Professzor úr, hálásan köszönöm!

Nagy érdeklődéssel olvastam lapjuk július
10-i számában a Mély vízben című cikket, főleg azért, mert ráismertem arra az orvosra, akinek ötvenkét évvel ezelőtt, az akkor 16 hónapos, éppen hogy járni tanuló fiam életét köszönhettem. A ma élő fiatal szülők elképzelni sem tudják, hogy az ötvenes években a veszélyeztetettek hozzátartozói milyen rettegésben éltek az egész országra kiterjedt gyermekbénulási járvány miatt. Az említetten kívül volt még egy, akkor ötéves fiam, így családommal kétszeres félelemben éltünk. Bekövetkezett az, amitől rettegtünk, egyik nap a kisfiam a járókájában nem tudott megállni, a gyermekorvos azonnal a László-kórházba vitette. Jellemző az akkori helyzetre, hogy a gyereket gondozó nagymama (a szülők dolgoztak) nem tudta a kicsit a kórházba kísérni, mert a mentőautóban akkor már több, a környéken lakó hasonló sorsú síró-rívó apróság volt, a szülőknek hely már nem jutott. Aznap a feleségemmel a kórházban megkerestük kicsi fiunkat. A kép, ami fogadott bennünket, rettenetes volt. Hatalmas barakkszerű épületben, rengeteg kis ágyon, de még azon kívül is apró gyerekek, különböző fokozatú bénultsággal voltak láthatók. Mindezt a járványkórház sajátosságának megfelelően üvegajtón keresztül észlelhettük. Kicsi betegünket sem látogathattuk, hogylétéről az ápolónővér tájékoztatott bennünket. Néhány nap múlva az ügyeletes ápolónő közölte, hogy további felvilágosítást adni nem tud, mert a gyereket máshová vitték, de beszéljek a főorvos úrral. Ekkor találkoztam először Boda főorvos úrral, aki elmondta, hogy a gyereket a közös kórteremből a súlyosabb esetekre fenntartott egyágyas elkülönítőbe helyezték el, mert tüdőgyulladás, valamint dizentéria (vérhas) lépett fel nála. Mint mondta: a helyzet súlyos, de mindent elkövetnek, hogy nagyobb baj ne legyen. Életem legrettegettebb napjai következtek ezután. Nap mint nap, amikor a kórházba léptem, nem tudtam, mire megyek. A főorvos szűkszavúan barátságos volt, a helyzetnek megfelelően tartotta a pislákoló reményt bennem. A sok rosszat enyhítette, hogy végre láthattam a fiamat. Az elkülönítő épület kis betegei ugyanis egy folyosó mentén, egymástól jól elválasztva, kirakatszerűen voltak láthatók. Első alkalommal nem ismertem fel, mert a hullámos szőke, hosszúra hagyott haja fél oldalon, a halántékánál le volt borotválva, a nővér szerint azért, mert egyedül itt találtak vénát. Boda főorvos úrral mindennap találkoztam, mígnem egyszer a következőket mondta: a gyereknek nincs szüksége a továbbiakban az elkülönítőre, de amennyiben visszaviszik a közös kórterembe és újabb fertőzést kap, legyengült szervezete ezzel már nehezebben birkózik meg. Azt tanácsolja, fogjam a gyereket és vigyem haza. Becsületszóra pokrócot is adott kölcsön, hogy legyen mibe a gyereket becsavarni, de azt is megkérdezte, van-e nálam elég pénz taxira, mert ha nincs, kölcsönöz.
(Érdekesen működik az ember emlékezete. Szégyen ide, széden oda, de ötvenkét év távlatában jótevőm nevét elfelejtettem. Aztán több mint félszáz év távlatából, amikor a cikket olvastam, beugrott emlékezetembe annak a személynek a teljes neve, akinek, míg élek, hálával tartozom.)
Utólag visszagondolva az akkori helyzetre, laikus és orvos egyformán csak ösztöneire támaszkodva cselekedhetett, más támpont nem volt.
