Furcsa roadshow-érzés

Létezik egy nagyon furcsa érzés. Rettenetes színpadi produkció okozza, tünete pedig, hogy a közönség soraiban megszaporodnak a pirosló arcok, mivel a fellépő helyett a nézők szégyellik magukat. A Magyar Televízió idei utolsó roadshow-jának otthont adó zamárdi strandon is szerte vörös fejek világlanak a gyepen, ám a jelenségnek egyelőre semmi köze a köztelevízió utazó produkciójához, mivel kizárólag a szikrázó napsütéssel áll összefüggésben. A színpad tehát üres, amott, a közeli stégen viszont sörversenyre gyülekeznek a vállalkozó kedvű fiatalok, s a gravitációval birkózó sörpocakos szüleik.
Az első feladat, nos, azt a műsorvezető sem érti, labda van hozzá, meg két karika, amelyek a vízen úsznak, és négy fő játszaná, ha kiderülne végre a szabály. Ám mivel erre semmi esély nincs, a szervezők gyorsan eredményt hirdetnek. De már kezdődik is a következő vetélkedő, amely a műsorközlő szerint picit nehezebb lesz, mint az előző, ideje tehát odébb állni. Egyébként is felfedezésre vár a zamárdi beach.
Szombat van, előre hozott rántott húsos nap. A partra vetett medúzákként punnyadó testek között vasárnapi illat lengedez, a rendes menüből talán csak a tejfölös uborkasaláta hiányzik.
Az éttermekhez utólag hozzátapasztott játéktermekben viszont nyoma sincs a nyári hangulatnak, leszámítva az elszántan verejtékező homlokokat. A nyerőgépek körül tizenéves srácok tolonganak. Kint az árnyasban viszont mindenféle népi játékkal próbálkozhatnak az elektronikus szórakozástól megcsömörlő, avagy pénztelen gyerekek.
Kár, hogy a színpad közben benépesül, s indul a nagyszabású show. A műsor nyitányának lényege, hogy a Magyar Televízió jelen lévő munkatársai rugós talpú aerobikcipőt húztak, és a hangfalakból diszkóritmusban elődübörgő kán-kán dallamára ugrabugrálnak a deszkákon. A műsorszámnak az égvilágon semmi mondanivalója, a rendező talán a sztárok is emberek jegyében gondolta ki ezt a tíz percet, apró hiányosság, hogy az „előadók” között nincsenek nagy nevek. Legalább is én csak két arcot tudok beazonosítani, az egyik szenvedő ábrázat a big brotheres Zsanett oldalán bulvársztárrá emelkedett Hajdú Péterhez, míg a másik a vetélkedők világában színésszé érett Gáspár Andráshoz tartozik. A totális anarchiába fulladó, koreografálatlan produkció legérthetetlenebb eleme, hogy körülöttem többen is hangosan végigkacagják, holott inkább sírniuk kellene, mert a tömeges idétlenkedésben végül még az is kiderül, hogy a már említett Hajdú Péternek ritmusérzéke sincs.
Végre szünet. Ami nemcsak a televíziósoknak, hanem a jobb érzésű nézőknek is jól jön. A kitartóbbak persze ott maradnak a kordonok közelében, hátha láthatnak valódi sztárokat is, de be kell érniük a műszak ténykedésének megtekintésével. Szó, mi szó, ez sem érdektelen. Az állandó túlfoglalkoztatással küszködő közszolgálati televízió jó pár emberét a helyszínre küldte: az egyik elektromos kábelt például hárman húzzák, negyedik társuk meg a vonszolás irányát ellenőrzi. Sőt, előbukkan az ötödik illetékes is, a fiatalember a vezeték feltekeréséért felelős pozíciót tölti be. Mivel mindannyian kínosan vigyáznak rá, nehogy megsértsék a másik hatáskörét, az egyébként igencsak egyszerű művelet jó tíz percet vesz igénybe.
De már kezdődik is a karaoke-show. A Távol-Keletről világhódító útra indult műfaj a kockázatosabbak közé sorolható, mert ami kisebb baráti társaságban jópofának tűnik, az tízezer ember előtt könnyen kínlódássá fajulhat, s ez az ifjabb versenyzők esetében akár jellemtorzulást is okozhat. Ám a zamárdi mezőnyt nem fenyegeti az önbizalomvesztés veszélye, így – ezer wattal megtámogatva – hol elbicsakló gyermek-, hol pityókásan kóválygó férfibasszus teríti be a plázst, s szögezi a fövenyre a tekinteteket, mert a roadshow ezen fázisában már teljes gőzzel üzemel az a bizonyos furcsa érzés…
Aranyeső a családomra – gajdol a karaoke-mérkőzés nagy esélyese, még szerencse, hogy Tihany felől menetrend szerinti naplemente érkezik, ráadásul a giccsesebb változat, így legalább nézelődni lehet, ha már hallgatni nincs mit. Az énekversenyt végre megnyeri valaki, a borzalmaknak azonban koránt sincs vége, mert luft kerül a programba, s az időhézagot személyesen Gáspár András kívánja kitölteni. Tehát a műsorvezető is dalra fakad, két nótával lepi meg a hallgatóságot, hogy visszasírjuk az aranyesős titánt (aki egyébként harmadik lett), majd drámai bejelentést tesz: a kavalkádban eltűnt egy hatéves kislány, zöld nadrágot, sárga fölsőt visel, ha valaki legalább a ruhát visszahozza, az is jó. Nem hiszek a fülemnek: ennél ostobább tréfálkozást még életemben nem hallottam.
A Tihanyi-félsziget lassan vörösbe burkolódzik, a Balatonra feszülő aranyhíd menekülést kínál, de csak szerelmes párok sétálnak bele a romantikus képződménybe. A többség a strandolás szagából kimosakodva áramlik a színpad felé, ahol éjfélig olyan szórakoztató nagyságok váltják majd egymást, mint Mari Zsuzsi vagy Lagzi Lajcsi. Előbb azonban Hajdú Péter veszi át a ceremóniamesteri szerepet, s nyökög a mikrofonba két rossz viccet.
Nem látod, b… meg? – tálalja ócska mórickás poénját zömében tizenéves közönségnek a közszolgálati sztár. A parton hűvös szél vágtat keresztül, s a Magyar Televízió roadshow-jára jótékony sötétség borul, amint a nap eltűnik a nyugati horizonton. Szégyenemben én is ezt teszem.