Felülnézet

Athén fölött egy Zeppelin formájú léghajó lebeg. Kosarából kiválóan látni, hogy az új stadion körül biztosan nem lesznek parkolási gondok, mivelhogy a parkolók nem készültek el. De légi sétahajókázásról hasztalan álmodozik a turista: a jármű ezúttal a terrorista-elhárítás ügyét szolgálja. Innen kémlelik, mikor szándékozik lecsapni az alattomos al-Kaida. Hiába, ezek az első, hamisítatlan XXI. századi játékok, még ha Münchenben és Atlantában kaptunk is már ízelítőt belőle: milyen az, ha a sportszerű küzdelmet felülírja a nyers erőszak. Különösen az amerikaiak tartanak véres merénylettől. Nemcsak azért, mert szabadságkultuszukat hovatovább elnyomja az intézményes rettegés; hanem azért is, mert a hollywoodi világszemlélet pontosan látja: görög földre most öszszehasonlíthatatlanul több tévékamera szegeződik, mint három éve a Világkereskedelmi Központra. Aki tehát azonnali és globális hatást akar elérni, annak pillanatnyilag nincs csalogatóbb helyszín Athénnál. Ettől már csak egyetlen lépés a logikai játszmában, hogy a totális támadásra személyesen a kámfort játszó Oszama bin Laden adja meg a jelet.
Ezen a ponton persze Coubertin bárót meg az olimpiai himnuszt kellene idézni: a béke vagy te, sport – és így tovább. Minden lélekmentő naivitásunk ellenére is tudjuk azonban: háborúban nem csak a múzsák hallgatnak. A két világháború idején az olimpiák is szüneteltek, sőt a hidegháború végső szakaszában kölcsönös bojkottok tépázták a fennkölt olimpiai eszmét. Ez az eszme pedig azért igazán nagy kincs, mert miközben globális jelenség, a nemzeti büszkeségre épít. A globalizmus túllép ugyan a nemzeti kereteken, az országokat afféle díszítősornak tekintve – ám az olimpiát mint hagyományt az üzlet és a szórakoztatás mellett a makacs és eltörölhetetlennek látszó szűkebb identitás is igyekszik életben tartani. De mi lesz, ha a globális sportjátékoknak globális terrorista ellenfele támad? Újjáépíthető lesz valaha, mint holmi torony? Jómagam azok közé tartozom, akik úgy gondolják: jobb a vetélkedő hajlamot a pályán, s nem a harctéren kiélni. De drukkol-e, s ha igen, kinek drukkol az öngyilkos fanatikus? Lehet, hogy a több évezredes ógörög álom mégsem univerzális?
Persze az ember nem szorongani, hanem felszabadultan kibicelni szeretne az emberi csúcsteljesítményeknek. Ha meg akar nyugodni kissé, szívből tanácsolhatom neki: evezzen hazai vizekre; attól majd földerül. Aligha van például még egy olyan ország a világon, ahol épp az olimpiai megnyitó előtti napokban lebegtetik meg a sportminisztérium megszüntetésének kormányfői tervét. Ha létezik dilettáns kormányzás, akkor aligha lehet ennél ékesebb példával illusztrálni. Igazán bajos volna bármilyen más nemzetbélinek elmagyarázni, hogy itt egy párton belüli leszámolásról lehet szó: a miniszterelnök bízott a sportminiszterében, de már nem bízik; s jogos hatalomféltésből kifolyólag inkább lerombolja és sóval behinti a minisztériumát, ha már más úton nem tudja vagy akarja kiebrudalni a kormányból. Eközben pedig nem átall olyasmiket mondani neki, hogy ő csak foglalkozzon szépen az olimpikonok felkészülésével – ha a saját dolgával törődik, talán még Cseh László sem törte volna el a lábát a tatai edzőtáborban. Miniszterünknek így nem kizárt, hogy az athéni díszpáholyban való hajlongás lesz a jutalomjátéka, ahol ott ül majd természetesen a főnök is, büszkélkedve az addig nyert magyar aranyakkal. S ugyan ki fog már emlékezni rá, hogy ezek az urak mondták le teljes egyetértésben a budapesti olimpiát? Felülnézetből, a lebegő Zeppelinből az ilyen részletkérdések egyáltalán nem látszanak…