Fejünk fölött döntenek

Valószínűleg a kormányválság és a belpolitikai villongások miatt nem születnek határozott magyar állásfoglalások uniós ügyekben. Nagy kár, mert a magyar gazdaságot, illetve a felzárkózási folyamat révén az egész társadalmat is meghatározó döntések előtt állnak Brüsszelben, úgy fest, különösebb magyar reakció nélkül. De vágjunk a közepébe! Az Európai Unió egyes döntéshozó testületei és meghatározó politikusai a májusban csatlakozott kelet-közép-európai országok pozícióit, finoman szólva, gyengíteni akarják. Igen, gyengíteni, mert bizonyos uniós elképzelések – például a társasági adószint egyre inkább szorgalmazott megemelése, vagy a nettó befizetők által oly sokszor hangoztatott kiadási plafon mérséklése – a nemrég integrálódott államok gazdasági felemelkedését vethetik vissza. S miután a keleti „jövevényeknek” évtizedes lemaradásuk van a nyugati-európai társaikhoz képest, a döntések gazdasági-társadalmi hatása az EU-ba vetett – Magyarországon amúgy sem túlságosan nagy – bizalmat, divatos szóval eufóriát is megszüntetheti. Pedig a gazdasági értelemben (is) vett egységes és közös Európára nagy szükség volna, hiszen versenyképesség tekintetében a vén kontinens az utóbbi években egyre hátrébb került. Immár nemcsak az Egyesült Államok vagy Délkelet-Ázsia körözi le Európát, hanem Kína is, hogy a robusztus ütemben bővülő Indiáról ne is beszéljünk.
Ám vegyük sorjában a dolgokat. Bár a kelet-európai társasági adó emelését a magyar származású Nicholas Sarkozy múlt heti felvetése nyomán egyenesen neki, vagyis a francia pénzügyminiszternek címezik, maga az alapötlet nem is tőle, hanem a nyugati közösség legfontosabb testületétől, az Európai Bizottságtól származik. Ennek – a Sarkozy-féle verzióval is bővített – lényege tulajdonképpen az, hogy ha az új EU-tagországok nem változtatnak adópolitikájukon, akkor nem részesülhetnek a közösség 35 milliárd eurót jelentő felzárkózási alapjaiból.
Európa gazdasági értelemben évek óta stagnáló nyugati része feltehetőleg elirigyelte az egykori keleti blokk országaitól versenyképességük látványos fejlődését, hiszen Magyarország, Csehország, Szlovákia és Lengyelország vagy éppenséggel Kelet-Németország különböző adókedvezmények révén elérte, hogy a nagyvállalatok náluk hozzanak létre új gyártóegységeket, összeszerelő üzemeket. Vagyis: a valamikori béketábor országai elszipkázzák a Nyugat elől a beruházásokat. Nem csoda, hiszen az alacsony társasági adó – amely itt, Közép-Európában átlagában csaknem a fele a nyugati szintnek – több mint egy évtizede vonzó a befektetők számára. A rendszerváltozás óta eltelt tíz-tizenöt év pedig azt is bebizonyította, hogy a magyar, a cseh, a szlovák és a lengyel munkaerő sem rosszabb a francia, az olasz, a spanyol vagy a görög dolgozónál. Ráadásul még jóval olcsóbb is. Miután azonban a multinacionális vállalatok egyike-másika már ebbe a térségbe helyezte át a képviseletét, pénzügyi és humán részlegét, továbbá egyre több cég kacérkodik kutatási-fejlesztési tevékenységének teljes áttelepítésével, a nyugati országok aggodalma jogos, ugyanakkor nehezen érthető.
Fogalmazhatunk úgy is: a Nyugat zsugori velünk. Az alacsony társasági adó és az olcsó munkaerő tudniillik nem EU-függő tényező. Egyiknek sincs köze a csatlakozáshoz és az uniós tagsághoz. Hiszen az olcsó munkaerő egy negyvenéves korszak hagyatéka, míg az alacsony társasági adó a rendszerváltozás egyik terméke. Utóbbi egyébként azért született, hogy a szocializmusnak nevezett időszakból való átmenet természetes sokkját – az állami nagyvállalatok tönkremenetelét, a mezőgazdasági szövetkezetek szétesését s az ebből fakadó, soha nem tapasztalt munkanélküliséget – valahogy kivédje ez a régió. A lehetséges eszközök egyike volt a befektetések ösztönzése, az állami és önkormányzati könnyítések sokasága.
