Hős fiunk

Már nem emlékszem, én kértem-e arra, hogy lefényképezhessem, vagy ellenkezőleg, ő rendelte meg a fotót, de vicces ötletnek tartottuk mindketten, hogy gázálarcban kapjam le, az biztos. „Hülye egy viselet, úgy nézek ki benne, mint egy fura csőrös madár” – mondta dobozhangon Karcsi, miközben a fényképezőgéppel vacakoltam, majd amikor elkészültem, odaszóltam: „Mosolyogj, madárkám! Repül a párod!” Karcsi válaszul nevetni kezdett, csak úgy rázkódott bele, alig győztem kivárni, hogy megnyugodjon és exponálhassak. Amikor elkészült a kép, megkínált egy cigarettával, és arról beszélt, mennyire örülnek majd a szülei, ha megkapják a „madárkás” fotót. „Legalább látni fogják, hogy itt a lövészárokban is tudunk viccelődni” – mosolygott.
Nem lett igaza. Szülei valószínűleg zokoghattak, amikor kezükbe kapták a fényképét, mert Karcsit már másnap leterítette egy olasz orvlövész. Ládákat pakolt éppen a lövészárokban, amikor néhány bajtársa megjelent egy hatalmas ágyúalkatrésszel. A fiúk nem fértek el mellette, ezért ő óvatlanul felállt az egyik ládára, ekkor dördült el a lövés. A túloldalról azonnal észrevették a kikandikáló fejet, és már lőtt is az olasz. Percekig hallottuk örömujjongásukat. Ekkor már mindenki vérszomjas volt, nemcsak az olaszok, mi is. Tizenkét isonzói csatát vívtunk meg. Sokat szenvedtünk, amíg eljutottunk ide, a Piavéig. Megannyi kézitusa után inkább láttam hidegvérű gyilkost, mint türelmes műszerészt a borotválkozótükrömben.
Karcsiról csak ez az egy kép készült. Röstelltem, hogy nem szolgálhattam igazi portréval, de a századosom megnyugtatott, a szülei ennek is nagyon fognak örülni. Azzal betette a borítékba a hivatalos iratok mellé, és a csicskása lenyálazta a levelet. Tapasztalt ember volt a százados úr, apánk helyett apánk, hinni kellett neki. Hittünk is. Követtük a pergőtűzbe, szentírásnak vettük, amit mondott. Ezért lepődtem meg, amikor néhány nappal később még egy gázálarcos képet kért tőlem. Karcsi fotóját ugyanis egy másik elesett katona szüleinek is szerette volna elküldeni, akiről szintén nem készült fotó. „Fiam, te azt nem tudhatod, hogy milyen érzés, amikor a szülők megkapják a halotti bizonyítványt és néhány néma személyes tárgyat” – rivallt rám ingerülten. „Erről a képről pontosan olyan vitéz néz le, mint a gyermekük volt. Néha megsimogathatják, másoknak megmutathatják hős fiukat. Na, hívjál csak elő még egyet belőle abban a titkos laboratóriumodban, de rögvest!” – parancsolta.
1918. július 15-éig további tizenhét ilyen parancsot kaptam tőle, ennyien haltak meg közülünk. Ezen a napon elesett ő is. Éppen gáztámadást indítottunk, amikor a századosunk aknára lépett. Az ördögi szerkezet cafatokra tépte. Róla még a tavasszal készítettem emlékbe egy felvételt. Ezt a képet küldtük el az özvegyének, nagyságos Csikkarcfalvy Leventéné asszonynak. A felvételen gázálarcot tart a kezében.