Jól gondolkodik, aki úgy véli, hogy a kapunyitási pánik a közismert kapuzárási pánikkal rokon jelenség, csak éppen nem az aktív évek végén, hanem azok kezdetén jelentkezik. Míg az utóbbi esetben attól rémül meg az idősödéssel szembenéző nő vagy férfi, hogy véget értek azok az évek, amikor a legtöbbet képes kihozni magából, és attól tart, hogy valamit jóvátehetetlenül elmulasztott, az előző tünetegyüttes azoknál a fiataloknál jelentkezik, akiknek a saját lábukra kellene állniuk.
– Egyre többször fordult elő velem, hogy diplomaosztás előtt álló fiatalok kerestek meg azzal: súlyos szorongásos tüneteik vannak, pánikrohamokkal, kényszerekkel küzdenek – meséli Ratkóczy Éva pszichiáter, aki a Pszichiátriai Klinika Nap utcai rendelésein a legkülönfélébb esetekkel találkozik. – Kutattam, kerestem, hogy mi lehet e panaszok hátterében. Semmi rossz nem történt velük gyerekkorukban, jó a viszonyuk a szüleikkel, rendben van a párkapcsolatuk, sikeresen letették az egyetemen az utolsó vizsgáikat, sokuknak már meg is volt az állása… Egyszerre csak rádöbbentem, hogy pontosan ez a baj. Amikor arról kezdtem kérdezgetni őket, hogy milyennek képzelik az életüket a munkába állás után, kiderült, pontosan attól szoronganak, hogy képesek lesznek-e elvégezni munkahelyükön a rájuk bízott feladatot, valósággal roskadoznak a felelősség gondolatától is, ráadásul a legtöbben úgy képzelik, hogy a felnőttélet, a mindennapos munka olyan szürke és szörnyű lehet, hogy felér a börtönbüntetéssel. A szakirodalomban aztán utánaolvastam, és kiderült, hogy ezt a jelenséget nevezte el a szakma kapunyitási pániknak.
„Én nem bírnám ki, ha mindennap végig kellene ülnöm nyolc órát, aztán el kellene mennem ugyanabba a közértbe, és ott megvenni a kis parizert, és este szépen megenni, hogy reggel kezdődjön minden elölről. Brrrrr…” Egy angoltanárnak készülő fiatal lány fogalmazta meg ezt a mondatot, aki azt felelte további kérdésemre, hogy külföldön szeretne tanulni, és minél többet utazni, megismerni a világot, és persze szerelmesnek is lenni, és egyszer talán gyereket is szülni, de két kamasz gyerekkel negyvenhét évesnek lenni… na, azt nem.
Nem ritka jelenség már Magyarországon sem, hogy jól tanuló egyetemisták rendre megbuknak utolsó vizsgájukon, tudatosan vagy öntudatlanul megnyújtva ily módon diákéveiket. A kilencvenes évek második felében jelentős oktatáspolitikai feszültséget okozott nálunk is azon diákok hatalmas száma, akik a diploma megszerzéséhez szükséges nyelvvizsga letételét halogatták a végtelenségig, és nemcsak azért, mert nem ment a fejükbe az idegen nyelv, hanem azért is, mert így tovább maradhattak diákok – ennek minden előnyével együtt. Ugyanez a helyzet a diploma- és nyelvvizsgahalmozókkal is. Noha általában a munkanélküliségtől való félelem motiválja azokat, akik újabb és újabb végzettségeket szereznek, mégis ez a fajta magatartás is rokon sok elemében a felnőttélet előli meneküléssel.
