Életrajza nincs, csak munkarajza, állítja. Építészeknek kertész, kertészeknek építész, szobrászoknak művész. Sokaknak, akik nagyra becsülik, mindhárom együtt. Pogány Frigyes könyvein és Itálián nevelkedett. Úgy szervezte útjait, hogy a Vatikántól Shakespeare szülőházáig mindent érinthessen. Egyetemista korában egyik nyertese volt a kanadai British Columbia University-világpályázatnak, de a díjat más vette át helyette. Hogyan fordulhatott elő? Ma sem világos. Szakdolgozatát a szobrászat és a kertművészet kapcsolatáról írta Melocco Miklóshoz és Kő Pálhoz. Diplomával a zsebében segédmunkás volt, a Gundelben talicskázott, majd egy minisztériumba került parkolópályára. Fehér köpenyes tervezőintézeti munkára soha nem vágyott. Egy nap Melocco Miklós ráparancsolt: tessék kitakarodni az apátiából és elkezdeni dolgozni! Végigjárta a magyarországi kastélykerteket és Erdélyt. Bevette magát levéltárakba, könyvtárakba, és egyszer csak elindult a pályán.
Alighanem okkal választotta Tinódi Lantos Sebestyén Cronicájából ezt a mondatot egyik tanulmánya mottójául: „Sokat fáradtam, futkostam, tudakoztam, sokat es költöttem, de… sem adományért, sem barátságért, sem félelemért hamisat bé nem írtam, az mi keveset írtam – igazat írtam.”
– „A kert a kultúra része; mulandó, sebezhető műalkotás. Ezért a kertek ápolása mindannyiunk közös ügye, hogy ne csak az emlékezet tartsa meg számunkra az egykor külhoni virágokkal ékes díszkerteket” – írja a sárospataki vár kertjeiről szóló tanulmányában. De mit lát a mindennapi életben a kert- és tájtervező?
– Azt, hogy a beépítések fölzabálják a tájat, az erdőt, a közlekedés pedig fölzabálja a tereket. A táj elvesztése önmagunk elvesztése. A Duna-parti táj ilyetén beépítése önmagunk, a történelmünk elvesztése. Sivatagi környezetben élünk, ahol a gyerekek ócska, talmi tárgyak között nőnek föl. Mindenki a pénztelenség érve mögé bújik, pedig nem a pénz határoz meg mindent. Azt a gondoskodást hiányolom, amelynek át kellene ölelnie, ha kilépek a lakásom kapuján. Hogy tiszta, szép zöld allén mehessek keresztül. Hogy a csepeli munkás, ha megérkezik a millenniumi várostömbhöz, tiszta, szép platánsoron keresztül mehessen be a dübörgő városba. A felmutató gesztusokat hiányolom. Azért használom ezt a szót, mert kis léptékekre gondolok, nem gigantikus vállalkozásokra. Azért tartom szépnek Rómát, Párizst, Firenzét, mert ott megvannak ezek a finom gesztusok. Ahogy a paraszti kertkultúrában is megvannak. Húsvétkor kifestik a ház elejét, és gyümölcsfát ültetnek. Párizsban a templomkertekben apró gyerekek játszanak. A bibliai idézet jut eszembe: „Engedjétek hozzám a kisdedeket.” Ezek a gyerekek történelmi emlékekben gazdag, ápolt környezetben cseperednek. Aranymozaikok, azáleák, sok száz éves templomok és szobrok veszik körül őket. Olyan felmutató gesztusokat hiányolok, mint amilyeneket Firenzében megtalálok. A keresztelőkápolna bronzkapuján például Lorenzo Ghiberti, ez a XIV–XV. században élt szobrász saját magát is megmintázta. A téren játszadozó gyerekeknek ő fejeli vissza a labdát a bronzkapuról. Finom, érzékeny kapcsolatteremtés. Nálunk is voltak rá példák, ma is meg lehetne teremteni őket.
– Sivatagról beszél. Manapság folyton „oázisokkal”, „zöld szigetekkel” kecsegtetnek minket olyan helyeken, ahol minden fát, bokrot kivágtak…
– Ezeket az „oázisokat” és „zöld szigeteket” csak óriásplakáton látjuk. Hitvány úri huncutság! Mindenki csak a mának él, és nem veszi tudomásul, milyen környezetet hagyunk magunk után. Pedig a környezet határozza meg a fiatalok arcélét. Ha az deformált, ők is deformáltak lesznek. Soha semmit nem valósítanak meg terv szerint, a kertterveket sem, de azért a felmutató gesztusokból itt-ott már megjelenik valami. A Szent István téren koncerteket tartanak. Talán a Vigadó téren is lehet majd zenét hallgatni. Azt remélem, hogy egyszer a Nemzeti Színház archeépítményei, a zikkurat és a labirintus körül vagy a most reményeink szerint épülő Halhatatlanok kertjében is megterem a játék, az öröm lehetősége. Szerettem volna egy nagy libanoni cédrust is elhelyezni ebben a parkban. Egy öreget, olyat, amilyet Csontváry festett meg. Globális felmelegedés van, lehetne más égtájak növényeivel is gazdagítani a flóránkat. Ahogy Széchenyiék tették, amikor egzotikus növényeket ültettek gyűjteményes kertjeikbe.
