Mi vezette arra, hogy Szlovákiát 1968-ban elhagyva, mégis e jogsértések áldozatainak szószólójává legyen?
– Felvidéki származású, kassai születésű vagyok. Magyar ember lévén természetes, hogy foglalkozom a múltunkkal. Az 1945–48 közötti tragédiát teljesen elhallgatták, nem volt szabad beszélni róla. A 90-es változások után e szenvedők kárpótlása nem történt meg. Úgy gondoltam, hogy mielőtt ezek az emberek teljesen elhagynak bennünket, s csak az emlékük marad itt, lépjünk fel az érdekükben, hiszen ők magánemberként nem képesek saját magukért szólni. 1968-ban emigráltam Belgiumba. Egy másfajta közegben nőttem föl, ahol az emberi jogoknak fontosságot tulajdonítanak. Természetesen az ember saját nemzetének tagjaként érzékeli a világot. Megszületett az a gondolat, hogy egy olyan szervezetre van szükség, amelyik politikai síkra tereli ezeknek az embereknek a gondjait. Sokat tevékenykedtem különböző emberi jogi bizottságokban a romániai falurombolás és az erdélyi magyarok ügyében. 1990 után létrejött Belgiumban a Közép-európai Emberi Jogi Bizottság, amelynek tudományos tanácsadója vagyok.
– Az elmúlt két év alatt mit tudott tenni a Dálesz a kárvallottakért?
– 2002-ben fizetett hirdetést jelentettem meg a pozsonyi Új Szóban. Másfél hónapon belül 1470 érintett jelentkezett. Ma már 3000 a tagok létszáma. A 2002-es év a kapcsolatteremtés jegyében telt el, 2003-tól a nagy nyilvánosság bevonása lett a cél. 2002 novemberében levélben fordultunk Mikulás Dzurinda kormányfőhöz a kárpótlás ügyében. A mai napig válaszra sem méltatott. Ezért tagjaink maguk írtak mintegy 1500 levelet a szlovák kormányfőnek. 2003. július 9-én nagygyűlést tartottunk Kéménden, ahol Miquel Raynal y Mayol, az EU-parlament képviselője már másodízben támogatásáról biztosította a kényszermunka túlélőit, akik nyílt levelet fogalmaztak meg Bugár Bélának és a Magyar Koalíció Pártjának (MKP). Ezt a Dálesz elnöke és 361 tag írta alá. Hivatalos választ mindmáig nem kaptunk. Tagjaink személyes levélben fordultak Romano Prodihoz, az EU-bizottság elnökéhez is, amelyet több levélváltás előzött meg a Dálesz és a bizottság között. 2003. április 3-án a flamand Nelly Maes EU-parlamenti képviselő asszony az Európai Parlament és a szlovák parlament vegyes bizottságában szóvá tette a kényszermunka ügyét. Az MKP részéről Bauer Edit és A. Nagy László képviselők voltak jelen. A Dálesz írásban kérte mindkét képviselőt, hogy támogassák Nelly Maes javaslatát, a deportáltak kárpótlását. A. Nagy László ignorált bennünket, Bauer Edit pedig kitérően nyilatkozott. Az Európai Bizottság válaszában utalt arra, hogy „kellő jogosultság hiányában nem tud többet tenni, mint bátorítja a jelenlegi és jövőbeni tagállamokat ama törekvésükben, hogy továbbra is figyelmet szenteljenek az elszenvedett igazságtalanságok felszámolására. Ugyanakkor kijelenti, hogy politikai szinten továbbra is törekszik arra, hogy az érintett államokkal való kapcsolattartásban felvesse a kérdést, amint erre lehetőség adódik.” Verheugen úr Nelly Maesszal és Erik Meijer holland képviselővel közölte: amint lehetőség nyílik rá, napirendre tűzi a kárpótlás kérdését.
– Milyen jogi alapon támasztható követelés a szlovák állammal szemben?
– Ha végigkövetjük a Benes-dekrétumok nyomán hozott törvények végrehajtását, szembeötlő, hogy még azokat is megszegték az alkalmazás során. A korabeli belga hetilap, a Le Patriote Illustré az 1947. január 17-i számában „náci módszereknek” bélyegzi a csehszlovák hatóságok eljárását. 1965-ben azonban érvénytelenítették ezt a törvényt! Kérdőíves módszerrel tárjuk föl az eseteket. Többek között arra vagyunk kíváncsiak, hogy az érintett család visszaköltözhetett-e a házába? Gyermeke járhatott-e iskolába? Hol dolgozhatott, beleszámították-e ezeket az éveket a nyugdíjba? E kérdések segítségével feltárjuk a diszkrimináció különböző formáit, és peres eljárást kezdeményezhetünk. Szlovákia karhatalma nyújtotta a deportáláshoz a segítséget, de hasznát Csehország élvezte. Tehát mindkét ország érintett a kárpótlásban, hiszen példának okáért sokan kényszerültek házuk, földjük viszszavásárlására, mivel azokat telepesek bitorolták.
– Hogyan képviseli a kényszermunkára hurcolt áldozatok jogos kérelmét az MKP húsz képviselője a szlovák parlamentben?
