Lengyel Alfonz dolgozta ki – a Budapesten és Párizsban tanultak alapján – a detroiti egyetemen a múzeumirányítással kapcsolatos jogi és kulturális örökségvédelmi masterprogramot, amely nemzetközi figyelmet keltett. Legutóbb Kanadában és Szibériában érdeklődtek iránta kollégák. Az ő javaslatai alapján építették és szervezték meg Kína első muzeológiával foglalkozó intézetét és egyetemi múzeumát a sanghaji Fudan Egyetemen. Ő alapította meg 1992-ben a Xi’an Jiatong Egyetemen a kínai–amerikai régészeti iskolát, a Sino–American Field School of Archeologyt. Jó néhány amerikai magyar szervezet tisztségviselője. Az ő szervezőmunkájának köszönhetően kapott amerikai támogatást többek között a szellemileg elmaradt gyerekek budapesti iskolája. Előadásokat tart a budapesti Terror Házáról szerte a világon, tavaly Krasznojarszkban. Az ottani múzeum munkatársai ezért az ő segítségét kérték ahhoz, hogy magyar anyagot is kapjanak a Sztálin bűneit bemutató kiállításhoz. Ideje jó részét repülőgépen tölti. Jön-megy az Egyesült Államok, Kanada, Kína, Európa és Szibéria között. Most éppen Amszterdamból érkezett, ahol előadást tartott arról, hogyan hatott Teng Hsziao-ping (Deng Xiaoping) „egy ország, két rendszer” elmélete és a „piacszocializmus” Kína kulturális életére és gazdaságára. Budapestről Szöulba tart, ahol az UNESCO nemzetközi múzeumi szervezetében (Icom) ad elő az „intangible”, a megfoghatatlan értékekről. Először pályája kezdetéről kérdeztük.
– A Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumból azzal az ürüggyel küldtek el, hogy egy társammal tankönyveket szabotáltam, ami ostobaság, hiszen falumúzeumok szervezésével foglalkoztunk. Valójában az történt, hogy Ortutay Gyula, amikor megvált a kultuszminiszterségtől, búcsúbeszédében kijelentette, hogy nem Rákosi, hanem ő tartóztatta le Mindszenty hercegprímást – ami nyilvánvalóan képtelenség –, és megkérdezte, ki tartja ezt helytelennek. Ketten álltunk fel. A társam rövidesen szívroham áldozata lett. Engem Tihanyba, a biológiai intézetbe küldtek. Ott tartóztattak le, és Budapestre vittek. Odafelé a kocsiban még szivarral is kínáltak. De amikor megérkeztünk az ÁVO központjába, az Andrássy út 60.-ba, hátracsavarták a karomat, és fekete csuklyát húztak a fejemre. Csak a zárkában vették le.
– Mi volt a vád?
– Azt nem mondták meg, csak vertek, eleinte azt mondogatták, hogy joghallgató koromban segítettem elérni a belügyminiszternél, hogy azonnal feloszlassa a Görög Katolikus Egyetemisták Vasvári Pál Körét. Ez igaz volt, azért tettem, mert az ÁVO azon mesterkedett, hogy a görög katolikusok a diákok nyilatkozatainak hatására megtagadják a pápát, és csatlakozzanak a moszkvai pátriárkához. De ha nincs egyesület, nem csatlakozhatunk sehova, ezért jártunk közben a kör megszüntetéséért. Közölték, hogy nekem tudnom kell, mit tettem a népi demokrácia ellen, és addig fognak kínozni, amíg be nem vallom. Semmit sem vallottam be, ezért tovább kínoztak. Amikor Alapi ügyészhez vittek kihallgatásra, megkérdeztem tőle, mi a vád. Azt mondta, még nem tudják, mit tettem, de inkább akasszanak fel ezer ártatlant, mint hogy egy kapitalistát kiengedjenek. A népköztársaság erőszakos megdöntésének kísérlete címén nyolc év börtönt kaptam. De ezt csak akkor tudtam meg, amikor 1956-ban feltételesen szabadlábra helyeztek. A kínzásokkal kísért kihallgatások elítélésem után is folytatódtak. Fogva tartóim azt állították, hogy volt főnökömön keresztül Kádár János akkori belügyminisztert összekötöttem Mindszenty bíborossal, és Titóval összeesküvést szőttünk Sztálin ellen. Kádár ekkor már börtönben volt. Engem három évig magánzárkában tartottak, de egyszer tévedésből elvittek tíz napra a Dudujkára.
