Megkezdődött a visszaszámlálás

Lassan a finisébe lép a kormányátalakításnak nevezett manőversorozat. Bár a háttérben zajló folyamatoknak még csak a halvány kontúrjai derengenek, mégis valószínűsíthető, hogy a legfőbb kérdés – mely szerint kormányfő maradhat-e Medgyessy – eldőlt. Minimum a jövő év tavaszáig nem lesz váltás az előbb említett poszton, azaz a miniszterelnök átmenetileg megúszta a szinte pánikszerűen kialakuló felelőskeresést. Kovács László a választási kudarc beismerése után néhány nap alatt csatát vesztett, mert a Medgyessy és a pártvezetés által létrehozott alkalmi koalíció azzal, hogy a kormány szerencsétlenkedése helyett a párt kampányát jelölte meg a legfőbb okként, lényegében minden sarat rákent. A teátrális keretek között ígért EU-biztosi szék csak arra elég a számára, hogy ne bukott politikusként vonuljon be a párt panoptikumába. Medgyessy túlélési taktikájának sikerét jelzi, hogy a mai napig nem akadt egyértelmű kihívója a kormányfői székért. A Lemond-e Gyurcsány Ferenc a posztjáról? címen futó szappanopera nem feltétlenül sorolható ide. A sportminiszter és Medgyessy váratlanul kirobbanó konfliktusa ugyan azt sugallja, hogy itt a nagy ellenfél, de az előzmények ismerete miatt mégis inkább csak a megválaszolatlan kérdések szaporodnak. Miért veszett össze a két korábbi szövetséges? Gyurcsány hatalmi ambíciói miatt? Vagy azért, mert a sportminiszter túl sokat kritizált és okoskodott, csökkentve Medgyessy tekintélyét?
A baloldali lapokat olvasva persze mindenki reflexszerűen vágja rá, hogy igen, ezek okozták az elhidegülést. A helyzet azonban az, hogy Gyurcsány Ferenc soha nem csinált titkot abból, hogy milyen célokat kitűzve kezdett el politizálni. Ha Medgyessy csak most jött rá, hogy egyik legbizalmasabb tanácsadója az ő helyére pályázik, akkor eddig nem ezen a bolygón élt. Ami pedig a sportminiszter okoskodásait illeti, a kormányfő körüli agytröszt egyik irányítójaként neki eleve ez volt a feladata, mármint politikai stratégiák és ideológiák gyártása, míg Medgyessy a gyakorlatba való átültetést végezte.
Lehetséges, hogy Gyurcsány egyszerűen túlnőtte a számára eddig kijelölt játékteret, és a választási vereség miatti felelősségre vonástól tartó miniszterelnök szeretné mielőbb a kormányon kívül látni. Az sem kizárt azonban, hogy egy rafinált következetességgel megtervezett álkonfliktusról van szó, amelynek az a célja, hogy – egyfajta mártírszerepbe helyezve a miniszteri aprómunkába beleunó Gyurcsányt – megnyissa az utat számára a legszűkebb pártvezetés felé. Ha továbbra is Medgyessy „nevelt fiaként” politizálna, akkor a kormány népszerűtlensége az ő karrierjét is elvágná. Így viszont a kialakult konfliktushelyzetben az MSZP egyre látványosabban sodródik – a sportminiszternek szurkoló baloldali sajtóorgánumok aktív közreműködésével – egy olyan választási lehetőség elé, amely szerint Medgyessy jövőbeli alternatívája csakis Gyurcsány lehet.
Akármi történik az ősz folyamán, azok az üzleti és egyéb érdekcsoportok, amelyek ráerőltették Medgyessyt az MSZP-re, nem lesznek vesztesek. Ha a miniszterelnök megszilárdítja a helyét, miközben Hiller István oldalvizein evezve Gyurcsány Ferenc is bekerül a párt legfőbb döntéshozói közé, akkor onnantól kezdve bárhogyan változik kettejük „párharca”, az államkasszát jelentő húsosfazék fedőjénél mindenképpen ott lesz valamelyikük. A bankárkormány pedig hiába alakul át gyáriparos kormánnyá, a legfőbb haszonélvezők ugyanazok maradnak. Előfordulhat persze, hogy Medgyessyt úgy menesztik jövő tavasszal, hogy nem Gyurcsány, hanem a sejtelmes kétértelműséggel mosolygó Kiss Péter kerül a kormány élére. Ez esetben sem lenne feltétlenül vesztes a jelenlegi sportminiszter, mert ha legalább annyit elér, hogy a kancellária feje kizárólag az ő klientúrája támogatásával tud a hatalom csúcsára jutni, akkor már csak ki kell várnia, hogy Kiss Péter meddig lesz képes a felszínen maradni: a sorban ez esetben mindenképpen ő következne. Ha ezt a szcenáriót nézzük, akkor a szépreményű milliárdosnak érdekes módon az sem lenne tragédia, ha a Fidesz legyőzné a 2006-os választásokon a szocialistákat, mert Kiss Péterrel együtt elbukna el az az MSZP-s garnitúra is, amelyik a kilencvenes évek eleje óta uralja a pártot, tisztújítás címszó alatt csereberélgetve egymás között a pozíciókat.
