Ön azt állítja, hogy egy rendkívül káros folyamat figyelhető meg a Balaton térségében: az úgynevezett kékalgával szennyezett víz komoly pusztítást okozhat a tó élővilágában. Mire számíthatunk?
– Nem arról van szó, hogy a közeljövőben a hatvanas–nyolcvanas–kilencvenes évekhez hasonlóan újra kékalga-, vagy más néven kékbaktérium-invázió lesz a Balatonban, de a kártékony élőlény tömeges megjelenése mindenképpen fenyeget. Az elmúlt időszakban a Balaton fölött található Hídvégi-tóban már kialakult ilyen invázió.
– Mi az a kékbaktérium?
– A kékbaktérium a növények és az állatok közötti átmeneti lény, amely a fényenergiát befogva növényi tápanyagokat szerves anyaggá alakít át. De úgy is működik, mint egy baktérium, amely szerves anyagot fogyaszt, így azok lebontását végzi. Érdekes tulajdonsága, hogy dominanciáját egy toxikus méreganyag segítségével tartja fenn, amiből adódóan valóságos vízi sivatagot idéz elő. Kezdetben besötétül tőle a víz, majd pedig – amikor megkezdődik az alga virágzása – apró, borsószemszerű uszadékok jelennek meg rajta. Ekkor már elviselhetetlenül büdös szagot áraszt, de az emberre is veszélyes. Kiütéseket és más káros tüneteket okozhat.
– Ön csaknem harminc éve vív szélmalomharcot a vízügyi államigazgatással, amióta egy független kutatócsoporttal megalkották a Kis-Balaton rehabilitációjának és egyben a Balaton foszformentesítésének a tervét. Most azt állítja, azért fenyegeti a Balatont ilyen nagy veszély, mert nem az önök tervét, hanem egy teljesen más, rossz megoldást valósítottak meg a Zala vizét megtisztítani képes mocsárvilág rehabilitációjára.
– Valóban, egy teljesen más tervet valósítottak meg, amely mindössze a víz tározásán és egy téves tudományos feltevésen alapul.
– Az előzmény tudomásom szerint az, hogy a két világháború között átvágták a Kis-Balatont a Zala-csatornával, innentől kezdve az üledékkel és a mezőgazdaságból származó foszforral terhelt víz közvetlenül a Balatonba juthatott. A Rákosi-érában pedig lecsapolták a mocsárvilág nagy részét. A hatvanas évek végére válságos helyzet alakult ki, drámai romlásnak indult a Balaton vizének minősége, s jelentős iszaplerakódás kezdődött a tóban. Akkoriban abban mindenki egyetértett, hogy valamit tenni kell. Hol váltak el az elképzelések?
– Már a kezdet kezdetén vita alakult ki arról, honnan ered a Balaton foszforterhelésének a zöme. A tó környékén elszikkasztott szennyvízből, vagy a mezőgazdasági területekről, azaz a Zalából és más patakokból? Mi akkor az utóbbi álláspontra helyezkedtünk, s nagy harcok után sikerült létrehoznunk a badacsonytomaji kutatóállomást. Tudományos eredményeinket a nemzetközi Nature magazinban is publikáltuk. Ezt a vízügyesek és az őket támogató kutatók akkoriban rendre támadták. Ma viszont már senki nem vitatja, hogy az alga- és hínárburjánzást főként a külső, mezőgazdasági eredetű foszforszennyezés okozza.
– Mit javasolt a vízügy?
– Ők elsősorban a Balaton környékének csatornázására helyezték a hangsúlyt, ami nagyon fontos, s mára jórészt meg is valósult. A tómederben lévő, szerintük foszforral szennyezett üledéket pedig megpróbálták kotrással eltávolítani. Abban ők is egyetértettek, hogy ettől függetlenül a Kis-Balatont is helyre kell állítani, az ördög azonban a részletekben bújt meg.
– Úgy tűnik, hogy egy feloldhatatlan nézeteltérés alakult ki. Szakmai féltékenységből, vagy inkább eltérő pénzügyi érdekekből ered az, hogy harminc éve nem sikerült öszszefogniuk a tó érdekében?
– Itt is a pénz mindennek a mozgatórugója. Éppen a hetvenes évek végére fejeződtek be a nagy déli parti feltöltések, s hatalmas kotrókapacitás állt kihasználatlanul. Egyeseknek tehát csak arra volt szükségük, hogy erre kapható úgynevezett szakemberek bebizonyítsák: a Balaton azért algásodik, mert a leülepedett iszapban nagy mennyiségű foszfor raktározódott el. A tavat tehát kotorni kell. A mérési eredmények már akkor is kimutatták, hogy a tófenékben gyakorlatilag nincs foszfor, de ez senkit nem érdekelt. Persze ne téveszszük össze a strandok hasznos és szükséges kotrását a tó belsejének két évtizede tartó kotrásával, az előbbi ugyanis töredéke az utóbbinak, így messze nem akkora üzlet. Arról nem is beszélve, hogy az esztelen kotrásból adódó iszaplerakással a Keszthelyi-medence, a fűzfői öböl és Szigliget környékének jelentős részét tönkretették.