– Hova?
– Dudujkának nevezték azt a Miskolc melletti területet, ahol a leendő egyetemet építtették rabokkal. Cziffra György dolgozott mellettem. Én kevertem és lapátoltam a cementet a talicskájába, ő vitte fel az emeletre. Cziffra néhány nap múlva szabadult, 1953-ban, teljesen tönkrement a keze. De ő földagadt ujjakkal is eljátszotta a foglyoknak Liszt Magyar rapszódiáját, amikor az őrök valahonnan kerítettek egy zongorát. Akkor találkoztunk újra, amikor 1961-ben Hollywoodban koncertezett, persze odamentem.
– 1953 után újabb három évet töltött bányákban, Várpalotán, Tatabányán és Oroszlányban. Azután jött a forradalom és az emigráció. Hogyan kezdődött?
– Egy németországi gyűjtőtáborból vittek Amerikába, 1957 januárjában érkeztem meg. Azt mondták, analfabéta vagyok – négy nyelven beszéltem már –, mert nem tudok angolul. Beálltam sírásónak az Oak Hill Memorial Park temetőjébe, és másfél évig takarítottam a kaliforniai San Joséban egy iskolában, majd 1957 szeptemberében beiratkoztam az egyetemre. Két év múlva kaptam meg a master fokozatot művészettörténetből. A Harvardon szerettem volna doktorálni, de ott szóba sem álltak velem. Azzal utasítottak el, hogy minden jöttmentet nem fogadhatnak be. Hajdu Németh Lajos volt országgyűlési képviselő javasolta, hogy menjek Párizsba. New Jerseyben kifestettem egy házat, a pénzen, amit kaptam érte, megvettem a hajójegyet.
– Hogyan fogadta Párizs 1959-ben?
– A Saint Lazare pályaudvaron jött felém egy nő, aki úgy volt öltözve, hogy inkább le volt vetkőzve, és megszólított. Mondtam, hogy egyszerű szállást keresek reggelivel, mire ő közölte: tud ilyet. Elvitt magához, de amint megtudta, hogy menekült magyar vagyok, biztosított róla, hogy nem kell semmit csinálnom, fizetnem sem kell, csak meséljek arról, mi történt Budapesten. Fürdőt készített, vacsorát adott, és amikor fölébredtem, láttam, hogy ő a padlón alszik. Hálás vagyok neki. A Sorbonne-on egy középkoros művészettörténész megkérdezte, miért voltam börtönben. Akkor mit keres itt? – kérdezte hallva a válaszomat. Már mentem kifelé, amikor szaladt utánam egy fiatal nő. Mindent hallott, mondta, ismer egy professzort, aki biztosan segít. André Chastel volt ez a professzor, az egyik legnagyobb művészettörténész. Felvett asszisztensnek, és még francia állami ösztöndíjat is szerzett nekem. A Fondation des États Unis-ben laktam, és dolgozhattam a könyvtárban. Közben summa cum laude ledoktoráltam. Chastelben igazi jó barátra találtam.
– Mi volt a szakterülete?
