és pontos információ birtokában II. Lajos a Csele-patakban lelte-e volna halálát, vagy netán a magyar főurak egymással (és az EU-val) összefogván, haderejükkel a szultán csapatai elé sietvén, miként egykor a nagy Hunyadi, szétzúzták volna az elbizakodott törököt? Félő, hogy aligha. Mivel, miként Ady mondá: „Nekünk Mohács kell.” Pedig politikai értelemben ő sem volt akkora zseni, mint a költészetben. Furcsa dolgok jutottak eszébe például a bolsevik szervezkedésről: „Sosem hull le a vörös csillag”, meg hogy „Vörös jelek a hadak útján…” Meg sem fordult a fejében, hogy ezek a vörös jelek rosszabbak Mohácsnál.
Persze neki sem volt mobiltelefonja.
Nekünk viszont van. Sőt csatlakoztatva vagyunk az internetre, ami maga a globalizáció. Kakaóbiztos klaviatúrával már az okosabb nagycsoportos óvodások is megtudhatják, mi hír a világban, mit hoz a holnap, nem beszélve a tévéről, ami alkalomadtán lehetővé teszi, hogy tanúi legyünk (live) mondjuk egy dél-szumátriai kalóztámadásnak. Így aztán jól előre át tudjuk gondolni dolgainkat, nem ér bennünket meglepetés, azonnal megtudjuk, hány csirkét vágtak le baromfi-influenza miatt Liangcsi faluban, és hol ütögeti fejét a SARS, ami egyébként már leküzdöttnek tekinthető.
Bizonyos szempontból hasonlítunk tehát az öreghez, mármint Noéhoz, aki a Jóisten segítségével előre látta a jövőt, mármint meteorológiailag, hogy nagy esőzések lesznek, s érdemes bárkát építeni, ami tuti fenn marad majd az Ararát tetején, s alkalmat ad Picassónak arra, hogy megrajzolja az olajágas békegalambot. Köztünk és Noé között van egy árnyalatnyi különbség: Noé hitt Istennek, és annak tanácsa szerint cselekedett. Persze könnyű volt neki: egyetlenegy, ám roppant fontos információt kapott, míg minket nap nap után hírszökőár áraszt el, amelyben a haladó, szabad, magyar sajtó pártszempontok szerint halászik. Így aztán lassan oda jutunk, hogy ellentétben Noéval, mi semmit sem hiszünk el, s valahol a lelkünk mélyén úgy véljük, hogy a tudomány, a technika és a politika minden globális problémát megold, s eredeti példánkat kiterjesztve az emberiségre nem vár Mohács. Mondhatnánk most: pedig az emberiségnek is Mohács kell, ha nem tudnánk, hogy a XX. század iszonyú Mohácsaiból valamit azért talán tanult. Hogy mennyit, én nem tudom…