Bauer Béla, a Mobilitás Ifjúságkutató Intézet igazgatója – az ő nevéhez fűződik az Ifjúság, 2000 című, a fiatalok életmódját vizsgáló átfogó szociológiai kutatás, amelynek hónapokon belül elkészül 2004-es változata is – arra figyelmeztet, hogy a szülők nyakán maradó „öreg kamaszok” problémája Magyarországon általában a felső középosztályt érinti. Érthető módon a létminimum alatt élők aligha engedhetik mag maguknak, hogy az önmaga megtalálásán fáradozó fiukat vagy lányukat harmincéves koráig taníttassák. Ezzel együtt a hazai szociológusok most kezdik érzékelni azt a jelenséget, hogy a „kvázi” gyerekkor egyre hosszabbá válik, olyannyira, hogy egyre többen el sem költöznek munkába állás után a szüleiktől. Nyugat-Európában erről a jelenségről értekezni csaknem olyan divatos dolog, mint a szinglikről írni, azonban Bauer Béla szerint az e témában folytatott nyugati kutatások más módszerekkel készülnek, mint amelyekhez itthon hozzászoktunk, így aztán párhuzamot vonni is nehéz.
Bukodi Erzsébet szociológus, a Központi Statisztikai Hivatal munkatársa, aki egyebek mellett a generációk mobilitását, az otthonról való elköltözés és az önálló életkezdés témakörét kutatja, úgy tapasztalta, a legszegényebb rétegre is jellemző, hogy a fiatalok nem állnak a saját lábukra, de ennek egészen más az oka, mint a jómódúak esetében: ahhoz, hogy a család egzisztenciálisan képes legyen a felszínen maradni, mindenki jövedelmére szükség van. Ha a generációk egy fedél alatt maradnak, a közös kiadások megoszlanak, máskülönben a család egyetlen tagja sem volna képes arra, hogy saját magát önállóan eltartsa.
Azzal Bukodi Erzsébet is egyetért, hogy elsősorban a felső középosztályt érinti az elhúzódó fiatalkor, azonban a családalapítás későbbre tolódása és a tanulásra szánt évek elhúzódása az egész társadalomra jellemző. A rendszerváltozást követően az úgynevezett „oktatási boom”-nak köszönhetően nálunk is megsokszorozódott a felsőoktatásba kerülők aránya, ez is az egyik oka annak, hogy általában a húszas éveik vége felé gondolhatnak a fiatalok családalapításra. Kapitány Balázs demográfus elmélete szerint az alacsony gyerekvállalási kedv azzal is magyarázható, hogy nagyon kevesen képesek társadalmi értelemben felnőtté válni harmincéves korukra, vagyis ennek a korosztálynak csak töredéke mondhatja el magáról, hogy dolgozik, van saját jövedelme, önálló lakásban és tartós párkapcsolatban él. Akinél e feltételek közül egy is hiányzik, valamilyen szinten a szüleitől függésben marad. Így aztán érthető: annak ellenére, hogy Magyarországon minden eddiginél népesebb generáció (a Ratkó-korszakos nemzedék hetvenes években született „gyes- és OTP-gyerekei”) került házasulandó korba, a várt gyerekszám-növekedés nemhogy nem következett be, hanem évről évre kevesebb kisbaba születik, konganak az óvodák, és sorra kénytelenek bezárni az iskolák.
Magyarországon még gyermekcipőben járnak az úgynevezett szinglikutatások, vagyis keveset tudunk azokról a magasan képzett, jól kereső, egyedül élő, harminc év körüli nagyvárosi nőkről, akiket a média napjaink hősnőinek nevezett ki. Annyi azonban biztosnak látszik, hogy ezek a nők többnyire belekényszerülnek ebbe az életformába, egyszerűen azért, mert a felsőoktatásba több lány kerül be, mint fiú. Még mindig igaz, hogy aki az egyetemen nem megy férjhez, az könnyen pártában marad. Az ok egyszerű: az idő előrehaladtával egyre kevesebb olyan nőtlen fiatalember marad, aki eleget tenne e lányok elvárásainak. Tehát valószínűsíthető, hogy az esetek többségében nem valamiféle büszkén vállalt női emancipációról van szó, habár a termékeny korban lévő magyar nők tíz százaléka tudatosan nem kívánja az életét büdös pelenkákkal és korán záró óvodákkal satuba szoríttatni.