– A görög-római kor és Pannónia, könyvet is írtam róla, de csak 1972-ben jelenhetett meg az Akadémiai Kiadó és a Kentucky University Press közös kiadásában History of Pannonian Archeology címmel. Foglalkoztam az etruszkokkal Sienában, dolgoztam Belgrád mellett a római Sirmium, Tuniszban Karthágó feltárásán. Ez utóbbihoz nagy segítséget jelentett az angliai Bredford egyetemén kidolgozott műszer, amelyet féltékenyen őriznek. Soha senkinek nem adták ki a kezükből. Csak egyszer tettek kivételt, amikor a Karthágó-programot vezettem. Elkísértek a helyszínre, és elvégezték a kísérleteket. A talajba méterenként elhelyezett elektródák sugarainak visszaverődése alapján meg lehetett állapítani, mi rejlik a föld alatt. De nagy gondot is jelentett ez a műszer. Miatta engedtek be olyan nehezen Algérián keresztül Tunéziába. Burgiba palotája ott volt az ásatás közelében, gyanúsnak találták a felszerelésünket. Szerencsémre az ásatási engedélyt kiadó régészeti intézet igazgatója ismerősöm volt, ő is Párizsban doktorált. A helyi lapban egy berber asszony cikket írt rólam Jenki a Duna völgyéből címmel. Megindult a pletyka, tudatták velem: ha nem akarom, hogy szurokban égessenek meg, hagyjak fel ezzel a „kapcsolattal”.
– Mi vezette Sienába?
– El kellett jönnöm a detroiti egyetemről, mert a vietnami háború idején nem voltam hajlandó sztrájkolni a kormány ellen. Ma is az a meggyőződésem, azért fizettek, hogy tanítsak, nem azért, hogy sztrájkoljak. Így aztán elküldtek. Akkor utaztam Sienába. Rosiában, 15 kilométerre a várostól, egy több évezred óta lakott barlangban és környékén kezdtem ásni. Izgalmasan találkozott itt több kultúra az etruszktól a reneszánszig.
– Az amerikai oktatási rendszerről nagyon eltérő véleményeket hallunk. Hogyan látja ön sokéves gyakorlati és elméleti tapasztalatai birtokában?
– Amerikában több mint háromezer egyetem van, a fele sem ér sokat. Az első két év olyan, mint a magyar középiskola, a második két évben a szakot tanulják, ez a négy év zárul a bachelor fokozattal. Ezután lehet master degreet, majd utána doktorátust szerezni. Ez a szakasz már magas színvonalú, de az itt tanító professzorok többsége külföldi: japán, kínai, indiai. Párizsban sok amerikai próbált meg doktorálni, mind sorra elbuktak. Akinek sikerült, arra úgy néztek otthon, mint valami istenre. Amikor a rendszerváltozás után visszajöttem Magyarországra, megkerestem Andrásfalvy Bertalant, az akkori oktatási minisztert, és azt mondtam neki: ha jobban tönkre akarják tenni a magyar oktatást, mint Rákosi Mátyás, csak vegyék át az amerikai rendszert. Tudom, miről beszélek. 1987 és 1991 között részt vettem a szövetségi kormány tanácsadó testületének munkájában. Elnöke voltam a régészeti bizottságnak, tagja az oktatásinak. Tagja voltam 1989–1990-ben a Fehér Ház által alapított kiválóságfórumnak, a legmagasabb oktatásügyi szervezetnek is, amely a National Forum for Excellency in Education nevet viseli. Az volt a mottónk: „Ha azt tette volna az ellenség velünk, amit mi tettünk az amerikai oktatásüggyel, az ok lenne a háborúra.” Kutatásokat, felméréseket végeztünk, és a jelentésünket könyvben összegeztük. Szigorú minőségi változásokat sürgettünk, és komoly munkát követeltünk. A könyvünket minden könyvtár megkapta, mindenhonnan ki is dobták. A többségükben erősen baloldali, túlságosan liberális tanárok hallani sem akartak a javaslatainkról. Azt mondták, minden a legnagyobb rendben van, és szépen szabotáltak minden minőségi változást. Mióta nyugdíjba mentem, nem tanítok Amerikában, csak Kínában.
– Oda hogyan jutott el?
