Kutya meleg van. Az idegeimet viseli meg. Minden nyáron elhatározom, hogy ez az utolsó évem itt, aztán persze meggondolom magam. Meg kell becsülni a munkahelyet, manapság nem tehet mást az ember. És most még nem is megy az összes gépem.
Erre nincs mit mondani, hiszen a péksüteményes üzletben sürgölődő asszonynak a hőmérsékletet és a foglalkoztatottságot illetően teljes mértékben igaza van. Ezért aztán az a frappánsnak tetsző válasz ötlik eszembe, hogy decemberben viszont bizonyára mindenki irigykedik. Szerencsére megérkezik a bolt tulajdonosa.
– Látja, roma – kacsint munkatársára Horváth Péter. Aztán, mivel értetlenséget vél fölfedezni tekintetemben, rövid magyarázatot fűz belépőjéhez. – Csak mert rasszistának lettem kikiáltva.
– És nem az?
– Ha az lennék, nem alkalmaznék romákat. Persze tudom, hogy mostanában divat ilyesféle közhelyekkel védekezni. Olyan ez, mint amikor az antiszemitizmus vádjára azzal reagálnak, hogy nekem vannak zsidó barátaim is. Értelmetlen a kérdésfölvetés.
– Dehogy rasszista – teszi hozzá az asszony az elektromos sütők mellől, majd kedvesen somolyogva kinyitja az egyik ajtaját.
Ideje távozni. Öt perc múlva már csak harminc fokot kell elviselnünk a piaccsarnokkal szemközti cukrászda teraszán.
– Kérdezzen bármit, mindenre válaszolok – biztat Horváth úr, s a polgári engedetlenséggel töltött évtizedeinek bizonyítékait őrző dossziét az asztalra teszi.
– Jó ötlet volt?
– Természetesen. Ha ugyanez a társaság holnap is demonstrálna a kecskeméti rendőrség előtt, akkor ismét odamennék. Hogy miért? Mert nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy az igazságügyi orvos szakértő véleményének birtokában bárki azt hangoztassa: a rendőrségi intézkedés miatt halt meg a fiú. Másrészt a megmozdulásról szóló hír úgy jelent meg, hogy a Roma Polgárjogi Alapítvány buszokat indít az eseményre, amelynek programja: hattól demonstráció a rendőrség előtt, majd héttől szentmise. Azt gondolom, hogy mindenkit megillet a gyász tisztessége. Tehát ha hétkor a templom előtt emelgetem a transzparenseket, akkor nemhogy verést, de húsz késszúrást érdemeltem volna. Csakhogy én a rendőrség épületéhez mentem. S ebben semmiféle kegyeletsértés sincs.
– Mikor határozta el, hogy kiáll a kecskeméti rendőrök mellett?
– Szombaton reggel a kávé mellett olvastam az újságban a hírt, és mindjárt eldöntöttem, hogy leutazom Kecskemétre. Másnap betértem a közeli bevásárlóközpontba, vettem különböző színű kartonlapokat, alkoholos filctollat, s még délelőtt megírtam a transzparenseket. Délután beültem az autóba, a családom persze kiborult, édesanyám sírógörcsöt kapott, merthogy elment az eszem. Fölhívtam még néhány ismerősömet, hogy nem akarnak-e lejönni velem, persze senki sem jelentkezett.
– Ezt sem találta intő jelnek?
– Nem gondolkodtam rajta. Meg voltam győződve az igazamról, hát tettem, amit helyesnek véltem. És szentül hittem, hogy leszünk vagy harminc-negyvenen, hiszen Kecskemét nagyváros, gondoltam, másokat is idegesít, ha a rendőröket meg akarják akadályozni a tisztességes munkavégzésben. Fél hat után néhány perccel értem a helyszínre. Nem sokkal később a tüntetők is megjöttek. Egyikük azt tudakolta, hogy mi van nálam. Transzparensek, feleltem. Kérte, mutassam meg. Én pedig nem akartam dugdosni, hogy majd csak hatkor emelem föl a tábláimat, mert ugye akkor kezdődik a buli. Kérdeztem Horváth Aladártól, hogy ugye nem baj, ha nekem más a véleményem. Azt válaszolta, őt nem érdekli a véleményem, és nincs jogom itt lenni, mivel nem kértem a demonstrációmra engedélyt. Igaza volt. Ám ekkor már tépkedték a plakátokat, én viszont el akartam távozni, hiszen a táblákra írt üzeneteimet – „Elég volt a hisztériából! A rend őre dicséretet érdemel! Horváth Aladár politikai hulla, rasszista rendőrökről handabandázik” – fölmutattam. Épp csak átértem a gyalogátkelőn, amikor utolértek az asszonyok, és nekem estek. Szándékosan nem védekeztem, pedig a szemüvegemet is összetörték.
– Mit érzett? Már úgy értem, hogy a fizikai fájdalmon kívül.
– Lelkileg nem éreztem semmit. Bár nem számítottam rá, hogy így alakulnak majd a dolgok, mégsem akartam fölvenni a kesztyűt. Olyan voltam, mint egy állat, amelyik megadja magát az erősebbnek: lefeküdtem, s csak a fejemet védtem.