– Miért befejezetlen még mindig a Nemzeti Színház parkja?
– A hatalom és a pénz arroganciája miatt. 2002. május 1-jén még volt rá kétszázmillió forint, most nincs. Az Állami Számvevőszék is megállapította: méltatlan volt az az eljárás, hogy nem jelölték ki az osztatlan állami tulajdonban lévő területen álló színház méltó környezetét. Csonka maradt a tér. A recitativo és az ária megvan, a cabaletta, a befejező rész elmaradt. Éppen a lényeg, a klorofilloázis nincs meg, pedig ez hozhatná baráti közelségbe, köthetné össze a színházat és a hangversenytermet. A millenniumi városrész „lakótelepe” szomszédságában ez az egyetlen hely, ahol megvalósíthatnánk azt a spirituális kultúrtájat, amely a pihenés mellett az élet teljességét jelképező művészeteket szolgálná. Ennek Magyarországon is ősi hagyományai vannak.
– Mi lesz a park sorsa? A Művészetek Palotájának közelgő átadása sürgető igénnyel veti fel a terület rendezését.
– Úgy tűnik, most egy egész lakás árát szánják rá, miközben a színház és a hangversenyterem több tízmilliárdért épül! A színház és a mi tudtunk nélkül időközben más tervezők öt méter magas vasbeton gettófalat terveztek a színház mellé. Azzal akarták elválasztani a hangversenyteremtől. Egy másik lehetőség: libalegelő álomkivitelben, azaz gyepfelület. Ez az alternatíva létezik ma Magyarországon. Pedig már a középkorban úgy tartották: három szép városa van Európának. Velence a vízen, Firenze a völgyben, Buda a hegyen. A színház mellett egyszerre látom a budai várat, a tájat és a Dunát. Ezt akarják a betonfallal tönkretenni. Nekem is idegen a Nemzeti Színház hollywoodi formája, stílusa. De nem tudom elfogadni követendő magatartásnak, hogy tegyük nevetségessé. Próbáljunk inkább segíteni, ha már megvan, és állítsunk mellé valamit, ami egységes egész. De a zikkuratot és a labirintust máris le akarják bontani, noha nemrég valósult meg mindkettő. Mit számít, hogy több százmillió forintért épültek, hogy az emberek szeretik? A zikkurat tetejére éjjel-nappal járnak föl gyerekek, öregek, tolókocsisok. Előhívja belőlük a kíváncsiságot és vágyat, hogy megnézzék, mi van fönn. Talán azt a kívánságot is, hogy a fönt és a lent kapcsolatát megismerjék. A zikkurat az ősi kultúrákban az égi és földi szerelem összefonódásának a szimbóluma. A párizsi Monceau parkban senkinek nem jut eszébe, hogy megkérdőjelezze például a piramis ottlétét. Nálunk le akarják bontani. Csákváron Esterházy a díszlettervező Pietro Rivettit kérte meg kertjének kialakítására. Fontosak a különös díszletelemek, mindegyik sokrétű jelentést hordoz. Szimbolikus jelentőségű díszlet lenne a most megtervezett Halhatatlanok kertje is. S hogy valóban megépül-e? Hálás vagyok Jordán Tamásnak, aki megszerette a tervet és melléállt. De ez kevésnek tűnik.
– Egyre azt halljuk, az épületeket a parkokkal együtt kell megtervezni, rekonstruálni. Mi az általános gyakorlat?
– Amikor Raffaello megtervezte a Villa Madamát, természetesen megtervezte hozzá a kertet is. A kettő összetartozott. Manapság ez csak a verbalizmus szintjén működik. A szónoklatok arra jók, hogy stallumokat szerezzenek vele. Ha befejeződik egy beruházás, a kertre rendszerint nem marad pénz. Arra pedig, hogy a társművészeteket is bevonják a parkok kialakításába, végképp kevés a remény. Ez megint az ősi elvek hiánya. A parvenük közül még csak nagyon kevesen ismerik föl, hogy kerttel lehet reprezentálni. Teniszpályában és jachtban mérik a gazdagságot. Én a becsvágyat hiányolom belőlük. Azt a fajta becsvágyat, amely megvolt az első Grassalkovich Antalban és megvolt a sárospataki uradalom nemesasszonyaiban. Országh Ilonában, Perényi gróf feleségében, akit úgy emleget az irodalom, hogy kertjét szívesen látogatta. Lorántffy Zsuzsánnában, aki a háborús veszélyben élő országban olyan „kertecskéket” teremtett, amelyek alkalmasak voltak arra, hogy magasabb szintre emeljék életük minőségét. Ez a kemény, határozott fejedelemasszony azt írja Rákóczinak: édes uramnak Patakon termett pomát – a mediterrán vidék gránátalmáját – küldtem. Rákóczi pedig, aki jól ismeri a barokk fényűző pompáját, így válaszol: itt az urak igen csudálják. Arra a becsvágyra gondolok, amely Párizsban, Rómában vagy Münchenben orangerie-ket, narancsligeteket, vizeket, szobrokat telepít a közparkokba.
