Ságvári koszorúi

Disputa

… Ádáz ideológiai csatákat vívnak mellékes témák körül.
A témákat meghatározó elitek elveszítették a kapcsolatot
a néppel. Politikai életünk mesterkélt, életidegen jellege
jól tükrözi eltávolodásukat a hétköznapoktól, valamint
titkos meggyőződésüket, hogy az igazi problémák
megoldhatatlanok.
Christopher Lasch: Az elitek lázadása

özéletünkben a demarkációs vonalak igen szerencsétlen helyen húzódnak. Ha a helyükre kerülnének, azon a mostani baloldal veszítene. Még az is kiderülhetne, hogy a huszonegyedik század sorskérdéseire válaszoló politika nem bal- vagy jobboldali. Azon túl kinek-kinek arról kellene színt vallania, hogy mit tesz az ország jövőjéért, s nem arról, hogy mit gondol a múltjáról. Ez egyeseknek előnyös volna, másoknak hátrányos. A jobboldal hangadói és szócsövei mindenesetre sokat tesznek azért, hogy a helyzet így maradjon.
Mikor e sorokat papírra vetem, a nyomdafesték rég megszáradt már Csontos János Ságvári-cikkén. Zappe László válasza a Népszabadságban, illetve Csontos viszontválasza nem lépte túl a köztéri gyűlöletkibocsátás megengedett határértékét. Átlagos edzőmérkőzés tanúi lehettünk, uborkaszezonban. Megfigyelhettük ismét, miként silányul a vitatott tárgy lövedékké, mellyel a hadviselő felek egymás harcálláspontját rombolják. Háborúban hallgatnak a múzsák. Ha megszólalnának, Clio történelemhamisításra, Thespis ripacskodásra panaszkodna. Háborúban árulónak számít, aki az ellenség pártját fogja: a jobboldali sajtóban még az is kivételszámba megy, ha egy lap a saját szerző állításait bíráló cikket közöl. A vita rendszerint orgánumok között zajlik. Aki tehát nem a saját előítéleteinek a megerősítését várja a sajtótól, hanem „a dolgot magát”, többfelől megvilágítva, jól teszi, ha legalább két újságra előfizet. A pártos szenvedély felment a mérlegelés és az önálló véleményalkotás terhe alól, sőt gyanúba keveri azt, aki kételkedik a „mieink” igazában.
Mentségemre szolgáljon, hogy nemrég egy röpiratban (Az iskola bukásra áll? – a Védegylet oktatáspolitikai javaslatai) érveltem szerzőtársaimmal az ellen, hogy a Nemzeti alaptantervből száműzzék a történelmi múlt megértéséhez mindnyájunknak nélkülözhetetlen tudnivalók meghatározását. Érthető talán, ha ezt a műveltségi törzsanyagot a sajtó munkásain is számon kérem.
A tisztelt olvasó talán emlékszik még: Csontos megrója Hiller Istvánt, amiért az egy koszorúzási ünnepségen példaképének nevezte Ságvári Endrét. Csontos szerint Ságvári mint illegális kommunista lényegében politikai bűnözőnek minősül, aki negyvennégy nyarán fegyverrel támadt az ország törvényes rendje ellen.
Az ország törvényes rendje azonban negyvennégy nyarán már romokban hevert. Amikor a fiatal orvos életében először és utoljára használta fegyverét, Horthy kormányzó és bizalmas hívei is a fegyveres ellenállás lehetőségét latolgatták. Ugyanezekben a hónapokban a magyar rendvédelmi szervek több százezer ártatlan honfitársuk bevagonírozásában segédkeztek, törvényes felhatalmazással. A náci szakemberek szerint egyetlen országban sem működött ilyen olajozottan a haláltáborokat fajilag alacsonyabb rendű biomasszával ellátó gépezet. Rend volt itt, és ilyen.
Ságvári ennek a rendnek az ellenfeleként járt el: a magyar antifasiszta ellenálás mártírja.
