Rokonoknál

A gimnáziumban nem találni arra érdemes magyar embert, akit meg lehetne tenni igazgatónak. Hadadban a Wesselényi-kastélyt dobra verik a megszorongatott Degenfeld- és Bánffy-örökösök; már be is jelentkeztek az államilag támogatott vevők, a román ortodox apácák. Megint elesik két vár, újabb hídfőállást foglal a román nacionalizmus ezen az istenverte szórványvidéken.
Alig egy órája érkeztünk, öreg nagybátyám, Dani bácsi ontja a híreket.
– Halkan szidjátok, akit szidni akartok – suttogja –, mert a kamraablakban hallgatózik a pópa.
A szomszédos telken áll az ortodox templom és a román pópa nagy kockaháza. Nagybátyámnak szent meggyőződése, hogy a pópa sámlira kapaszkodva hallgatózik a háza kamraablakában. Dani bácsi szereti Hadadot. Ott született, ott gyermekeskedett a kastélyban, édesapja intéző volt a hadadi grófoknál. Negyvenben, Észak-Erdély visszacsatolása után onnan hívták be a magyarok honvédnek. Huszonegy éves volt akkor. Dani bácsi nem könnyezős fajta, de a szeme valahogy most mégis fényesebb. Pálinkát tölt: nekem, magának, mindenkinek. Nem rúg be, még becsípve sem láttam soha. Kenyeret szel, s bár nyolcvannegyedik évét tapossa, maga termelte paprikáját, hagymáját, törökparadicsomát (padlizsánját) és saját borát kínálja.
– Pedig már lehajolni sem tud – kuncognak az unokái. – Nem engedik a betokosodott gránátrepeszek, amiket negyvennégy óta hordoz a zsigereiben. – Fenét a repeszek! – kurjant vigyorogva a nagybátyám. – A fejem! Kotyog, ha lehajolok! – A feje is fáj – egyeznek bele a gyerekek. – Sajog a halántéka, mert negyvenötben fejbe sújtották a németek. – Dehogy a németek! – tiltakozik vidáman Dani bátyám. – A saját társam. Becsületes magyar rekruta volt a szentem! – kiabálja, és most az emlékezéstől csillog huncutul a szeme. – Tökös magyar gyerek, hogy az Isten szakassza rá az eget! Székely atyámfia. Együtt szöktünk hazafelé a Balatontól. Valahol Lellénél esett meg rajta a szívem, felengedtem magam mellé a bakra. Meg is hálálta szépen! Két nap múlva fejen sújtott a szekercével. Álmomban. Hajnalban. Lovakért, szekérért. Ott maradtam hóttan, a vérembe fagyva, aztán valahogy csak összetódtak-fóttak a doktorok.
Már lehajolni sem tud, mondják az unokái. Ha gyomlálni akar, négykézlábra ereszkedik a kertben, úgy tépi a gazt, ha meg föl akar állani, el kell négykézlábalnia a szőlőkarókig, másképpen nem tud fölegyenesedni. – Igaz, a rosseb egye meg! – kiált vidáman a nagybátyám. – Már eszembe jött, hogy összegyűjtöm a meztelen csigákat. Ekkorák, ni! – mutatja az ujján. – De Gréti nénéd kiátkozna velük! – Ha sár van, iszamós lesz a keze, árulkodnak tovább az unokái, olyankor megsikamlik a marka a karón, és újra meg újra visszatenyerel a lucsokba. A múltkor meg locsoláskor majdnem belezuhant a kerekes kútba. Bezzeg, ha a pópa jércéiről van szó, akkor négykézláb is olyan fürge, mint a gyík. Ha meglátja a pópa átszökdösött jércéit, akkor kivetkőzik emberi mivoltából, a múltkor is megszorította a kerti klozet mellett az egyik kendermagost, később a tollait elásta a vegetáriánus Gyuri malac ólja mögött a ganajdombba.
Dani bácsi hallgat, teli szájjal vigyorog, aztán rálegyint az unokáira.
– Ha ezt a kastélyt kiengedjük a kezünkből – mondja –, akkor megint úgy járunk, mint a nyomorult ember a záloggal: bagóért elvesztegetünk valamit, ami törtaranyért sem lehet többé a miénk.
Nagyobbik unokahúgom, Diana szomorkásan mosolyog rám. Hat éve nem láttam, olyan szép lány, mint a napfény. Odalépek hozzá, átfogom a derekát, átölel, fejét a vállamra hajtja. Semmit sem tudok, de látom rajta, érzem, hogy bajban van.
– Dehogy veszek én száz kiló cukrot attól a zsiványtól! Majd veszek a baptistáktól! – Dani bácsi már a verandán ordibál az ötven-egynéhány éves fiával. – Dehogy teszem a kamrába! A múltkorjában is oda tettem, s az egész zsák megszívta magát. Nem emlékszel, úgy összeállt, mint a kő. Kalapáccsal kellett szétverni a verandán. Aztán kiteregetni. Mozsárban törtük három nap s három éjjel.
– Cudar világ – lép oda hozzánk. – Egy ideje kulcsra zárjuk a templomot, a szilvát mind elverte a jég, de jobb is, mert a tavaszon becsukták a pálinkafőzdét. Az alsó boltost félhóttra verték. Dehogy, mert magyar, hanem ha iszik, az élő fába is beleköt. A hétfői állatvásárban összeverekedtek a cigányok, én pedig elveszítettem a pört, és ezzel elveszítettem a szőlőst is. Én lejben, azok a kutyák meg dollárban fizették le a bíróságot! Ennek meg – pillant unokahúgomra – mérget evett a kedvese. Hogy el ne hagyja. – Diana szó nélkül sarkon fordul, megy a belső szobába. Dani bácsi az unokája után bámul. – Román fiú – mondja. – Gazdag aradi család. Megélt végül – néz rám, az alsó ajkát nyalja. – Most együtt vannak megint. Még mit mondjak?
Később kiállok a veranda végébe, bámulom a falut, alattam a reformátusok fiatornyos templomát, hallgatom a házból kiszűrődő zajokat, a beszéd hullámzó moraját, a fel-felhangzó nevetést. Ágnest látom közeledni lentről. Unokatestvéreim édesanyja fáradtan ballag fölfelé a táblabíróvilágból itt maradt, oszlopos-tornácos, két tantermes iskola mellett, a vén hárs alatt. Gyermek- és kórházi osztályos orvos egyszerre. Mire hazatámolyog, esteledik már, s ha marad ereje, átballag még ide, fel a dombra, az anyósáékhoz is. Ballag fölfelé, keresztül az öreg iskola gyepes udvarán, át a gondosan kerített konyhakerten, a baromfiudvaron, nyitja és csukja a nyiszorgó kapukat, s mögötte csöndesen aláereszkedik, a gesztenyefák hullámzó lombjára hull, a nagy fehér templomot sötét gyolcsba bugyolálja az este.
Felér, belép az utolsó kiskapun. Elébe megyek, megöleljük egymást, és odalent, a gyönyörű templom csillagos tornyában megkondulnak, zúgni és bongni kezdenek a súlyos harangok. Ágnes fáradtan mosolyog. – Imahét van nálunk – mondja. Még be sem fejezi, amikor mellettünk szaporán rákezdenek a román templom harangjai is. – Nekik meg halottjuk van – mondja Ágnes majdnem kiabálva. – Gyerekek. Két kis pulya. Reájuk szakadt a Kraszna magos martja. – A fölöttünk verdeső, szaporán csengő-bongó hang elnyomja a távolabbi, mélyben doromboló harangszót.