Hogyan legyél humoralista (46.)

Ahogyan ebben a sorozatban haladok (?), azt veszem észre, a (leendő könyv)cím csupán laza kapaszkodóul szolgál számomra, illetve ennek a címbeli összetett szónak egyik tagja, s a másik fele ugyanakkor szinte kínálja magát, majdhogynem elcsábít… hogy a (hu)moralista ürügyén ejtsek hangsúlyozottabban egy-két – inkább még több – szót, oldalakat – nagyobb terjedelmet szenteljek „komolyabb-magvasabb” megállapításoknak, észrevételeknek. Így megőrizhetem valamelyest a méltóságát is ennek a műfajnak… de akkor meg az a veszély áll fenn azonnal, hogy írásaim már átcsapnak arányt tévesztve teljesen a moralitásba.
Alig vártam hát, hogy visszabillentsem némiképpen a mérleg nyelvét a humor fele, de ez, úgy látszik, saját kútfőből most nemigen megy, a pokoli hőségben kiapadhattak – egyelőre – a humort éltető nedvek. Talán azért is, mert gyakrabban nézek – ha nem is a pohár – a kút fenekére (ahelyett, hogy magammal néznék bátrabban szembe).
Találtam azonban a sorozatban eddig említett nagy- és kisöregek után (a kis névtelenek sokszor a jelentősebbek!), találtam most nagy szerencsénkre (remélem) egy nagy középkorút, Jánosik Zsuzsa személyében, aki ha olvassa, esetleg majd véletlenül ezt, kissé még meg is neheztelhet, hogy jövök én ahhoz, hogy egy doktort, „filoszt”, aki jó másfél évtizeddel ezelőtt jó érzékkel, meghallva – és elhagyva – az idők szavát (a szavak ugyanis végképp kiüresedtek), a biokonyhára „átnyergelt” … mekkora önzés – állapíthatja meg –, hogy példaképül, nem mint újraválasztott hivatásának felkent papnőjét (irgalmas szamaritánusát) mutatom be, csupán szimplán, mint humoralistát.
Meglehet, álszerénységem mellett megint csak túlzok, a humor szerepének a kelleténél nagyobb jelentőséget tulajdonítok, de ez a majd most közzé tett, a biogazdálkodók, környezetkímélők és egészségvédők szakfolyóiratában pár éve megjelent írás, túl egész életünkre kiható jelentőségén, fontosságán – a benne lévők megszívlelése alapvető érdekünk! létkérdés! –, mindezen túl (innen), mondatfűzésében, szókapcsolódásaiban, sok-sok rejtett apró telitalálatában, ha pusztán csak a „formát” nézzük a tartalmától pillanatnyilag elvonatkoztatva, önmagában, színességében, gazdag változatosságában, meglepetéseiben, üresjárat-nélküliségében (szemben ezzel a hosszúra nyúlt bevezetővel): maga az aranyló humor.
S ugyanakkor végtelen egyszerűségében, élet- (és étel-) szagában, népi bölcsességében, a kiérlelt „megrágott” nemcsak fogyasztásra, emésztésre is alkalmas… (csak enyhe képzavarral elmondható).
Mint egy lassan forgatott kristálygömbből, mindig más és más fénytörésen villannak elő (megvilágosodásunkra) a már jól ismert, mégis így együtt, összeszedve (gyűjtőlencsébe fókuszolva) számunkra (a lényegesre koncentráltatva), összességében szinte először állnak össze a mindig is együvé tartozott gondolatok. Egy általunk is már nagyon áhított szellemi-lelki harmóniát idézve elő bennünk, azt a régi-régi elfeledett ősképet, közkincset, melyet Hamvas Béla is többször idézett, s a szándékot, mely ott szunnyad benn-lenn, ki tudja, milyen régen, hogy az alapállást újból felvegyük. Ez az idill igenis, még ma is (holnap már nem!) visszaállítható, az emberi élet renormalizálható.
Visszatértünk már régen a tartalomhoz… Kérem, mindezek figyelembevételével – is – olvassa a nyájas az alábbiakat… karosszékében vagy a fűzfa alatt kényelmesen hátradőlve, szemlélődve (erkélyre kitett muskátli, szelíd domboldal, fodrozó víztükör segítségével), kissé elidőzve-ízlelgetve, ne egészen rutinból gyorsan átpörgetve-kipipálva, mint az „átlag újságolvasó”. De nem „ajnározom” tovább Isten egyik magyar patikusát, mert már így is félő, „geil” ez az agapéra való felkínálás… mint azok a szirupos, tetszetősen mérgezett ételeink (s nem étkeink), amelyeknek pontosan ellenében íródott ez a kivételes újabb sorozat… mert mostantól majd több héten át nem én „traktálom” az életében még magát változtatásra késznek érző „szomjúhozót”. (S innen már teljesen dr. Jánosik Zsuzsáé a szó.)
MIÉRT RONTJUK EL ÉTELEINKET?
Azt mondják a természetgyógyászok, hogy az ember az egyetlen állat, amelyik elrontja az ételt, mielőtt megeszi. Hozzátehetjük, hogy nem ingyen rontja el!
Költséget és fáradtságot nem kímélve rontjuk el. Mi, lelkiismeretes asszonyok tönkremegyünk abban, hogy tönkretegyük szeretteinket. Egy délelőttön át főzzük az élő eledelt, hogy aztán tíz perc alatt bekapja a család az ebédet, még versenyeznek is, hogy ki végez előbb, az lesz az „angyal”, meg gyomorbajos – tehetnénk hozzá.
Miért csináljuk mindezt? Mert megszoktuk. A megszokás nagy úr. A GYOMOR A LEGKONZERVATÍVABB SZERVÜNK: azt szeretjük, amit gyerekkorunkban megismertünk.
Elment az idő a hosszú „felcsigázó” exponálással… (Újabb képzavar:) a jövő héttől előjön már minden ízszépség az élet műhelyéből, a biokonyhából. Életünknek nem is annyira sava, inkább borsa!
(Folytatása következik)