(mit szül az MSZP…)

Én nem tudom, hogy egy párt hányszor újulhat meg története során, s a megújulás valójában mit is jelent. A főnix saját hamvaiból képes újjászületni, tehát halála merő formaság, sőt újjászületése is, mivel mindig az marad, ami volt. A klónozás tudománya most ezt a legendát a valóság körébe vonja.
A politikai irányzatok és pártok közül a kommunisták hasonlítanak leginkább a főnixhez, gyakorlatilag halhatatlanok, bármi is történjen velük. De itt a hamvak (Lenin, Sztálin, Rákosi) számításba sem jönnek, s maga a jelenség is állandó formális változásban van, például magyar vonatkozásait tekintve emígy: KMP, MKP, MDP, MSZMP, MSZP… Az ember eltűnődhet, miként lesz tovább.
A kommunista, szocialista főnix rögvest kész megtagadni életadó hamvait, mihelyst újjászületett, bár különös módon valahogy mégis utal rá: az eszme egy része (szükség szerint) hol forradalmi lángként, hol szociális érzékenységként, hol terrorként, hol pragmatizmusként, hol szakértelemként mindig megmarad. Azt kell hinnünk tehát, hogy mind a pártban, mind híveiben van valami szubsztancia, amely örök.
Medgyessy, aki immár nem tagja a pártnak, csak valamely különös módon alkotó eleme és függvénye, valami olyasmit mondott az EP-választási vereség után, hogy az MSZP-nek minimum kétgenerációnyit kell megújulnia. Ez elvileg azt jelenti, személyekre lebontva, hogy szegény Horn és a derék Kovács már koruknál fogva sem alkalmasak rá, hogy az újjászületésben részt vegyenek. (Emlékezhetünk rá: a nagy Szovjetunió élén Brezsnyevet Andropov, Andropovot Csernyenko követte, aztán jött a nemzedéknyi ugrás az ötven-egynéhány éves Gorbacsovval, és Lenin pártja máris összeomlott.)
Őszintén szólva én tiszta szívemből együtt érzek a derék Kováccsal, aki egész életében mást sem tett, mint újjászületett, és minden újjászületése alkalmából szem előtt tartotta a pragmatikumot. Bátran elmondhatná magáról, hogy ő a világgal együtt változott, ami tulajdonképpen minden lény túlélési technikájának alapja.
Nem tudom, hogy szegény Kovács mikor kezdte el szolgálni az eszmét, de az biztos: jól és hűségesen szolgálta. A párt maga, mint az eszme megjelenítője, hosszú időn át honorálta ezt a szolgálatot, végül Kovácsot vezérévé emelte. Ámde későn. Az MSZP már akkor megújulni kívánt, amikor ő az elnöki székbe került. Horn után ez amolyan Csernyenko-effektusnak is felfogható, a párt félt a nagy ugrástól, és inkább az apró lépések biztonságosnak látszó módszerét választotta. Most azonban, úgy tetszik, szokatlanul erős az MSZP-n belül a változás igénye. Ezt – szükség szerint – a szocialisták meg szokták oldani a névváltozással, s a legpenetránsabb káderek eltávolításával. Kovács háttérbe szorítása – pontosabban felfelé buktatása az EU-biztosi székbe – lenne ezúttal a megújulás?
Aligha hihető.
Én a magam részéről, látva az MSZP új generációjának eszeveszett dinamizmusát, nem csak általános emberi, személyes szempontból sajnálom Kovácsot. A kérdés igazából az: különbek jönnek-e őutána? Ez nemcsak a párt számára alapvető jelentőségű, hanem a magyar baloldal, sőt Magyarország számára is. A demokrácia alapfeltétele ugyanis, hogy legyen középre tendáló jobb- és baloldal, amely itt is, ott is kirekeszti magából a szélsőségeket, politikai kultúrát teremt, s szilárd konvencióival, értékrendjével társadalmi egyensúlyt és biztonságot hoz létre. Kétségeim vannak azután, hogy erre képesek lesznek-e az ifjú szocialisták, akik inkább egy elszánt rohamcsapatra, mintsem egy kiegyensúlyozott értékek mellett politizáló csoportosulásra emlékeztetnek. Ugyanis: nem azért van szükség a szocialista megújulásra, hogy ismét képesek legyenek megnyerni a választásokat, sokkal inkább azért, hogy az MSZP végre modern, európai gondolkozású és cselekvésű baloldali párttá váljon, olyan párttá, amely alkotó eleme egy polgári társadalomnak.
Hogy Kovácsék esetleges utódai képesek lesznek-e ily mérvű megújulásra, én nem tudom…