Senki sem tudja tehát, hány egyedülálló élhet Magyarországon (ezres, tízezres nagyságrendű-e a számuk?), és azt sem, hogy hány húszas–harmincas fiatal él otthon a szüleivel. Éspedig azért nem, mert a statisztikusok tapasztalatai szerint a magyar fiatalok gyakran nem ott laknak, ahová be vannak jelentve, az együttélési viszonyok pedig teljességgel kibogozhatatlanok, vagy legalábbis nagyon sok pénz kellene ahhoz, hogy ezt valaki alaposan felmérje. Ezért csak feltételezhető, hogy inkább a férfiak laknak otthon, talán azért, mert kényelmesek. Habár van ellenpélda is: Kovács Szilvia, egy rendezvényszervező cég vezető munkatársa harmincéves korában hazaköltözött. „Akkoriban rengeteget dolgoztam, korán keltem, és késő este zuhantam az ágyba. Tudom, hogy erre nem lehetek büszke, de nagyon jó volt, hogy csak ki kellett vennem a vasalt ruhát, amit az édesanyám berakott a szekrénybe, és évekig nem kellett takarítanom… Anyámék pedig büszkék voltak a sikereimre, és örültek, hogy segíthetnek.”
Bukodi Erzsébet felfigyelt arra is: a család sok esetben megengedheti magának, hogy lakást vegyen a diplomát szerzett fiatalnak, a leválás mégsem következik be, továbbra is a mama mos, főz a fiacskájára, akinek nincs más dolga, mint hogy a kedvteléseinek éljen.
Olaszországban egyes adatok szerint a harminc éven aluli férfiak nyolcvan százaléka a szüleivel él, és sokan csak 35–40 éves korukra szánják rá magukat, hogy megházasodjanak, ezzel már-már társadalmi válságot okozva, ugyanis az olasz termékenységi adatok Európában a legrosszabbak között vannak. Sokan a legendás olasz mamák hibájának tulajdonítják azt, hogy fiaikat a szoknyájukra ültetik, ugyanakkor az infantilizálódás világjelenség lett, amely nyilvánvalóan Itáliában is érezteti a hatását. Elég, ha végigfutunk az elmúlt húsz év legsikeresebb filmjeinek címén: láthatjuk, hogy többségük mese- vagy rajzfilm. Fordítva is igaz: a játékpiacot elárasztották a felnőtteknek szóló játékok, soha nem látott sikerszériáját éli a Nintendo nevű együgyűcske számítógépes játék is, amelyet természetesen szintén felnőttek vesznek meg maguknak. Angliai piackutatók felmérése szerint a huszonévesek több mint fele Valentin-napra plüssjátékot szeretne kapni. Az angol szociológusok ezeket a felnőni nem akaró kölyköket „kidult”-nak nevezték el, vagyis a „kid” (kölyök) és az „adult” (felnőtt) szavak összevonásával „gyernőttnek”.
Magyarországi felmérések is azt mutatják, hogy a szüleikkel élő huszonéves fiúk a butikosok álmai: ők költik a legtöbb pénzt a nagy plazákban, közülük kerül ki a legtöbb márkamániás is.
Japánban nem a fiúk, hanem a lányok maradnak otthon olyan nagy számban, hogy az már kétségbe ejti a japán társadalomtudósokat. Ők azzal magyarázzák a jelenséget, hogy a magasan képzett, diplomás lányok nem akarnak úgy férjhez menni, hogy aztán más dolguk se legyen, mint szülni és otthon üldögélve áhítattal hazavárni a férjüket, ez a kilátás nekik már kevés. Mivel a japán házasságokban a hagyományos szerepek megváltozása egyhamar aligha következik be, a lányok inkább nem mennek férjhez, sőt a szexuális életről is lemondanak, ehelyett a barátnőikkel szórakoznak, és utazgatnak a világban. Erről bárki meggyőződhet, aki megfigyeli a japán turistákat: a vakuikat csattogtató nénikék és bácsikák helyét átvették a viháncoló leánycsapatok.