– Nemrég írtunk arról, hogy felfüggesztik a Balaton kotrását.
– Negyed évszázadot kellett várni rá, de úgy tudom, hogy nincs szó végleges döntésről. Mi 1978-ban mondtuk ki, hogy nincs szükség a kotrásra. Egy neves és ismert akadémikus úrtól várom a beismerést, hogy nincs nagyobb mennyiségű foszfor az iszapban, és eddig rossz úton jártak.
– Mi vezetett oda, hogy a Kis-Balaton helyreállításának kísérlete kudarcba fulladt, s ahogy ön mondja, mára mérgező és rothadó víz tört be a Balatonba?
– A vízügy 1976-ban készítette el a Kis-Balaton-tározó tervét, e szerint Hídvégnél építettek egy zsilipet, amely mögött egy nagy tóban tervezték leülepíteni a Zala hordalékát. A másik ütem lett volna a Fenékpusztáig, azaz a Balaton partjáig terjedő alsó tározó kiépítése, erre azonban már nem kaptak pénzt. A ma Hídvégi-tónak nevezett tározó 1985-re készült el, ebbe terelőtöltéseket is építettek a hordaléklerakás fokozásáért.
– Úgy tűnik, a szándék akkor közös volt: ne kerüljön több üledék a Balatonba.
– Igen, abban egyetértettünk, hogy meg kell tisztítani a Zala vizét, ezért kell helyreállítani a Kis-Balatont. Csakhogy mi végiggondoltuk az egész folyamatot, s azt mondtuk, hogy a lebegő anyagokat egy ártéren kell leülepíteni, s csak ezt követően lehet ráengedni a vizet a nádasra. De nem közvetlenül, hanem sok apró csermelyre bontva, hogy a víz lelassuljon, és ne alakuljanak ki sodorvonalak. Ez azért fontos, mert folyó vízben még senki sem látott nádast, leszámítva egy-egy parti társulást. Olyan vízsebességben kell gondolkodni, hogy abban a nádas megmaradjon, különben nem működik a módszer. A Zala magas vízállásánál tehát a folyó hordaléka az ártéren ülepedne le, majd terülne szét a lápvilágban, alacsony, kis sebességű víznél pedig közvetlenül a nádasra folyhat. Elképzelésünk lényege, hogy tóba folyó vizekből természetes úton vonjuk ki a szennyező anyagokat, azaz a nitrogént, a foszfort és a szervetlen növényi tápanyagokat. Körülbelül harminc éve kísérletképpen először a Balatonba folyó kisebb patakokra, csatornákra tervezünk olyan kis tavakat, amelyekben egy ügyesen kialakított ökoszisztéma tisztítja a vizet. A módszer Badacsonytomajnál, ahol a kutatóállomásunk közel egy évtizedig működött, nagyon jól bevált, sőt ma, az állomás bezárása után másfél évtizeddel is ellátja a feladatát. Ezt a kikísérletezett eljárást szerettük volna alkalmazni a Zalára és a Kis-Balatonra. A vízügy viszont egy tározótavat épített a Kis-Balaton helyén, ahol az első egy-két évben még azt tapasztalhatták, hogy a rendszer működik. Ennek egy oka volt: a kialakult vízi növényzet még nem telítődött hordalékkal. 1987-ben ráadásul egy óriási hibát is elkövettek: nem gondolva a biológiai folyamatokra, leeresztették a tározót és zölden learatták a növényeket. Azt hitték, hogy így még több növényi tápanyagot vonhatnak ki a vízből. Csakhogy ez nem igaz. A legtöbb káros anyag ugyanis a levegőbe jut a lebontási folyamat során. A növényektől megfosztott tározóban viszont elszaporodtak az algák, amelyek elhasználták a tápanyagokat, így a növényzet nem tudott újra kialakulni. Az egyre inkább holt, oxigénhiányos vízben pedig a zöldalga helyét elfoglalta a veszedelmes kékalga. Ez a folyamat évről évre zajlott le, a Hídvégi-tó egyre nagyobb részét emésztve fel. A kilencvenes évek elejére a Balaton vízminősége a legrosszabb állapotát érte el, hiszen az algás víz közvetlenül a tóba jutott. Ekkor, 1992-ben a valamikori Kis-Balaton egy újabb részét, az Ingói-berket is elárasztották, lényegében ugyanazt a módszert alkalmazva, amely a Hídvégi-tó esetében nem vált be.
– Miben reménykedtek, ha az elgondolásuk egy ízben már megbukott?
– Itt is az történt, mint az első ütem esetében. Átmeneti javulást értek el. Csakhogy a Hídvégi-tóból érkező alga, majd a kékbaktérium egyre terjedt az Ingói-berekben is. Mára eljutottunk oda, hogy az algás, rothadó víz utat vágott magának a nádasban és elérte a Balatont. A vízügy által felépített két tározón át ma lényegesen rosszabb minőségű víz folyik a tóba, mint amilyen a Zala vize. És nem csak azért, mert a Zala ma már lényegesen tisztább, mint húsz évvel ezelőtt.
