Műveinek jegyzéke több oldalt tölt ki, ha apró betűs nyomtatásban adják is közre. Operák, zenés játékok, musicalek, balettek, kantáták, versenyművek, szólóhangszerre és kamarazenekarra írt kompozíciók sora követi egymást, a nagyvilág mégis inkább „csak” a zenepedagógus Szőnyi Erzsébetet ismeri. Honnan vette a bátorságot, hogy nő létére a zeneszerzői pályát választotta? Ez még ma is ritka döntés egy asszonytól, hát még milyen meglepő lehetett hatvan évvel ezelőtt!
– Korábban a társadalmi körülmények nemigen tették lehetővé, hogy a zeneszerzői tehetséggel megáldott asszonyok – Mendelssohn leánytestvére például vagy Kodály Zoltán felesége, Sándor Emma – kiteljesíthessék képességeiket. Azt a „hátrányt”, amelyet a Zeneakadémia zeneszerzés főtanszakának egyetlen női hallgatójaként el kellett viselnem, szorgalommal igyekeztem pótolni. Háborús években kezdtem el akadémiai tanulmányaimat, évfolyamtársaimnak nagy nehézséget jelentett, hogy – hadi kötelezettségeik miatt – rendszeres tanulmányokat folytathassanak.
– Hogyan jött ki egymással a zenepedagógus és a zeneszerző? Nem „feleseltek”?
– Nem feleselhettek, hiszen zenepedagógiai pályám minden tekintetben Kodály Zoltán elvárásai szerint alakult, föl sem merült bennem, hogy ellene mondjak az ő előírásainak.
– Nagy tekintélye lehetett Kodály Zoltánnak a tanítványai előtt, vagy a kor volt ilyen, hogy a növendéknek eszébe sem jutott egy vállrándítással elintézni professzora előírásait?
– Én mindig azt gondoltam, hogy csakis azt tehetem, amit Kodály Zoltán elvár tőlem. Ám a történethez az is hozzátartozik, hogy a rajongásig szerettem tanítani. A tanítványaimat is szerettem, nem is eggyel közülük mind a mai napig kapcsolatban vagyok. De az előadóművészeket is nagyon szerettem, több művemet az ő felkérésükre komponáltam. Orgonadarabjaimat például Pécsi Sebestyénnek, a Zeneakadémia orgonatanárának kérésére írtam.
– Szőnyi Erzsébet bizonyára tudja, hogy miként osztotta be Kodály Zoltán a napjait, hogy mindenre jutott ideje, népdalgyűjtő körutakra, zeneszerzésre, tanításra, zenetörténeti, zeneelméleti s nyelvészeti munkák megírására…
– Egy közmondással tudok tömören erre a kérdésre válaszolni: mens sana in corpore sano – ép testben ép lélek. Kodály Zoltán igen nagy gondot fordított egészsége karbantartására, sokat úszott, gyalogolt, tornázott, járta a hegyeket, igyekezett minél több időt tölteni a szabad levegőn. Mindezt annak érdekében cselekedte, hogy teljes életét az alkotói tevékenységének szentelhesse.
– Talán Kodály Zoltán szerteágazó tevékenységi köréből a népdalgyűjtés volt az egyetlen olyan terület, ahová Szőnyi Erzsébet nem követte mesterét. Azért-e, mert amikor pályáját elkezdte, már nemigen számíthatott feltáratlan népdalkincsekre, vagy azért, mert erre már végképp nem futotta az idejéből?
– Született városi emberként, budai polgárként én azt tekintettem a feladatomnak, hogy a mások által már összegyűjtött népdalokat bekapcsoljam zenei életünk vérkeringésébe. Egyszer egyébként én is elmentem népdalt gyűjteni, de azt az utat inkább kirándulásnak tekintettem és nem komoly folklorisztikai tettnek. Bartók és Kodály gyűjtőútjainak mindmegannyi eredménye a felfedezés erejével hatott a XX. század elején. Azóta más időket élünk, kiváltképpen most, az Európai Unió tagállamaként. Jelenleg a megőrzés periódusába jutottunk, létkérdés számunkra, hogy miként tudjuk megőrizni kincseinket, és hogyan tudjuk felmutatni őket a világnak. Ha nem leszünk képesek erre, elsüllyedünk a nagy uniós tömegben.
– A zenepedagógus Szőnyi Erzsébet Kodály Zoltán előírásai szerint dolgozott, mint mondta. Hát a zeneszerző?
– Amikor én a Zeneakadémiára kerültem, Kodály Zoltán már nyugdíjba vonult, csak népzenét tanítani járt vissza, amikor vidéken volt, huszonegy évesen én helyettesítettem; engem az ő tanítványa s utóda, Viski János tanított zeneszerzésre. Szigorú, akadémikus szellemben. Viski János, ahogyan jó utódhoz illik, rendszeresen beszámolt Kodálynak arról, mi történik a Zeneakadémián. Rólam is beszéltek, erre több visszajelzésből is következtethettem. Később pedig, amikor már kikerültem az akadémiáról, magam vittem a munkáimat Kodály tanár úrhoz, ki-kikértem a véleményét róluk. Felesége, Emma asszony pedig mindvégig megható módon támogatta az én zeneszerzői pályafutásomat. Talán mert úgy érezte, hogy én meg tudom valósítani mindazt, amit neki nem sikerült.