Amikor a betegség neve nyilvánvaló lett, lázasan kutatni kezdtünk könyveink között, kapaszkodót remélve. Megtaláltuk a neves gyermekgyógyász, Bókay János (ifj.) professzor A gyermekorvoslás tankönyve című, 1912-ben kiadott kötetét. (A családban két orvos volt, akik akkor már nem éltek, a könyv hagyatékukból került elő.) Az aktuális fejezet elolvasása után kellett rádöbbennünk, hogy a kiadás óta eltelt negyven év alatt az orvostudomány ebben a tekintetben semmit sem fejlődött, az orvosok a betegségről annyit tudtak, mint amennyit Bókay annak idején leírt. Ekkor, ebben a kétségbeejtő helyzetben, amikor ott álltunk a jobb lábára részlegesen bénult kisgyerekkel, elkezdtünk ösztönösen cselekedni. Az anyósom, a gyerek nagyanyja képzőművészeti főiskolát végzett, szobrászművész volt, akinek tisztában kellett lennie a mozgató izmok helyével, szerepével. Megtervezett néhány passzív, majd aktív tornagyakorlatot, amit a gyerekkel napjában többször végzett, ezekre a családtagokat is megtanította. A módszert továbbfejlesztette, a Rózsadombon, ha jól emlékezem, akkor a Borbolya utcában lévő utókezelő gyógytornászaival. A fáradozás meghozta az eredményt, a szomorú eset után egy évvel a gyerek újra megindult. Igaz, hogy bice-bóca módon, de azt tovább lehetett fejleszteni.
Az időközben felcseperedett gyerekből villamosmérnök lett, orvos-elektronikai szakterülete a CT (computertomográf), melynek szakértő munkáival – Ausztrália kivételével – a világot bejárta. Két fia közül az idősebb a Műegyetem harmadik évét végzett villamosmérnök-informatikus hallgatója, a fiatalabb ősszel kezdi tanulmányait a közgazdaság-tudományi egyetemen. Ez lett az eredménye annak, hogy annak idején egy fiatal főorvos a bürokratikus szabályokat megszegve, becsületes szíve parancsára hallgatott. Professzor Úr, hálásan köszönöm!
Mindamellett, hogy a jelen levelem alapjául szolgáló interjú nagyon tetszett, a következő kiegészítéseim vannak:
„…a Sabin-cseppek alkalmazását, ami milliószámra gyógyított meg halálosan beteg gyerekeket.” Sajnos, sem a Sabin-csepp, sem az előbb alkalmazott Salk-vakcina, sem a kettőnek későbbiekben együtt használt kombinációja kifejlődött állapotot, bekövetkezett bénulást meggyógyítani nem tudott. Ellenben, hogy a betegség ne következzen be, megelőző gyógyszerként, mint ahogyan az elmúlt évtizedek tapasztalata mutatja, fényesen bevált.
A cikkben szó esik a László-kórház tragikus sorsú főorvosáról, Bossányi Andorról. Mivel egy háztömbben laktam vele, jól ismertem. A Bartók Béla út 15/A, B, C, D számú házak alatt összefüggő pincerendszer van, ami a hosszúra nyúlt ostrom alatt az ott lakók védelmét szolgálta. Az átjárhatóság lehetővé tette a felszín alatti közlekedést, melynek révén az épületek lakói között ismeretségek kötődtek, létrejött bizonyos, addig nem ismert egymásrautaltságból eredő szolidaritás. Ennek a harcok elülte utáni fosztogatások, atrocitások megakadályozásában volt jelentősége. Bossányi doktor volt a védekezés főszervezője. Amikor a jól bezárt kapukat valamelyik zabráló csapat megdöngette, a négy ház lakói egyöntetűen, függetlenül attól, hogy melyik épületbe akartak a rablók bemenni, a nyitott lépcsőházi ablakokba tódultak, lábasokkal, fedőkkel, mozsarakkal hatalmas zajt csaptak, közben torkuk szakadtából „patruj-patruj”-t kiáltoztak. A hangzavarból kihallatszott az egészet vezénylő Bossányi doktor jellegzetes, öblös hangja. Bossányi doktor a börtönben nem kapta meg a számára létfontosságú inzulint, holott szintén orvos felesége azt rendszeresen megküldte. Emiatt az oly sok emsberen segítő doktor meghalt. Akkoriban a kivégzésnek ezen formája gyakran előfordult. Amikor a felesége megtudta, mi történt, követte férjét, megmérgezte magát.