Gyurcsány Ferenc még fiatal, és az MSZP korifeusai közül ő az egyetlen, akinek hatalmas magánvagyona jóvoltából nem egzisztenciális kérdés a politizálás, emiatt aztán kockáztatni is bátrabban mer.
A Gyurcsány-ügytől függetlenül Medgyessy több olyan lépés megtételére készül, amelyekkel némileg növelheti esélyeit a négyéves kormányzati ciklus végigvitelére. Kovács László kiválásával egy olyan nehéz súlyú MSZP-s politikus tűnik el rövidesen a kabinetből, akinek a helyére nyugodtan jelölhet a kormányfő egy kizárólag tőle függő karrierdiplomatát, mivel a szocialisták fiatalabb generációjának tagjai nemcsak a külügyi tapasztalatokkal, de az idegennyelv-tudással is hadilábon állnak. Gyurcsány lelépése esetén a miniszteri testület önálló gondolkodásra és kreativitásra való képessége gyengülne meg.
Ha Medgyessynek sikerül megegyezni a szabad demokratákkal a gazdasági és közlekedési minisztérium szétválasztásáról, akkor az új fejlesztési tárca létrehozásával egy, az MSZP leendő választási esélyei szempontjából fontos pénzcsap jönne létre, amelynek személyi kérdéseiben megint csak ott lenne kezében a már említett ütőkártya: nyelvtudás és mélyreható integrációs, illetve közgazdasági szakismeretek nélkül ide sem nevezhető ki megfelelő miniszter. Az MSZP káderei közül csak Baráth Etele felel meg maradéktalanul ezekek a kritériumoknak, és eddig ő is tűnt a befutónak, de azzal, hogy újabban a kevésbé fajsúlyos ifjúsági és sporttárca várományosai között bukkant fel a neve, máris elindult a szakmája területén komoly tekintéllyel bíró politikus hátrébb szorítása.
Ha Medgyessy képes lenne kineveztetni a külügyi és a fejlesztési tárcák élére a Balázs Péter–Simonyi András kettőst, akkor gyakorlatilag szinte valamennyi stratégiai ágazat éléről kiszorulnának az MSZP nagyágyúi, és csupán az olyan válsággócokkal való kínlódás maradna nekik, mint az egészségügy, az önkormányzati rendszer, a hadügy vagy a mezőgazdaság. Ez az eshetőség kellemetlenül érintené a nagyobbik kormányzó pártot, mert így a népszerűtlen intézkedések még az eddigieknél is nagyobb mértékben kapcsolódnának az olyan, a pártot jelképező személyiségekhez, mint például Lamperth Mónika vagy Juhász Ferenc. Medgyessy szemszögéből nézve most szinte minden egy emberen múlik, ő pedig Draskovics Tibor pénzügyminiszter. Ha nem sikerül oly módon csökkentenie az államháztartás riasztóan magas hiányát, hogy közben a költségvetési viták során valamilyen mértékben kielégítse a kormánypárti lobbik pénzköltési rohamait, akkor egérfogóba kerülhet a miniszterelnökkel egyetemben. Ez esetben a kongresszus nem csupán a tisztújítás színtere lenne, de egy olyan Draskovics- és ebből következően Medgyessy-ellenes, párton belüli népfelkelésé is, amelyik éppúgy elvezethet a pénzügyminiszter távozásához (még a jövő évi költségvetés elfogadása előtt), mint akár egy kormányfőcserét megcélzó, konstruktív bizalmatlansági indítvány benyújtásához is.
Szilárd alapokon álló miniszterelnök-jelölt viszont egyelőre nincs. Márpedig ha nem gondosan eltervezett forgatókönyv szerint megy végre Medgyessy leváltása, akkor kudarccal zárulhat az egész folyamat, és az államfőnek nem maradna más választása, mint az előre hozott parlamenti választások kiírása. Ennek megnyerésére viszont, finoman szólva, esélytelen az MSZP.