Zengő nevek

Néhány éve nem volt a kezemben Jékely kötet, hogyan történhet ilyesmi? És fogalmam sincs, hol lehet a kalotaszegi varrottas párnám, amelyet húsz éve nagymamámtól kaptam, hol hányódhat agyonaludva-gyötörve? Biztos megvan valahol, nem úgy, mint a kátrányfoltos párnahéj, melyett Jékely Zoltán látott Budán a földön egy l944-es bombázás romjai között. Nem mert megállni, ment barátnőjével tovább, akinek nem lehetett elmondani, miféle fájdalmat villantott belé az a kis vászondarab. A történelem sodorta földre a kalotaszegi varrottast, ahogy elsodor néha az élet a nagy költők közeléből is. Évekig élünk nélkülük.
Viszont mekkora gyönyörűség újra rátalálni olyan csodákra, mint például Az új évezred felé című költemény befejező sorai: „Tovább himbálja felettünk az égen / az idő a napot, e lassú ingát, / s úgy alszunk már, mint földünk más felében / a kőbepólyált, hosszúcsontú inkák.”
Az ezredfordulón gyakran idézték e költemény kezdő sorait: „Kétezerben mi már nem élünk szegénykém” – s mégis élt a költő, hiszen velünk volt gondolatainkban. Ez a vers a tűnékeny földi lét elégiája, „mind elmegyünk” – hogy még Weörest is idecitáljam – mi, emberek innen, elmennek görögök, magyarok, vikingek, inkák.
Jékely Zoltán költészete egy boldogtalan népé. Gyöngédebben siratja a magyarokat, mint Ady, kevésbé állítja központba saját személyét, de ugyanarról van szó. Nézzük a Zentelke felé című fájdalmas remeket:
„Kalotaszeg! Magyar mirákulum! / Ember-virágos dombok birodalma!
Nézlek, s könnyes örömmel gondolom: / Itt megfogant egy fejedelem álma...
// (Elátkozott-hercegnő lányaid /háromszázesztendős pazar gunyával,
ó, jaj, a meddőséget leplezik, / ítélvén népük boldog kihalásra...)”
A vers Bánffyhunyadon született, 1941-ben.
Most, 2004-ben nem merek a sorok mögé gondolni. Védekezem. Hisz ez csak egy vers. Vers az is, ami mindössze egyetlen sorból áll, íme:
„A földgolyó:
Az ember óriás Vernichtungslagere*”
1979. május – írja a költő az egyetlen sor alá, ne legyenek kétségeink, ne gondolhassunk könnyedén a múltra. S hogy ott van a május is, az én olvasatomban a május is megsemmisül, hiszen ki nézi majd a májust, ha megsemmisül az ember, május lesz-e akkor még a május?
Maga Jékely így szól erről a különös, hátborzongató művéről: „Tudatosan használtam itt idegen kifejezést, ám nem a múlt többoldali szörnyűségei, hanem jelenkori észleleteim és félelmeim »ihlettek«.
A Kortárs kiadót is efféle „észlelet” ihlette talán, amikor felkérte Győri Jánost, aki kiváló értője Jékelynek, szerkesszen kötetet a költő Kalotaszeg-sugallta írásaiból. Persze inkább mondhatnánk azt, hogy Kalotaszeg és környéke, hiszen Magyarvalkó, Zentelke s más „Zengő nevek”, ezen írások ihletői. Valamint a lélek fájdalma, féltése az ott lakó embereknek. Elszakadás, hűség, elszakadni nem tudás gyötrelme zeng ebben a kötetben, versek, novellák, alkalmi írások s egy regény (Medárdus) gyűjteménye. Hiszen Jékelyt ez kínozta egész életében, az ott hagyottak sorsa, az otthontalanság itt, az idegenség ott. A regény, mely a Kalotaszegi elégia prózai kifejtésének tekinthető, s melyben az álmodozó, boldogtalan élőkkel szellemek beszélgetnek és halottak, nemrég meghaltak és meghalni készülők, jönnek-mennek olyan természetesen, hogy nem tudjuk, mi még az álom és mi már az ébrenlét, különleges Jékely remeklés.
Most, hogy a globalizáció és saját felelőtlenségünk által okozott nyelvromlás már-már beláthatatlan következményekkel jár, javasolnám kiírni néhány fontosabb helyre (repülőterek, vasút- és metróállomások, parlament, betegvárók, szülőszobák) Jékely pár mondatát: „Olvasgassák olyan elmélyedéssel a nagy magyar költőket és írókat, akár a Bibliát, tanuljanak meg verseket, szebb prózai részleteket. Gondoljanak mindig arra, hogy minden elfelejtett magyar szóért, idegenesen hangsúlyozott mondatért a jövőben – Isten ne adja – e nemzet egy hold földdel, egy lélekkel fog talán megfizetni.” (A gyalui magyar nyelv védelmében, 1944)
(Jékely Zoltán: Kalotaszegi elégia. Szerk: Győri János. Kortárs Kiadó, Budapest, 2004. Ára: 2500 forint)

*megsemmisítő tábor, haláltábor