Ki úgy

– Megösmersz?
Nézem a roma fiatalembert, kutatok az emlékeimben, de csak tippem van, azzal pedig nem akarom megbántani. És ő is néz engem, huncut szeme villanásával arra biztat, mondjam már ki a nevét, de hiába, ennyi év után nem merem.
Tizenhárom esztendeje jártam utoljára Mérán. Akkor még „gyalog” jöttünk; Kolozsvárig vonattal, s onnan taxival a faluba. Az ócska Dacia nagyot zökkent, ahogy rátértünk a bevezető útra, „innen tudni, hogy magyarok laknak, mert véget ér az aszfalt” – morogta a sofőr, aztán már nem szólt, csak rángatta jobbra-balra a kormányt, hogy a félméteres hóban legalább a nagyobb gödröket kikerüljük. Negyedkilós kávéval fizettük ki, bár sokáig gondolkodott, hogy ezt válassza-e, vagy a húsz szem fájdalomcsillapítót.
Késő estére járt, félve toppantunk be a cigánysor szélén meglapuló, szottyant falú viskóba. Odabent lukas oldalú vaskályha duruzsolt, s ontotta magából a meleget, hogy akár cipő nélkül is megállhattunk a döngölt padlón. Aztán pálinka került az asztalra, kis szalonna, hozzá hagyma és barna kenyér, majd a harmonikás Tóni Rudi is átjött a szomszédból, és már szólt is a kalotaszegi legényes, ahogy azt vendéglátónk, Árus Feri szerette muzsikálni.
– Na lássam, mire jutottál! – bökte meg a vállamat a vonóval, én meg fölálltam, és legjobb tudásom szerint odatettem a figurát a két zenész elé, de úgy, hogy az egyik ugrásnál még a fejem is belevertem a gerendába.
– Táncolni mindenki tud, s aztán ki így, ki úgy – vigasztalt az öreg prímás, majd mosolyogva fordult a bejárat felé, ahol nyolcéves forma kisfiú ácsorgott a félfa alatt szeppenten. – Gyere ide Árpika, s hozzad a hegedűdet is. Ő az unokám, Pippi.
Árpika pedig hozta a hegedűt, mit hozta, húzta maga után földön, mert még nem igen bírta, de becsülettel muzsikált hajnalig, meg-megbotló kézzel, de mindvégig nagyapja mozdulatait lesve.
– No, hát én vagyok, a Pippi. Árus unokája, a kis Árpi.
Jesszusom, tényleg! Végre örülhetünk egymásnak, és sorolhatjuk a tucatnyi év homályába vesző kalandjainkat, amikor például március 15-én szüreti bált rendezett a falu, mert másként a román hatóságok nem engedték volna az összejövetelt, s még sok-sok históriát, amit mi Erdély s a Kalotaszeg szépségeitől megrészegült látogatóként, ő pedig gyermekként élt meg.
– S a sírnál voltál-e?
Pironkodva vallom be, hogy bizony még nem, hiszen jó rég nem jártam errefelé. És már bandukolunk is a mérai temetőbe, Pippi pedig meséli, kikkel nem találkozhatom már bizonyosan, s kik azok, akik a mai napig felemlegetik, hogy mekkorákat mulattunk Árus Ferivel.
– Két hete temettük az unokanővéremet, Isten nyugosztalja szegényt. Ástuk a sírt, mondom a sógornak, hogy ugyan, bontsuk már ki Feri bácsit, nézzük meg, mi van vele. Nem hittünk a szemünknek, mert még a koporsóban is táncra állt a lába, így ni – fordítja csapásra a lábszárát.
– De amikor hazahozták a temetésre, akkor is oda volt fagyva az arcára egy könnycsepp.
Harangoznak. Fekete viseletbe öltözött asszonyok sietnek keresztül a poros főtéren, valamelyik házban halottat siratnak, s oda tartanak.
– Minket hívtak zenélni a megboldogulthoz – követi Pippi a tekintetemet –, de Vistán van föllépésünk, hát nem tudtuk vállalni. Fiatal fiú volt, beteges, talán jobb is így neki.
Poroszkálunk fölfelé a dombon, ámulva látom, hogy Mérán semmi sem változott az elmúlt évtizedben, ha annak idején köveket raktam volna valamelyik kerítés mellé, bizonnyal ma is ott lelném őket. Megható ez, de csak turistaszemmel, mert annak, aki itt él, télen s az esősebb hónapokban kínszenvedés rendre a sárral birkózni.
– Jó újra itt lenni, igaz? – fejti meg Árpi ismét a gondolatomat, aztán kihúzza magát, s büszke gazdaként néz le az apró falura, én meg mellé állok ábrándozni. – Van egy bandám – töri meg fél perc múltán a csöndet. – Nagyon jó kis zenekar. Ha mostanság Kalotaszegen muzsika kell, minket hívnak. Van hét, hogy majd mindennap megyünk. És megtanultam az öreg összes figuráját. Csak kettőt nem tudok sehogy sem, a verbunkból, azt hiába nézem videón ezerszer is, valamiért nem áll rá a csizmám. Ezt a kettőt magával vitte Feri bácsi a sírba. A hegedűjét viszont megörököltem. Százötven éves Stradivari-másolat. Nemrég jártam bent Kolozsvárott a hangszerkészítőnél, egyből meg akarta venni. Mondtam neki, hogy ha az összes hangszert nekem adná, ami a boltjában van, és még pénzt is hozzá, akkor sem adnám oda neki. Mert úgy szól az. De meg is becsülöm ám, s csak ritka alkalmakra veszem elő.
Eszembe ötlik a kis Árpi képe, amint húzkodja gyermekhegedűjét az agyagpadlón – lám, mégiscsak változott Mérán a világ.
– Ösmered még Feri bácsi nótáját – kérdi Pippi, s választ sem várva halkan énekelni kezd: „Húzzad Árus, van még egy ezresem, ha jól húzad, a vonódba teszem. A pénzemnek nem parancsol senki, szegény Árusnak is meg kell élni.” – Emlékszel-e? Aztán a legényes megy-e még?
– Táncolni mindenki tud, s aztán ki így, ki úgy – felelek, s már nem szólunk, csak bandukolunk a kocsma felé, amely ma is, mint oly sok esztendeje mindennap, csak délután háromkor nyit ki.