Pethő Sándor egykori lapja a legjobb hagyományaihoz lett hűtlen szerintem, amikor Ságvárit gyalázó cikket közölt. Ha a magyar jobboldal némelyik szószólója nem a népi írók és polgári demokraták által egyaránt hevesen bírált Horthy-korszakban látná az etalont, melyről mértéket vesz magának, ha a Trianon utáni magyar politika sodródását, kényszerű szerepvállalását a tengelyhatalmak oldalán nem próbálnák újra és újra hőstetté stilizálni, akkor Csontosnak (aki, ha nem politizál, igen szép cikkeket ír) aligha jutna eszébe, hogy tisztességben megőszült egykori KISZ-titkárokat Ságvári személyének szalonképtelenségére figyelmeztessen. Akkor, éppen ellenkezőleg, arról cikkezhetne inkább, hogy a jogfolytonos vagyonátmentők kapitálszocialista pártjának vezérjelöltje vajon méltó-e arra, hogy olyan embert nevezzen példaképének, aki az életét áldozta elveiért. Bármilyen elvekért.
Ságvári kommunista volt. Valóban. Ahhoz a világnézeti felekezethez tartozott, amelyhez oly sokan az első világháború utáni „elveszett nemzedékből”. Avantgárd irodalmárok, népbarátok, antikapitalisták, világmegváltók, erős meggyőződésű, elkeseredett emberek. Akik a társadalmi igazságtalanság orvosságát a magántulajdon eltörlésében, a tudományos tervezésben és az igazságtevő diktatúrában látták. Azok se voltak kevesebben, akik nem a kommunista, hanem a nemzetiszocializmushoz fordultak hasonló várakozással. Hogyan történhetett, hogy művelt, érzékeny szociális lelkiismeretű emberek szélsőséges politikai mozgalmakhoz csapódtak? Aki kíváncsi erre, annak ajánlom a Mallarmé macskáit, Bíró Zsuzsa esszékötetét (Liget, 2002), vagy olvassa őket magukat, Semprunt, Romain Rolland-t, Aragont, Lukácsot, József Attilát s a másik oldalon Heideggert, Ezra Poundot, Marinettit, Szabó Lőrincet.
Akárhogy is volt, a kommunista utópia története – történelem. Néhány ifjú különctől és nosztalgiázó veterántól eltekintve nálunk nincsenek többé hívei. Az MSZP vezetői a Palma de Mallorca-i nyaraláson még titokban sem álmodoznak a kisajátítók kisajátításáról. Kelet-Európából a kommunista gondolkodókat kiirtották a nem gondolkodó kommunisták: az orosz bolsevikok és vazallusaik. Nyugat-Európából pedig kiirtotta a kiábrándulás. 1945-ig a kommunizmus világnézeti zsákutca, szellemiválság-termék, amilyen ma is szép számmal akad. Csak 1945 után válik végérvényesen és megkerülhetetlenül erkölcsi kérdéssé, támogatása bűnrészességgé az emberiség ellen elkövetett bűnökben.
Ságvári egyike volt azoknak a nem moszkovita hazai kommunistáknak, akiket utóbb a Rákosi-rendszer az utolsó szálig bedarált vagy eltett láb alól.1944-ben bekövetkezett halála megmentette ettől a sorstól, se hóhér, se áldozat nem lehetett. A magyar antifasiszta ellenállás egyébként teljes egészében gyanús volt az ÁVH-diktatúra szemében, a szervezett, tehát szociáldemokrata munkásoktól az esküjükhöz hű katonatisztekig. „Máglyára, ki ellenszegül” – pusztulniuk kellett az ellenállásra képes kommunistáknak is. A Magyar Kommunista Párt egyébként a német megszállás idején nem vett részt az aktív ellenállásban. Az itthon maradt kommunisták vezére, Kádár János moszkvai utasításra vagy saját elhatározásból rejtőzködésre és passzivitásra utasította elvtársait. Az ellenállásba bekapcsolódó kommunisták többnyire a saját szakállukra cselekedtek. Kádár az őt később letartóztató és félholtra kínzó Péter Gáborral egy lakásban bujkálja végig Budapest ostromát.
És most politizáljunk!
Csontos János írása hadüzenet: egy már szétszéledt baloldali népfrontnak fúj riadót, amelyet az effajta megnyilatkozások trombitálnak össze újra és újra. Vajon kinek előnyös minden baloldali érték és hagyomány diabolizálása? Mi célt szolgál a közönséget zavarba ejtő kemény próbatétel: ha a politikában nem vagy képes a feltőkésített apparatcsikok békésen rendszerváltó élcsapatát választani, ha tényleg ellenzed az ország végkiárusítását, akkor tessék, fogadd el polgári Magyarország címén az egykori keresztény nemzeti kurzus dacból született és már a maga idején is elavult „kismagyar” világképét, torz történelemszemléletét, „mérsékelt” antiszemitizmusát.