– Ami az MKP szerepét illeti, természetesen támaszkodunk a felvidéki magyar politikai képviseletre, többek között a miniszterelnök-helyetteshez, Csáky Pálhoz fordultunk. Nyilatkozatai szerint felvetette a kormányban a kérdést, többször tárgyalt ebben az ügyben. Megkértük, fogadja a Dálesz küldöttségét, hogy tájékoztasson bennünket eddigi lépéseiről. Részünkről kiemelkedően fontos mind az erkölcsi, mind az anyagi kárpótlás. Remény van rá, hogy a közeljövőben létrejön a találkozó. Személyesen beszéltem Brüsszelben Csáky úrral. Rimaszombatban, a Petőfi-szobor avatásakor megerősítette, természetesen fogadja küldöttségünket. Az MKP-nak sikerült két képviselőt is bejuttatnia az Európai Parlamentbe. Közülük Duka Zólyomi Árpádra számítunk. Kampányprogramjában ugyanis piros betűs címszó alatt – „Esély a kárpótlásra” – állt ki a magyarokat érintő múltbeli sérelmek orvoslása mellett. Bauer Edit képviselő asszony nem válaszolt a második levelünkre, ezért sok reményt nem fűzünk hozzá. Az újonnan választottak közül az egyik katalán képviselővel tárgyaltunk. Ő biztosított róla, hogy folytatja kollégája munkáját, nevezetesen Miquel Mayol közbenjárását és erőfeszítéseit. Azt hiszem, hogy az új bizottság majd pozitívabban bírálja el ezt a kényes ügyet. Ha nem is volt elutasító az eddigi bizottsági hozzáállás, de nem tapasztaltunk nyílt és elkötelezett állásfoglalást. A csatlakozási folyamat lezártával nincs már olyan politikai kényszer, mely ezt az emberi jogi kérdést, ezt a diszkriminációt ne tűzhetné napirendre az EU-s intézményekben.
– Csehország hajlandó rendezni a dekrétumok okozta sérelmeket?
– A csehországi fejlemények igen kalandos fordulatot vettek. Petr Mares miniszterelnök-helyettes próbálkozott egyfajta megoldással. Mindazok, akik érintettek a Benes-dekrétumok által, cseh állampolgárok és Csehországban élnek, részesüljenek valamilyen kárpótlásban. A Dálesz két síkon fejtett ki diplomáciai tevékenységet. Személyes levélben fordultunk a miniszterelnök-helyetteshez, aki válaszában biztosított róla, hogy az esetleges rendezés nem lesz diszkriminatív, mert minden cseh állampolgárra kiterjed majd, tehát a cseh állampolgárságú magyarokra is. Nyugat-európai politikusok is fordultak Mares miniszterelnökhöz, ők is hasonló ígéretet kaptak. Most új cseh kormány alakult, lezajlott az EU-parlamenti választás, emiatt erőfeszítésünk pillanatnyilag holtponton áll. Május elején Václav Havel volt cseh államfő az Európai Bizottság meghívására Brüsszelben járt. A Dálesz elnökéként módomban volt nyilvánosan kérdést intézni hozzá a kényszermunka és a kárpótlás ügyében. Havel elismerte, hogy történtek a ’45 utáni időkben etnikai alapú törvénysértések. Csehországban erről most már vita zajlik. Amennyiben lesz hazai politikai akarat – és ha elegendő külföldi nyomás is nehezedik rájuk –, Csehország rendezni fogja ezt a kérdést. Pillanatnyilag úgy néz ki, hogy a cseh diplomácia kétoldalú megállapodást igyekszik kötni Csehország és Németország, illetve Ausztria között. Sajnos ebben a diplomáciai játszmában a Dálesz nem tud föllépni, de az MKP mint szlovákiai kormánytényező szorgalmazhatja a megállapodást Csehország és Szlovákia között. A tapasztalatok arra utalnak, hogy az MKP-ban nincs elegendő elszántság, hogy megtegyék ezt a lépést. Maradnak az ígérgetések.
– És Magyarország?
– Magyarország mint érdekvédő fölvetheti a kárpótlás kérdését, erkölcsi támogatást nyújthat. Ezt elmarasztalni senkinek sincs joga. Példa lehet rá A. Nagy László képviselő kubai útja. Ő a szlovák parlament emberi jogi bizottságának elnöke. Magánemberként nyaralt Kubában, de tisztségéből fakadóan fölvette a kapcsolatot a kubai ellenzékkel. Erről maga számolt be a szlovákiai magyar sajtóban. Mint hangsúlyozta, „kötelességének érezte” hogy emberi jogi harcosként tájékozódjon. Érthetetlen, hogy saját választóinak ügyében miért hallgat. Miért nem válaszol levelünkre? Nemcsak Csehországba deportáltak, hanem Szlovákián belül is. Számos olyan ember jelentkezett, akiket a Tátrába, munkatáborba hurcoltak el. A legtöbbjüket már 1948 februárja után. Ez azért fontos, mert 1948 februárjában következett be a kommunista hatalomátvétel, így ők már a kommunizmus áldozatainak minősülnek. Kárpótlási igénnyel léptek föl, de visszautasították őket, mondván, hogy rájuk nem vonatkozik semmilyen jogszabály. A hatóságok önkényesen járnak el. Viszont a kommunizmus szlovák áldozatait kárpótolják. Ez egyszerűen diszkrimináció. Ha Magyarország fölemeli szavát, hogy szerte a világ más pontjain milyen jogsérelmek érik az embereket, akkor kötelessége kiállni olyan jogsértések ellen is, amelyek egy szomszédos EU-tagországban történnek.
Kovács Zoltán
Több százezren vettek részt a tűzijátékon