„Hazajövök délután, és a szívemhez kapok mindennap. A konyhában végigszórva a cukor, a teafilter rászikkadt a terítőre, a teavíz kiloccsantva, a citromot ellepik a muslicák. A tojáshéjak a szemetes mellé hajítva, a serpenyőbe beleszáradva a szétkent sárgája. A serpenyőt persze a fürdőszobában találom, amint belépek, keresztülesem rajta, mert a kádban ülve fogyasztotta el a reggelijét a fiam. Mondanom sem kell, hogy a kádat nem mosta ki maga után, a törülközője lucskos gombóccá gyűrve a földön, a konyhaszékre rázúdítva a fürdőköpeny, a papucsokban a bokámat töröm ki. Ha este hazajön, megtisztelve érezhetem magam, ha a köszönésen kívül mást is odavakkant.” Ezt egy sikeres és szellemes ügyvédnő meséli, aki a mai napig együtt él 26 éves, szintén sikeres, jól kereső programozó fiával, akivel bár nagyon szeretik egymást, a mama szerint itt az ideje, hogy véget vessenek az egy fedél alatt lakásnak. Amikor a szomszéd lakás eladó lett, az asszony banktól bankig futkosott, hogy hitelt szerezzen a fiának, aki azonban hallani sem akart a költözésről.
Naná, ki mosná ki akkor a kádat? Egyre többet lehet olvasni arról, hogy a válási statisztikák számoszlopai mögött kutakodva is találni egy-két túlságosan szolgálatkész mamát. A második világháború előtti években a felnőtt- és a gyermekkor élesen elkülönült egymástól: aki felnőtt lett, annak felnőtt módjára kellett gondoskodnia magáról. Ha máshol nem, legalább a katonaságnál rákényszerült minden fiatalember arra, hogy a maga lábára álljon. Ma viszont sokan akkor döbbennek rá, hogy a szennyeskupac nem oszlik el magától, és a villanyszámlát minden hónapban fizetni kell, amikor párkapcsolatot létesítenek, és nemcsak magukról, hanem a családjukról is gondoskodniuk kell. A felelősség elől egyszerűbb hazamenekülni. Ma már az elváltak 46 százaléka a szüleihez költözik vissza, a nagy esetszám miatt ők is kaptak a szociológusoktól gyűjtőnevet: bumeráng kölyöknek nevezik őket. A hazaköltözés hátterében többnyire nemcsak az keresendő, hogy üresen marad a hűtőszekrény, ha senki sem vásárol be, hanem az a tapasztalat is, hogy a szoros párkapcsolat, esetleg házasság érzelmileg rizikós, kiszámíthatatlan, tenni kell érte, otthon viszont – általában – mindenkit önmagáért szeretnek.
Úgy tűnik, ma már az önállóság nem kitüntetett érték, legalábbis nem mindenki szemében.
Persze hiba volna, ha a fiaikat kiszolgáló mamákat Sophia Lorenként, egy tál spagettivel a kezükben látnánk. Ratkóczy Éva a szülőktől való túlzott függőség személyiségromboló hatásait észleli, olyan helyzeteket, amelyekből sem a felnőtt gyerekek, sem az őket magukhoz láncoló szülők nem tudnak kitörni, hiszen valamelyik félnek, talán egy megoldatlan élethelyzet miatt, szüksége van a másikra. Azelőtt az emberek többnyire beleszülettek abba az identitásba, amelynek jegyében életüket leélték, ma viszont mindenkinek magának kell megválaszolnia, ki is ő tulajdonképpen. Ha ez sikerül, bátran szembenézhet a felnőttélettel.
origo.hu
Galambos Lajos lenyúlt félmilliója sokkolta az országot