– Tizenhat éve dolgozik Sárospatakon, a várkert helyreállításán. Mire jutott?
– Ennyi idő alatt az új várkerti főkapura futotta, de megerősödött a bizalom köztem és az ottaniak között. Az idén megpályáztam a képzőművészeti lektorátusnál egy Patakra tervezett szerény emléktáblát, egy Balassi Bálint-sztélét. Patak volt az egyetlen város, amelyik egy vasat sem kapott. A zsűri javasolta, de utána valamilyen bizottságnál megrekedt a dolog. Állítólag a bizottság tagjai nem tudták, mi az a sztélé… Sokféleképpen lehet mérgezni a lélek kútját. Ha Itáliában megáll az utas, biztos, hogy minden téren talál kutat. Azt gondoltam, ez jelképesen is fontos. A kútban víz van, a víz az élet. Amikor a Szent István-bazilika körüli plinthoszt terveztem, találtam egy ásott kutat. Kiderült, hogy egyidős a Lipótvárossal. Ötmillió forint kellene rá, hogy helyreállítsuk, de erre nincs ötmillió. És akarat sincs. Lefedték vaslemezzel és befüvesítették. Nem látszik belőle semmi, azaz valami mégis: a kiszáradt fű.
– Fontos munkája a Liszt Ferenc tér rendezése, amelyet pályázaton nyert el néhány éve. Hol tart vele?
– A világörökséghez tartozó teret az Andrássy út felől két neoreneszánsz palota keretezi. Néhány lépés, és eljutunk a zene csarnokához, a szecessziós Zeneakadémiához, vele szemközt egyemeletes kis klasszicista ház áll. Árnyalt, érdekes részekkel tagolt hely ez, és van benne zöld terület, amelyet a magukra hagyott vén platánok keltettek életre. Liszttel kapcsolatban adódik az asszociáció: a Villa d’Este szökőkútjai. A Jókai-szobor pandanjaként, mint nagy tengelyre, szeretném elhelyezni az Andrássy úton Marton László szobrát, amely reverendában ábrázolja Liszt Ferencet. Az abbé háta mögé háromhajós platánkatedrálist fantáziáltam, és arra gondoltam, hogy ez nem park, hanem sétatér, promenád. Be kell engedni az embereket oly módon, hogy átmehessenek ezen a dús klorofilloázison. Fontos Liszt szellemisége, fontosak a kávéházi pillanatok, de legfontosabb maga a Zeneakadémia. Ott van az emeleten Körösfői-Krieschnek a művészet forrását jelképező aranymozaikja. A földszinten meg egy manierista kagylókút, víz ugyan nem folyik belőle, de szép. Spirituálisan is érdekes, mennyire összefügg a kettő. Az aranymozaik a dúsan ömlő forrással és ez a kis vízköpő. Ezeket az összefüggéseket próbálom kivinni a térre. Közel a Fészek, a konzervatórium, a Képzőművészeti Egyetem. Gyönyörű ősi történetek vehetnék itt körül a fiatalokat, művészeket s mindenkit, aki erre jár. De már elkezdték színes betonkővel burkolni a teret, megcsúfolva a világörökséget. A gyártók jutalékot fizetnek a tervezőknek, ha betervezik munkáikba a termékeiket. Önmagában ez még nem volna baj, ha benzinkútról van szó, ami Párizsban és Nyékládházán lehet ugyanolyan. De a Liszt Ferenc tér vagy Szeged belvárosa nem benzinkút. Mindenért közelharcot kell vívni, vállalva, hogy az embert megcsúfolják.
– Több más országban talán gondtalanul élhetne, szellemi és anyagi értelemben egyaránt. Soha nem gondolt rá, hogy külföldön marad?
– Megvan az a hibám, hogy szeretem befejezni a dolgokat, no és ide húz a szívem. Az ember mindig a poklot választja. Tennivaló pedig itthon is van bőven.
köztelevízió
Hiányzott önnek már Vágási Feri vagy kedvenc focicsapata meccse érdekli? Most már ingyenesen, streamingen is megnézheti őket!