– Mikor derült ki, hogy baj van?
– Július 21-én tudtam meg, hogy a Kis-Balatonon a nádast áttörte a szennyes víz, július 26-án már tárgyalást folytattam a természetvédelem és a vízügy munkatársaival. Elismerték, hogy a Kis-Balatonból immár Fenékpusztánál olyan víz folyik a tóba, amely komolyan ronthatja a víz minőségét, de megkértek, hogy ne tartsak sajtótájékoztatót az ügyben, tekintettel a még tartó üdülőszezonra. Azt ígérték, hogy lezárják a zsilipeket, s kezdjünk el gondolkozni a megoldáson. Csakhogy egy zsilipet addig lehet lezárni, amíg nem jön egy komolyabb árhullám.
– Hogyan végződött a júliusi eszmecsere?
– A tárgyaláson a vízügy bejelentette: a jelenlegi helyzet megoldására nincs elképzelésük, hoszszabb távon pedig a harmadik ütem, azaz a Kis-Balaton fennmaradó részének tározóvá alakításával tudják megoldani a problémát. Én bejelentettem, hogy az átmeneti és a hosszú távú megoldásra is van javaslatom. A hosszú távú olcsó és tartós módszer szerint a két tározót át kell alakítani: az alsó Zala-völgyben helyre kell állítani a természetes vízjárást, az alsó tározóba pedig kis csatornákon úgy kell beengedni a vizet, hogy ne alakuljanak ki sodorvonalak, így újraéledjen a nádas, amely már elláthatja a víztisztító feladatát. Persze ezzel a felesleges és méregdrága gát- és zsilipépítéseket is le kellene állítani. A tervet szabadalmaztattam is, ellentétben az átmeneti megoldással, amit ezért most nem részletezek. A megbeszélésnek az lett az eredménye, hogy egy hét türelmet kértek, amíg Varga Miklós, a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium helyettes államtitkára kijelöli, hogy ki tárgyal majd velem, azután bevonnak a munkába. Mára rájöttem, hogy ismételten csak időhúzásról van szó, hiszen a Víziterv nevű, francia tulajdonú magáncéget bízták meg a velem való kapcsolattartással. Ez érthetetlen, arról nem is beszélve, hogy a Víziterv sem volt hajlandó tárgyalni. Nyilván azt gondolták, hogy időközben úgyis vége lesz az üdülőszezonnak, tavaszig meg csak találnak maguk is megoldást.
– Kibékíthetetlennek tűnik a vízépítő mérnökök és az ökológusok ellentéte, pedig ma már egy minisztériumhoz tartozik a két terület.
– Harminc éve ezeregyszer kinyilvánítottuk már a kompromisszumkészségünket. Harminc éve szeretnénk tárgyalni velük. Úgy tűnik azonban, hogy addig nem lesz valódi együttműködés, amíg a vízügy ma a környezetvédelmi tárcán belül is egyben maradt szervezetét szét nem darabolják. A vízügy árvízvédelmi tevékenységét nem érheti kritika, azt mindig is jól végezték. Ennek tehát külön területként nagyon fontos szerepe lenne, akár egy önálló államtitkár irányításával is. Az azonban nem tartható fenn, amit a vízfej többi része végez: ma egy szervezet végzi a kutatást, a tervezést, a megrendelést, a kivitelezést és az ellenőrzést. A területek egy részét a Belügyminisztériumnak és a természetvédelmi államtitkárságnak kell átadni.
– Ön harminc éve folytatja a vitáját. Megszállottnak tarja magát?
– Megszállottnak semmiképpen. Műszaki és gondolkodó embernek tartom magam. Szívesen leülök vitatkozni bárkivel.
– Mindeközben miből él?
– A kutatásaimon túl, amiért néha fizetnek, részt veszek egy olyan vállalkozásban is, ahol mindent fordítva teszünk, mint amiről eddig beszéltem. Egy mesterséges tóban zöldalgákat termelünk az Alföldön, s azzal takarmányozunk egy sertéstelepet. Nagyon előremutató eredményeket értünk el.
Plósz Sándor ökológus, tájrendező mérnök
fontosabb szakmai munkái
l Tihany tájrendezési terve, 1973.
l Badacsony tájrendezési terve, 1975.
l Badacsonytomaj Kísérleti Állomás terve és beruházása.
Balaton eutrofizálódás elleni védelme, 1978.
l Kis-Balaton technológiai koncepció terve, 1979.
l Balaton hosszú távú fejlesztési program, 1979.
l Nemzetközi publikációk, NATURE, 1988.
l Ipari és veszélyeshulladék-kezelő, ártalmatlanító telepek
tervezése és építése Argentínában, 1990–98.
l Balaton, nádasrehabilitációs program, 2000.
l Természetvédelmi kutatások a Kis-Balatonon, 2000.
l Hévíz–keszthelyi lápok rekonstrukciós programját
megalapozó kutatások, 2001.
l Nagyberek-Balaton helyreállítása, 2003.
