Hol vagytok? – röpül ki a kérdés a vashíd traverzei közül az éterbe másodpercenként átlag száztízszer, ahogy csoszog befelé a tetkós rockerhad mattfeketében, morcosan. – Van egy cigid? – kérdezi az egyiküktől egy technocsirke fültől bokaláncig szolárbarnán, pinkben, és van, sőt tűz is akad, jön az altercsapat mint egy Bahia-bemutató résztvevői, mögöttük a punkok alapból elég oldott állapotban, jönnek az ezernemzetiségű raszták, némelyikük formás ultraretró NDK-s hátizsákkal (hja, a német ipar), és már a bejáratnál vágni lehet a joint szagát, aztán az első eligazító tábla előtt rendesen összekeveredik ami és aki itt van, mert a Szigeten mindenki elviseli egymást, és egyáltalán senkit nem érdekel, hogy ki ölt meg kit.
Ez itt javarészt már ugyanis egy normális generáció. Nem tudni, tudja-e ezt Müller Péter, aki egy interjúban azon aggódott, hogy talán a nyolcvanas éveket is nekik kell eltörölniük; szegény nem vette észre, hogy már megtörtént, amikor alterből üzletemberek meg politikusok lettek – bizony, nincs egyszerre sok pénz meg igazi zene.
És izzadó homlokok, szédelgő testek között lépdelnek a gazdák. Gerendai és Müller között maga Hiller kultuszminiszter poroszkál, szánalmas politikai gesztus, nyalókaízű protokoll ez, beugrik Sziámi, ahogy a nyolcvanas évek fojtogató köznapjaiban a rendszer ellen lázad, ahogy az agyoncenzúrázott kulturális élet viharaiban vitorlázik, s most nesze, néhány esztendő tovalapozásával a néhai állampárt jelenkori kulturális megmondóját kísérgeti; öregszünk, szent igaz, és édes a kisgyermek Müller Sziámi nyakában, lehetetlen haragudni rájuk, csak szánalmas az egész, fényévnyire esik a szabadságtól. Ráadásul Hiller a Balassi-emlékév kapcsán azt referálja, hogy Balassi Bálint maga is itt lenne, ha élne, és akkor elképzeljük Balassit, kezében a borral, ahogy a bokrok között téblábolókkal együtt röhögi a protokollt.
Nyolcvanas évek? Szép volt. De már eldöntöttük, szívem, ott rosszabb és itt jobb. (Vígh Mihály viszont sajnos most nem jön, pedig ő, ki tudja, hogy, mégis áthozott valamit, ami ma is szól – hát ilyen egy csehszlovák, aki délen él.)
A lényeg mégis az, hogy van Sziget, és tovább szükséges lépni. Való igaz, a marketing iszonytató sara borít el mindent, azért mégis arrébb állunk, megkerüljük a fájóan valós tényt, hogy egy hatalmas reklámfelület az egész, tovacaplatunk a marketingsárban, és valahol a Világzenei Színpad mögötti rekettyésben meglátjuk, hogy az igazság odaát van: a koncerthelyszíneken túl, túl a síkosított óvszerek, a sportcipőipari termékek, a számlás mobilkártyacsomagok, a szénsavas löttyök, az ihatatlan energiaitalok fülledt reklámjain, túl a diszkófílinggé hígított szigetérzésen; az igazság túl van a szigetiparon, a bizniszen, túl a nyakakból büszkén lötyögő VIP, Staff és Press sznobkártyák röhejes semmitmondóságán; túl a kistehénen és a katicabogáron; túl a belvárosi szaküzletek kipakolt standjain, a Bahia-giccsen is túl; a Sziget Fesztivál igazsága odaát, a basszustól zizegő falevelek árnyékában, a porosodó sátorponyvák izzasztó melegében bujkál, a szülői szemek elől menekülő, kamaszosan ölelő testek pórusaiban, a köldökön tipegő hangyák viszketésében, a tegnapi sör reggelre mindent megkeserítő nihiljében van, a Sziget igazsága a parti kavicsfövenyen szövődő szerelmek, barátságok, vigaszt nyújtó, végtelenül szabad pillanatok eufóriájában keresendő. És mindenkinek kijár a szabadság: a kamaszkor egyetlen nagy vágya kavarog a fák között; felröppen az égre. Földön, fűben és kavicson fekve kémlelik a szigetlakók, ahogy a vágy végül magasra száll, s betöltve mindent, bárányfelhőkkel kergetőzve tűnik el a horizonton, de akkor már az utolsó nap alkonya lesz.