Hogy az Európai Unió nyugati fele most kezd rájönni a csapdahelyzetre, annak felettébb prózai az oka. Már említettük, hogy az eurózóna legnagyobb és legerősebb gazdaságai (Németország, Franciaország és Olaszország) lényegében évek óta stagnálnak. Ebben nemcsak a kedvezőtlen gazdasági klíma játszik közre, hanem az EU által alkotott stabilitási paktum is, amely lényegében monetáris és fiskális szigorával korlátozza a növekedést. Hogy nagy a baj, azt leginkább a sodródó gazdaságú Németország államháztartási hiánya jelzi; a GDP-arányos, háromszázalékos deficitet a németek évek óta képtelenek teljesíteni – valószínűleg ezért is lelkes támogatója a Kelet megregulázásának Hans Eichel német pénzügyminiszter. Idekívánkozik: az elmúlt hét végén az unió pénzügyminiszterei nem jutottak abban dűlőre, hogy lazítják-e az euróövezethez történő csatlakozás feltételeit velünk, közép-európaiakkal szemben. Ha maradnak a már jól ismert követelmények (alacsony infláció és deficit, az államadósság lefaragása), úgy a felettébb kívánatos bővülés megtorpan ebben az övezetben, lévén, hogy a kritériumokat még a legerősebb gazdaságok sem tudják betartani.
A másik nagy problémát az EU-büdzsé már a bevezetőben említett kiadási plafonjának mérséklése jelenti. Leegyszerűsítve arról van szó, hogy az Európai Unió nettó befizető államai (Ausztria, Franciaország, Hollandia, Nagy-Britannia, Németország és Svédország) készek lennének megakadályozni az unió következő pénzügyi tervének elfogadását, ha nem teljesülnek a közösségi költségvetés jelentős lefaragására vonatkozó követeléseik. Hetekkel ezelőtt a hat tagállam nagyköveti szintű egyeztetést tartott már erről az eshetőségről, amelynek megvalósulása amúgy pénzügyi káoszt idézhet elő az unióban. A tudósítások szerint a hatok közül Hollandia, Nagy-Britannia és Németország jelezte, hogy kész útját állni a 2007–2013 közötti időszakra szóló pénzügyi terv elfogadásának, ha a többi tagállam nem egyezik bele a költségvetés csökkentésébe. Ha nem jönne létre időben megállapodás a tervről, megbénulna az EU regionális felzárkóztatási politikája, amelynek keretében a kevésbé fejlett térségek több milliárd eurós támogatásokat kapnak a közösségi költségvetésből. Az Európai Bizottság egyébként a nyár közepén terjesztette elő a 2007–2013 közötti időszakra szóló pénzügyi tervvel kapcsolatos jogszabály-alkotási javaslatait, amelyek szerint ebben az időszakban a közösségi költségvetés a tagállamok összesített nemzeti összjövedelmének (GNI) évi átlag 1,14 százalékát tenné ki, az úgynevezett saját források felső határa pedig az uniós GNI 1,24 százaléka lenne. Ezzel szemben a felsorolt hat nettó befizető tagállam azonban már tavaly decemberben világossá tette, hogy egyszázalékosnál nagyobb arányt nem tart elfogadhatónak. Hivatalosan az EU 2005 júniusában jelölte meg a költségvetési vita lezárásának határidejét, de kevesen gondolják, hogy ez tartható lesz.
A Nyugat tehát kezdi kimutatni foga fehérjét, pedig az új tagországok, köztük hazánk is, szinte feltétlen támogatói az EU hivatalos döntéseinek – legyen szó bármiről. Pedig jelen helyzetben tisztességtelen az adókat, az olcsó munkaerőt és a belső támogatások ügyét összekapcsolni. Mellesleg a két témában jó volna, ha a magyar kormányzat megemelné a hangját, hiszen az alacsony adókra, a vállalatok ezzel is összefüggő letelepedésére, az új munkahelyekre és természetesen az uniós támogatásra szükségünk van. Ráadásul az újaknak juttatott pénz megkurtítása visszavetné az unió gazdasági integrálódását is. Nem beszélve arról, hogy súlyos elégedetlenséget okozna a közvéleményben – még Európán túl is.