Hogy ez kinek az érdeke, korántsem költői kérdés. 2002-ben a Fidesz négyévi, vetélytársainál mindenesetre sikeresebb kormányzás után azért veszítette el a választásokat, amelyeket fölényesen nyerhetett volna meg, mert a szakértelmiséget (szinte valamennyi szakmát) elriasztotta és vérig sértette belterjes káderpolitikája, a véleményformáló-közszereplő értelmiséget pedig az alsójobboldal acsarkodása. A gyűlölködésre szakosodott tollforgatók maroknyi csapata állítólag csak megfelel a hasonló hangnemben szóló szoclib provokációra – de bár ne tenné! Az MSZP-nek és szövetségeseinek ugyanis érdekében áll az ország kettészakítása a jó öreg bal–jobb frontvonalak mentén, mert így legalább egy fél ország véleményével rendelkezhetnek, ami több, mint amennyit remélhettek. Politikai ellenlábasaiknak ellenben nincs és nem is volt rá okuk, hogy felvegyék ezt a kesztyűt.
Hagyományt éppenséggel választhattak volna maguknak kedvük szerint a magyar eszmetörténet gazdag tárházából. Deák, Eötvös, Kemény divatos koreszmékkel szemben kritikus, helyzetünk sajátosságaira érzékeny szabadelvűsége például, vagy a két háború közti értelmiség legjobbjainak sokszínű harmadikutassága, minőségközpontú konzervativizmusa, a nemzeteszme 1956-ra hivatkozó, érdekegyesítő felfogása ma is kiindulópontja lehetne egy szélesebb közmegegyezésre törekvő politikának. Ezzel szemben a szó szoros értelmében „reakciós” (vagyis a baloldal kezdeményezéseire reagáló, azokkal hadakozó), defenzív stílus vonzereje összehasonlíthatatlanul csekélyebb. Meglehet, az utcán a gyűlöletnek nagyobb a mozgósító ereje, de sokkal korlátozottabb a közönsége – szerencsére.
Az MSZP helyzete korántsem ilyen kényelmes. Úgyszólván semmiféle hagyomány nem passzol mostani, többszörösen retusált arculatához. Kommunizmusából rég kivetkezett. A szocdem örökség kisajátítását legalábbis kényelmetlenné teszik számára az elődpárt által kivégzett egykori szocdemek véres árnyai. Friss neoliberális elkötelezettségük pedig nemcsak a múltjukkal, hanem a párt nevével és választói többségének érdekeivel is összeférhetetlen.
Ha politikai vetélytársuk a nyilvánosság fórumain nem egy csak kevesek számára vonzó, régi vágású jobboldal nyelvezetét és tematikáját eleveníti fel, az MSZP mozgástere, bizony, reménytelenül beszűkülne. Elképzelhető-e vajon olyan érdek a jobboldalon, amely azt diktálja, hogy ez ne történjen meg? Igen.
Először is, ha nem a kétes múltú szocialistákkal és kétségtelen jövőjű klientúrájukkal kellene hadakozni, mihez kezdene az antibolsevista médiaelit? Kinek hiányozna az egyhangú kommunistázás, hol hozna pontokat az ízetlen személyeskedés? Mihez kezdenének, ha a polgári sajtóban polgárjogot nyerne az ellenféllel méltányos, a mieinkkel kritikus magatartás? Ha nem a tőlük másként gondolkodókat rekesztenék ki a vitából, hanem a nyegleséget és az övön aluli érveket?
Attól tartok, nem hiába és nem tévedésből engedik át vitapartnereiknek a baloldali, liberális vagy bármi hasonlóval hírbe hozható értékek teljes tartományát válogatás nélkül, hanem azért, hogy álláspontjuktól távol tartsák az értelmiség többségét – igenis, a konkurenciát. Hogy elmondhassák: egyedül vagyunk, a balliberális média túlerejével dacoló magányos erőd marcona védői, s így is akarunk maradni, egyedül. Mert nincs kedvünk osztozni senkivel az igaz ügy képviseletének monopóliumán.
Mit számít, hogyha a sok vagdalkozás elriasztja a politikai giccs jobb- és baloldali válfajától egyaránt idegenkedő szavazópolgárokat! (Nem a „középutasokat”, hanem az igényesebbeket.) Hiszen a választásokat így is, úgy is megnyeri a Fidesznek – az MSZP–SZDSZ koalíció.