Vízi betegség

Celanói Tamás Szent Ferenc második életrajzában külön részt szentelt a rendalapító és a könyvek kapcsolatának megvilágítására. Eszerint Szent Ferenc azt tanította, hogy a könyvekben az Úr végzését, nem pedig a külső forma szépségét kell keresni. Mindazonáltal – írta Celanói – Ferenc szükségesnek tartotta, hogy néhány állandóan kéznél legyen belőlük, de megkívánta, hogy azok a szükséget látó testvérek igényeihez alkalmazkodjanak. És hogy milyen a szükséget látó testvérek igénye, az a legenda egy másik részéből derül ki: „Mikor tehát az egyik minister engedélyt kért tőle díszes és nagy értékű könyveinek megtartására, ezt a választ kapta: Könyveidért nem akarom elveszíteni az Evangélium könyvét, melynek megtartására ígéretet tettem…” A követői számára adott Regula Bullata azonban megengedi, hogy az olvasni tudó testvéreknek saját zsoltárkönyvük legyen. Az évszázadok során mind ritkább lett az analfabetizmus a renden belül, a könyvnyomtatással pedig rohamosan csökkent a könyvek anyagi értéke, így lassanként természetessé vált, hogy a napi imádságot ki-ki saját breviáriumából végezze. Arra azonban mindig is ügyeltek, hogy még a legszükségesebb könyveket se tekintsék sajátjuknak, ezért a könyvbejegyzések mindig csak arról tudósítanak, hogy az adott kötet valakinek a használatában van.
Olyan korszakokban azonban, amikor kevésbé fontosnak érezték a szegénység hangsúlyozását, ezeket a szerény „ad usum” bejegyzéseket is felváltották az „ex libris”-ek. Így a franciskánusok könyveiben, ha más jele nem is volna a bejegyzés korának, csak ez a kis megfogalmazásbeli eltérés, akkor is könnyen következtethetnénk arra, hogy a kötet egy-egy használója vagy akár „tulajdonosa” mikor élt.
Meggyes Imre 1786-ban Rómában nyomtatott breviáriumának possessorbejegyzéséből is kitalálható volna, hogy a Legszentebb Üdvözítőről nevezett rendtartomány tagja milyen korszakban élte le életét, de találgatásra nincs szükség, hiszen valóságos kis életrajzot olvashatunk a napi imádságokat tartalmazó könyv üres lapjain és lapszélein. A könyv elejére feljegyezte, hogy 1816. október 28-án Fischer István egri érsek szentelte őt, és előtte a kisebb rendeket április 21-től szeptember 28-ig kapta meg. Újmiséit Kecskeméten és Gyöngyösön tartotta. További fontos dolgokat is közöl a breviárium utolsó lapjain. Megemlékezik apja haláláról – Pater meus mortuus est 1814 30 Maji –, anyja haláláról – Mater mea obiit 1831 –, testvérei és egyéb rokonai haláláról. Majd elárulja, hogy 1792. február 5-én született, 1809-ben bérmálkozott, 1810-ben lépett a rendbe. Más forrásból még halálának idejét is tudjuk: 1869. június 11-én, Jászberényben fejezte be földi pályafutását.
Hetvenhét esztendő a kor viszonyai között szép életkort jelentett. Hogy mi vitte el végül, nem tudhatjuk, de talán saját kúrálásra is használta a breviárium végére feljegyzett receptet. „Igen hathatos orvosság a vizi betegség ellen” – olvassuk. S hogy mi az? „Cremoris tartari in pulvere”, vagyis kalium bitartaricum, egyszerűbb nevén borkő, melyet por alakban javasolt bevenni. Ez csakugyan hatásos lehetett, hiszen a borkő kisebb adagban has- és vízhajtó hatású. Talán a recept kiegészítő része sem nagyon ártalmas: “Mindennapi itala légyen fenyő magbul főtt víz, mellybe egy fél tojásnyi venyige hamut ruhába kötve tartson; a Cura közönségessen öt nap alatt el végződik.”
Gyors megoldás, mindössze öt nap kell a gyógyuláshoz. Talán. Inkább ne próbáljuk ki.