Szabadulóművész

k ö n y v e s h á z

Netán a bűnügyi rovat egyik hírét terelte a nyomda ördöge a könyvismertetések közé? Az sem lenne csoda ebben a kánikulában. Mint ahogy természetes a költők szabadságvágya, szökése, szökési kísérletei, ők örökké menekülnek, szabadulnak, ha lehet. Meganynyi Bonnie és Clyde száguldozik papírvolánok mellett, és magányos tengerészek hányódnak papírvitorlásaikon a költészet óceánján.
A törvények megszegéséért a költészetben nem jár büntetés, sőt valamirevaló költő saját törvényeket alkot, törjék csak rajta fejüket az ítészek, miféléket. Tudja ezt Jász Attila is, aki így kezdi verseskönyvét. „Kell hozzá egyfajta ostobaság, hogy írni merjek.” Kell bizony. Meg jó adag merészség, hogy azt képzeljük, át tudjuk adni az olvasónak világról alkotott látomásunkat.
Ha ugyan van látomásunk.
Látomás és indulat. Ezt a két szót emelte esztétikájának címébe Füst Milán, s valóban, akinek nincs látomása, az jobb, ha időben feladja.
Aztán el kell sürgősen felejteni a mások látomásait, az indulatokat pedig illik megszelídíteni.
Szelídség és béke. Ez a két szó jut eszembe, amikor Jász Attila verseit, A szökés gyakorlása című kötetet olvasgatom. És a rendkívüli fegyelem, amellyel kigyomlál minden fölösleges szót, szinte ragyognak a miniatűr lélek- és életképek. Például így az Ezt hozta hát a gyász kezdetű versben: „a fák folyton hulló aranykezével / mintha egyre csak integetnék neki – / figyelmeztetőleg a széllel”.
„… erősítem a lélek satnyuló izmait” – írja. Mégis mire erősít, honnan akar szabadulni ilyen művészi fokon? A bőréből a papírra vágyik, a papírról meg vissza? Mert a könyv lassan átveszi életének irányítását, sőt a könyv maga lesz az élet, ha egyszer már ezt választotta. Jótékony feszültség nélkül nincs vers, már régóta tudjuk. Mivel tartja a lírai adrenalint kellő szinten a költő, legyen az ő titka. Egyébként Jász Attila első megközelítésben magáról a versről ír verset, s ezt a féle szöszmötölést régebben nem szerettem. Azt gondoltam, oldja meg a költő a műhelygondjait, én meg kapjam a „salakmentes” szépet, a gyönyörű költeményt, titkaival, varázslatával, mert a titokra szükségem van.
S noha a költők mindig ki-kiszóltak a versből, mióta világ a világ, s a költészet jó része foglalkozik a költészettel, ritkán fordul elő, hogy a vers papírra varázsolása, a „harc az angyallal” legyen a mű központi témája.
Jász Attila azonban olyan elbűvölő szuggesztióval veti papírra vers-lét-helyzeteit, szinte bőrünkön érezzük az angyal és a költő finom birkózását.
Rabindranath Tagore indiai költő, akinek hatalmas birtoka volt, sőt külön rezidenciát rendezett be az odalátogató költőknek, filozófusoknak, nem mondhatni, hogy távol élt volna a természettől. Neki azonban ez nem volt elég. Egy hatalmas fán külön kis lakosztályt alakított ki magának, valóságos „emberfészket”, hogy nagyobb legyen a nyugalma. Hogy közelebb legyen a madarakhoz? Ő ebbe a fészekbe szökött.
Jász Attilának, aki egy kisvárosi panellakásban él, ha jól jönne is talán, nincs ilyen látványos költőfészke. Harmónia és melegség árad mégis minden sorából, benéz a hold a versablakon, madár szól, integetnek a lombok. Bizonyságul, hogyha szökik is időnként, megteremtette magában a békét. Papíron legalábbis.
(Jász Attila: A szökés gyakorlása. Kalligram Kiadó, Pozsony, 2004. Ára: 2000 forint)