– És mit gondol a bántalmazóiról? Dühös rájuk? Vagy megérti az indulataikat?
– Sem ez, sem az. Ezeket az asszonyokat becsapták. Horváth Aladár biztatta föl az egész társaságot, hogy az Országos Cigány Önkormányzat bukott elnökeként így kerülhessen vissza ismét a közéletbe. A szerencsétlenek pedig odamentek a rendőrség elé, mert bedőltek a heccelésnek.
– Van annak valami különös oka, hogy Horváth Aladár ennyire a bögyében van?
– Nem személyekkel van bajom. Ha Kolompár Orbán szervezte volna a megmozdulást, akkor vele nem értenék egyet, pontosabban azzal, hogy egy tragédiából bárki politikai tőkét kovácsoljon. Ráadásul ez nem roma ügy. Még akkor sem az, ha engem emiatt lerasszistáztak. Holott csak azt akartam kifejezni, mindannyiunk érdeke, hogy ne fordulhasson elő: ha legközelebb valamelyik rendőr körözött bűnözővel találkozik az áruházban, ne tegyen semmit, csak hogy ne kerüljön bajba.
– Úgy véli, hogy ennek az egyetlen esetnek ilyen szerteágazó következményei lehetnek?
– Csak gondoljon bele, hogy mi lett a történet vége. A rendőrt felfüggesztették, meghurcolták, aztán visszahelyezték, de betegállományba, szerencsétlen nem meri a vezetéknevét kimondani, és azt tervezi, hogy elköltözik Kecskemétről. De ez hova vezet? Persze lehet mondani, amit a barátaim is mondtak, hogy minek foglalkozom én ezzel. Félreértés ne essék, nem vagyok hős. Ám ha soha senki nem menne el a demonstrációkra, vagy nem emelné föl a hangját az igazságtalanságok ellen, akkor például már rég megépült volna a bős–nagymarosi erőmű.
S ha már Bős–Nagymaros kapcsán a „régi szép idők” szóba kerültek, Horváth Péter belekotor a paksamétába. Néhány megsárgult iratot vesz elő, majd némi tűnődést követően az 1981-ből valót mutatja meg.
– Ezt csak azért hoztam, hogy lássa, nem Kecskeméten lettem ellenzéki. 1981-ben az Illés-együttes adott fantasztikus koncertet, Szörényi Levente elénekelte Petőfi Sándor Európa csendes, újra csendes című versét. A zenekar szerette volna, ha ez a dal is fölkerül a koncertből készült dupla albumra. Erdős Péter, a lemezgyár főnöke azonban közölte, hogy ez nem szerepelhet a lemezen, mert a lengyelországi események miatt lehetnek, akik mindenféle aktuális tartalmat magyaráznának bele. Én pedig írtam egy levelet a Művelődési Minisztériumba, hogy milyen jogon cenzúrázzák Petőfi Sándor versét. De van itt 1985-ös levél is, amit Mester Ákos képernyőről történt letiltása miatt írtam a Magyar Szocialista Párt agitációs és propagandaosztályát vezető Lakatos Ernőnek. Erre most, 2004-ben találják ki, hogy provokátor vagyok.
– Ezt ki állította önről?
– Idézem az egyik bulvárlapot. Felbérelt provokátor – ez a cikk címe. Tehát: „… a békés felvonulást és szentmisét egy transzparensekkel felvértezett férfi zavarta meg vasárnap a kora esti órákban. Bár minden bizonnyal a cél provokáció volt, a gyászolók Száva Vince segítségével megőrizték hidegvérüket. A vezető visszavonta a forrongó tömeget, és mindenkit nyugalomra intett.” A fenét intett nyugalomra. De menjünk tovább: „Az ügyet végül a roma hölgyek intézték el, női bájaik bevetésével, amikor is hárman szórakoztatták el a többek által felbérelt provokátornak vélt embert. A kopaszodó, szemüveges férfi a túlerő láttán bemenekült a szomszédos rendőrkapitányság épületébe.” Hihetetlen, nem? Egy árva szó nem igaz az egészből! Azt is hallottam már, hogy az egyik kereskedelmi televízió bérelt föl tízezer forintért, mert kellett az esti műsorba valami show.
– Tehát rasszista provokátor lett, akit ráadásul kegyeletsértésre béreltek föl tízezerért. Ugyanakkor a televízió nyilvánossága előtt verte meg három nő. Mindezek ellenére továbbra is jó ötletnek tartja a kecskeméti akciót?
– Nem mondhatok mást, mint amit a beszélgetésünk elején: igen, jó ötlet volt. Méghozzá azért, mert ez nem roma, pláne nem rasszista ügy, hanem az utódaink jövőjét is befolyásoló esemény. Márpedig én azt szeretném, ha az unokáim normális országban élhetnének. S ezzel a véleményemmel már bizonyosan nem maradok egyedül.
Tihanyban
Idén is lesz Tranzit
