Hívatlan vendég

Születésünk óta kísért bennünket. Lopva követi minden léptünk. Már csecsemőkorunkban a bölcsőnk mellé osonva figyeli minden mozdulatunk. Aztán elkísér bennünket az óvodába, majd velünk jön az iskolába, ott van láthatatlanul focimecscseinken. A lakodalmunkon is ott búslakodik, mint hívatlan vendég.
Ki ez az ismeretlen, akiről eleinte tudomást se veszünk, de később megkeseríti az életünk?
A halál! Mint láthatatlan sejtelem.
Addig-addig fészkelődik, ólálkodik, leskelődik, rémítget, amíg egyszer csak tudomást veszünk jelenlétéről. Kísér bennünket, akár az árnyékunk, leül velünk az asztalhoz, oda kuporodik az ágyunkra, aztán már beszélgetni is kezdünk vele, mint az ismerősökkel szoktunk. Családtaggá válik a halál, néha tanácsokat is osztogat, mi meg egyre jobban a bizalmunkba fogadjuk. Egy fedél alatt élünk vele. Nem lehet rá nem gondolni, árnyéka olykor ránk vetül. Idősebb korban már várjuk is érkezését. Egyre többször gondolunk titokban arra, mikor nyitja ránk az ajtót, és int csontos kezével felénk: Indulunk!
Nagyapám, ha menni készült valahová, és vitte magával a határba a család munkaképes tagjait is, gyakran mondogatta: „Na, szedelőzködjünk, gyerekek, ne tibláboljatok itt. Fogjátok a cuccot, és uzsgyi! Senki se végzi el helyettünk a munkát…!”
Aztán mindenki fogta a cuccát, ki a kapát, ki a vizeskorsót, ki a kosarat és mentünk. Uzsgyi!
Ez jut eszembe, amikor olykor beszélgetek a hívatlan vendéggel, akit az ember idős korára talán meg is szeret. Vagy csak megszokja állandó jelenlétét?
Szólok hozzá éjszakánként, amikor kínoz az álmatlanság, és gyötör az öregség. Szelíden megkérdem: „Meddig még?” Sose válaszol, csak a vállát vonogatja ilyenkor. Mert a halál óráját titokban őrzik.
Gyermekkoromban egyszer megígérték, hogy húsvétra új ruhát varr nekem a falusi szabó. A szüle meg azt ígérte, cipőt is vesz nekem.
El is készült a ruha időre, a nagymama a cipőt megvette, barna félcipő volt, de azt mondták, hogy ünnep előtt nem hordhatom. Várnom kellett hát majd egy hetet. Közben megbetegedtem, hőemelkedésem volt, köhögtem. Mi lesz, ha húsvétkor sem vehetem fel az új ruhát? Éjszakánként imádkoztam: „Engedd, hogy éljek még egy kicsit, Uram! Kegyelmezz!”
Az Úr nem válaszolt könyörgésemre, de a halál ott ült az ágyam szélén, tudom, néha láttam is. Fogta a kezem, az orvosságosüvegek között matatott, és lehet, hogy csúfondárosan nevette erőlködésemet és harcomat.
A háborúban is kiáltottam többször földbe temetett arccal, de választ akkor sem kaptam. Pedig akkor száz és száz halál osont a lövészárkokban. Szórták a géppuskák, hozták szárnyukon a repülőgépek üvöltő vijjogással, fület repesztő dörrenésekkel.
Azóta gyakran eltűnődöm azon, hogy miért is érzi magát néha olyan egyedül az ember. Miért nem fogják a kezét, biztatják az álmát, duzzasztják benne az erőt, acélosítják akaratát? Miért nem kiáltják a fülébe: „Ne félj!”
Besettenkedik hozzánk a halál sötét gondolata, árnyékot vet örömeinkre, megkeseríti az életünket, szomorúságot csöpögtet az italunkba, arcunkra fagyasztja a mosolyt, elveszi kedvünk az ujjongó énekléstől. Az idők múlásával folyton mellettünk gubbaszt, és mi ilyenkor megadjuk magunkat sorsunknak, elfogadjuk jelenlétét, szóba elegyedünk vele, lassan-lassan mintha barátunkká válna. Egyre nagyobb engedményeket teszünk a hívatlan vendégnek, hajlandónak mutatkozunk kedvtelésekről is lemondani, csak hogy a kedvében járjunk.
Mindezt végiggondolva: fellázadtam!
Elhatároztam, kiadom az útját. Elveszem tőle a kapukulcsot, kizárom, kopogtathat éjszakánként, meg sem hallom, a kezeimmel a fülemre tapasztva alszom. Sőt: álmodom. És nevetek! Kaptam a minap egy receptet is a félelem ellen. A hit az orvosság neve. Bízni kell az életben.
Ebbe kapaszkodom, és nem félek többé a halál árnyékától. Mert a hívő ember örökké él!