Addig viszont jó befelé igyekezni, a Nagyszínpad felé, ahol elfér a Pet Shop Boys, Busta Rhymes, a Zdob si zdub és persze Sziámi meg az Európa Kiadó, és elfért volna a Tankcsapda is (jobbulást, Lukács) meg a Rasmus és a Sex Action meg az Anthrax, onnan meg a porban és a sárban tovább kell menni a világzene, a Vujicsics, utána meg a Rádió C sátra felé, mert valami húz, mindig máshová, és az egész Sziget folyamatosan átmegy önmagán valahonnan valahová, hullámzik a zene és hullámzanak az arcok a zenén túl, mert tudni kell, hogy a másik sarokban mi történik és mi szól. Persze folyamatosan várunk valakit, aki elszaladt egy sörért vagy egy pizzáért, a másik meg telefonál, de nem hall semmit, ezért ordít és gesztikulál, míg nekimegy annak, akivel épp társalog, bután néznek, koccintanak, aztán újra elindulnak – kétfelé. És ahogy a tömegben össze-összeütődik egy-egy váll, vagy könyök, a bocsánat helyett nevetni és beszélgetni lehet; megfognád a söröm?, kérdezi pocsék akcentussal angolul egy srác, of course, de inkább beszéljünk magyarul; bocs, spanyolnak néztelek itt az Omara Portoundon, grazias, bejön?, be, mert ebben a csajban aztán van spiritusz, persze, a latin-amerikaiak sokáig élnek, kivéve Che Guevarát, és ezen röhögni muszáj, sokáig…
Egy nagyon türelmes csóka plüssállatokat árul, méretenként eltérő áron, nekilátunk wombatot keresni a halomban, ajándékba, persze az nincs, csak tasmán ördög, ami viszont drága, és egy francia lány felajánlja, hogy segít keresni azt a bizonyos állatot, csak mondjuk már meg végre, mi az – A wombat, en ausztralian animel, de csak néz, bután – dzsászt lúk on the internet, báj dáblijú, és öt perc múlva mindenki a wombatot keresi, pedig megmondták, hogy az nincs, csak tasmán ördög, és ez is jó a Szigetben, ez a nagyon gyönyörű hülyeség.
Aztán megint tovább kell menni, óvatosan, mert valaki kitalálta a bérelt robogók rendszerét, ami gyakorlatilag nem más, mint folyamatosan fenntartott, akut életveszély, mert aki tud motorozni, az erre inkább nem ül rá, aki meg nem tud, jobban tenné, ha nem ülne rá, főleg részegen, haladni, a tömeg miatt, úgysem lehet.
Most mire várunk?, kérdezi végre az egyik, mert kivételesen mindenki megvan, aki a szűkebb társasághoz tartozik. Nem tudom. Azt hittem, csak úgy itt vagyunk, mondja a másik, a többi meg helyesel, és még jó, hogy csak úgy itt vagyunk, persze a koncert, ahova menni kellene, már megint a Sziget túlsó végében van, és szakad széjjel a kezek között az egyetlen, sör áztatta programfüzet.
És ekkor még csak a felénél tartunk, még javában lehet hinni a találkozásokban, a koncertek szédületében, a hangolások monoton dobszólóiban, ami a legfáradtabbakat, a végeláthatatlan macskajajjal harcolókat is kirázza a vásznak alól, még lehet hinni abban, hogy bár a Nagyszínpad semmi jóval nem kecsegtet, a kisebb zugok varázslatos estéket dugdosnak a sötétben. A Sziget tízezrek apró érintéseiből, szavaiból, őrületéből és kora hajnali csendjéből áll össze eggyé, tízezrek apolitikus kacsintásától, világnézeti ártatlanságától, lelki éretlenségétől, gondolati szüzességétől pezseg, ahol nem lenne helye a reklámnak, a beteges túlpolitizáltságnak, ahol nem lenne helye az iparnak és a biznisznek, de akkor meg Sziget nem volna, és így kanyarodunk vissza a makacs tényhez, hogy bár reklámfelület az egész, reklám nélkül nem volna élet a reklámon túli álomvilágban, ahol nyárról nyárra új generáció születik, és aki ezt nem tudja, aki emellett önnön gügyeségéből elhalad, az elfelejtette saját kamaszkorát, és szemet huny személyes múltja felett. Aki nem tudja, hogy itt új generációk bújnak ki a szubkulturális embriólétből, az nem látja már saját gyermekét, nem lát a fejébe, nem hallja a szíve szavát, és nem érti többé a lázadását: hogy miért jár Szalacsi-pólóban, Smokers-delight feliratú trikóban, miért jár a behangoló zenekarok dübörgésére tombolni, és miért távozik a koncert előtt; aki elhalad a születő generáció mellett, az nem tudja, miért tombol a mai tizenéves Uhrin Benedekre, Komár Lászlóra, Korda Györgyre és Balázs Klárira, maguk Kordáék, Komárék sem tudják, nem fogjuk megmondani nekik, mert fájna, nagyon fájna az odaát lapuló igazság. A szigetlakók egy szánalmasnak ítélt kort nevetnek ki minden nyáron Óbudán.
És a Sziget, kedves tovahaladó szülők, nem csak őrület, nem csak zsivaj, zenei káosz, nem. Az Ambient sátor elektronikus csendjében heverő testek, a Cinetrip űrlabor fényvilágában, tört ritmusaiban hullámzó fejek egy egészen új kor hírnökei, a harmadik évezred intelligens gépzenéjéből ugyanis szenvedély is születik, az ember által költött gépi hangok olykor egyenesen a lélekhez és a szívhez szólnak, és ezen kár vitatkozni. Kár nosztalgiázni.
És a Sziget a zenén túl a csendről is szól, bármilyen furcsa, a Duna-part zöldesfekete csendjéről. Az északi csücsökben évről évre németajkúak élik nagy múltú kempingkulturális életüket: lehetetlen vásznak, függőágyak feszülnek a Duna felett, rezsó fénye pislákol, öreg Volkswagen mikrobusz kéklik, gitárszó száll a rozoga vasúti híd felé, meztelen lábszárak csobbannak a sötéten fénylő folyami sodorba, kavicsokra boruló testek hallgatják a jelent, arcok, arcélek, néma sziluettek bólogatnak, és beleegyezünk, velük bólintunk, hogy most, legalább most, egy szempillantás erejéig ne törődjünk semmivel. Katica, katicabogárlét.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