– Mao Ce-tung [Mao Zedong] kulturális forradalma erősen visszavetette az országot tudományos szempontból is, szinte minden szakembert hosszú évekre bebörtönöztek. Mao halála után, 1978-ban a kínaiak az amerikaiakhoz fordultak, hogy küldjenek segítséget. Így jutottam el Sanghajba 1980-ban, de akkor még nem engedtek ásni. A semmiből kellett megteremteni az ottani Fudan Egyetemen a múzeumot és a muzeológiával, valamint idegenforgalmi képzéssel egyszerre foglalkozó intézetet. A feltárásokat 1990-ben kezdhettem el, miután megalapítottam a régészeti iskolát Hszianban. Minden nyáron viszek oda nemzetközi diákcsapatot ásatási gyakorlatra, a munkanyelv angol és francia. Feltártuk az első kínai császár, Csin Si Huang-ti [Quin Shi Huang] kincseskamráját. Ez az a császár, akit életnagyságú terrakottaszobrokkal temettek el. Ez a híres kínai hadsereg, amelynek katonái és lovai a hsziani repülőtér melletti gyorsforgalmi út építése közben kerültek elő. Oda minket nem engedtek, de találtunk egy másik agyag hadsereget a Han-dinasztiabeli császár, Jing Di (Kr. e. 141-ben halt meg) sírjának feltárása közben. Ezek a szobrok kisebbek, a selyemruhában eltemetett katonák 75 centiméter magasak, mindegyikük arcán felismerhetők az etnikai vonások. Az ásatás helyén múzeum épült, belső falán bronztáblán ott a nevem és a köszönet a régészeti iskola létrehozásáért. Az idén nyáron ugyancsak Hszian mellett egy történelem előtti (Yangshao-kultúra, Kr. e. 5000–3000) településbokrot találtunk. Az egyiken a legfelső, ötezer éves rétegből nagyméretű urna került elő, benne egy gyermek teljesen szétesett csontvázával. A félig földbe vájt kerek és négyszögletű házak mellett egy nagyobb közösségi épületet és gyülekezőhelyet is kiástunk.
– Életében többször váltott szakterületet…
– Hozzászoktam, hogy nekem négyévente be kell dolgoznom magam egy-egy új szakterületbe. Szívesen tettem, ez segített hozzá, hogy ne legyek egyoldalú. De mióta nyugdíjba mentem, Amerikában nem vállalok tanítást. Szívesen jövök haza a gyerekekhez, akiket támogatunk, ott lakom velük az iskolában. De Párizsban éppúgy otthon vagyok, mint Budapesten. Szívvel-lélekkel teszem, amit teszek, visz a lendület, pedig mindent megtettek azért, hogy elhallgattassanak. Büszke vagyok rá, hogy még egyenesen tartom magam, és járom a világot. Meg vagyok győződve róla, hogy ismerni kell a múltat, de nem azzal kell foglalkozni, mi volt, hanem azzal, hogy mi lesz.
Lengyel Alfonz 1921-ben született Gödöllőn. Tanulmányai: 1944-ben Ludovika Akadémia, 1948-ban abszolutórium a Miskolci Jogakadémián. 1948–1950: művészettörténet és régészet a Pázmány Péter Tudományegyetem esti tagozatán. Ezzel egy időben a múzeumok, könyvtárak, levéltárak és tudományos intézetek előadója a Vallás- és Közoktatásügyi Minisztériumban. 1950. november 5-én letartóztatják, 1956. szeptember 1-jén feltételesen szabadlábra helyezik, decemberben az Egyesült Államokba emigrál. 1957, San José State University: művészettörténeti tanulmányok, master fokozat; 1959–1961, Párizs: Sorbonne, művészettörténet, 1964: doktorátus; 1964–1965, École du Louvre, muzeológiai tanulmányok. Tanított a San José-i Állami Egyetemen, Berkeleyben, Stanfordban, Párizsban és Heidelbergben. Feltárások: a római Sirmium (Sremska Mitrovica, Szerbia) a washingtoni Smithsonian Institution képviselőjeként, etruszk ásatások Sienában, Karthágó-program Tunéziában, Hszian (Xi’an) környéke Kínában. A párizsi Musée Guimet-ben szerzett tapasztalatokat felhasználva a sarasotai egyetemen ő segített megszervezni az ázsiai művészetek múzeumát, amelyet most vesz át a Dél-floridai Egyetem. Hatvannégy éves korában nősült, felesége kínai – a házasodásra az engedélyt csak Reagan személyes közbenjárására kapta meg. 1986-tól nyugdíjas professzor. Magyarországon 1992-ben rehabilitálták. 2002-től az MTA külső tagja.