– A világháború kellős közepén kezdte meg tanulmányait a Zeneakadémián, majd pedig a diktatúra éveiben vágott neki a pedagógusi és zeneszerzői pályának. Nem keltett a lelkében a történelem, a napi politika disszonanciát?
– A főváros ostroma idején, amikor vagy két hónapig a pincében éltünk, Bach-invenciókra komponáltam gyakorlatokat. A zene, amelyről oly gyakran mondják, hogy mindenen átsegít, engem csakugyan átemelt a háború szörnyűségein. Akkor is, később is az volt az elgondolásom, és a környezetemben másoknak is, hogy a legjobb tudásunk szerint kell tevékenykednünk. De hogy milyen körülmények járulnak ehhez az elhatározáshoz, ez már a szerencsén is múlott. Számomra nagy szerencse volt, hogy – ösztöndíjasként – kikerültem egy évre Párizsba. Amikor pedig hazatértem, mehettem a Zeneakadémiára tanítani. Kodály Zoltán támogatása nélkül mindez persze nem adatott volna meg nekem, hálás is vagyok érte, amíg csak élek.
– Hálája kifejezéseként kezdte el népszerűsíteni az eszméit szerte a világban? Hogyan lett ismert Japántól Kanadáig a Kodály-módszerként emlegetett zenepedagógiai elgondolás a 60-as, 70-es évekre?
– Koppenhágában 1958-ban nemzetközi zenei nevelési konferenciát rendeztek, Ádám Jenő a Kodály-koncepcióról tartott előadást. Már ekkor felfigyelt erre az új metódusra a világ. Egy évvel később én is bekapcsolódtam a munkába. Kezdettől fogva azon munkálkodtam, hogy Magyarországra hívhassam a nemzetközi konferencia résztvevőit. Ez az elképzelés 1964-ben vált valóra, a Kodály-módszer népszerűsége ekkor nőtt meg világszerte.
– E népszerűség a tengerentúl ma is töretlen, de mi a helyzet idehaza, ahol a Nemzeti alaptanterv is feledni látszik Kodály Zoltán nevét és szellemét?
– Idehaza egyáltalán nem rózsás a helyzet, és mindaddig nem is számíthatunk e tekintetben pozitív változásokra, míg kellő óraszámmal vissza nem állítják az énektanítás régi rangját az oktatásban.
– Ha Kodály Zoltán a maga testi mivoltában itt volna közöttünk, és látná a mai közoktatást a maga heti egy énekórájával, vajon mit cselekedne?
– Szétverné a közoktatás háza táját. 80 éves volt, amikor szintén lefaragták heti egy órára az énektanítást, igaz, akkor „csak” az általános iskola nyolcadik osztályában. Amikor Kádár megkérdezte Kodálytól, mivel örvendeztethetné meg a 80. születésnapján, Kodály azt válaszolta: adják vissza a második énekórát. És megkapta! Most a róla elnevezett társaság meg a Bárdos-társaság, a Magyar Művészeti Akadémia küzd a heti kétórás énektanításért, talán meghallgatnak bennünket is egyszer.
– Hány hangszeren kell játszania a zeneszerzőnek, és hány nyelven kell megszólalnia a világ számos pontján megforduló zenepedagógusnak?
– Azt hiszem, minden zeneszerzőhöz a zongora áll a legközelebb. Én is a zongorával kezdtem, aztán meg kellett tanulnom hegedülni is, orgonálni is a Zeneakadémián. Ami a nyelveket illeti, németül, franciául és angolul beszélek. Amikor Japánban jártam 1963-ban, még nem tudtam angolul, gyorsan meg kellett tanulnom. Pedig de szerettem volna elkerülni, mint középiskolában a hátrabukfencet!
– Erkel-díjat kapott harmincöt éves korában, majd pedig, hosszú-hoszszú csend után, a 90-es években jött a többi kitüntetés is: 2001-ben a Kodályról elnevezett elismerés és most, a 80. születésnap tájékán a Magyar Örökség díj. Mi az, amire Szőnyi Erzsébet igazán büszke e termékeny életútra visszatekintve?
– A legbüszkébb arra vagyok, hogy az egész világot ellepték a tanítványaim. Az pedig különösen jólesik, hogy – állandó visszajelzéseiknek köszönhetően – figyelemmel tudom kísérni a pályájukat. A tanítványaim tanítványainak a pályáját is. Nekik köszönhetem, hogy a korom ellenére sem szakadtam el a valóságtól, tréfásan szólva, hogy még most is bent vagyok a „fősodorban”.
origo.hu
Ismét együtt Kulcsár Edina és Csuti – nagy nap volt a mai
