Tűzoltás

Bármilyen meglepő: odáig jutottunk, hogy a végre lendületesen bővülő magyar gazdaság legnagyobb rákfenéje éppenséggel az állam, illetve a központi költségvetés helyzete. A magyar versenyképességet ugyanis az Európai Unión belül, illetve szerte a világon éppen a kormányzat gazdaságpolitikája veszélyezteti. Leegyszerűsítve: a 2002-es, kétszer száz napos osztogatási programnak az lett a következménye, hogy a magyar gazdaság évekre leszállóágba került. Nem csoda, hogy a korábban még jócskán mögöttünk álló szomszédos államok teljesítményben és gazdasági növekedésben már leköröztek bennünket.
A bajra utaló jelek egyike az államháztartás pozíciója. Olyan katasztrofális tudniillik a helyzet, amilyenre az elmúlt évtized leforgása során nem volt példa. A deficit szinte hónapról hónapra rekordot dönt, a folyó fizetési mérleg hiánya elképesztő ütemben dagad, s a folytonosan módosított előrejelzések, továbbá a ködösített-kozmetikázott adatok csak azt a vélekedést támasztják alá, hogy a folyamat megállíthatatlan. Ha pedig a másik fontos, az államadósság alakulását jelző mutatót vizsgáljuk, akkor a maradék illúziónk is elszáll: egy magyar állampolgárra ugyanis átlagosan 1,2 millió forintnyi tartozás jut. A csecsemőktől a nyugdíjasokig. Míg az Orbán-kormány 58 százalékról 53-ra csökkentette az államadósság úgynevezett GDP-arányos rátáját, addig a Medgyessy Péter vezette kabinet ezt feltornázta 59-re. Paradoxon, de igaz: gyakorlatilag ez az egyetlen olyan mutató, aminek alapján csatlakozhatnánk az euróövezethez – ugyanis a maastrichti konvergenciakritériumok 60 százalékban maximalizálják az államadósság megengedhető mértékét. Summa summarum: a szocialista–szabad demokrata kormány összességében 30 százalékkal növelte az államadósságot az elmúlt két évben.
Amennyiben pedig a makromutatók mellett a fontosabb területeket is megvizsgáljuk, még sötétebb a kép. Csaknem négyszázalékos lesz idén a gazdasági bővülés, ám ez annak tulajdonítható, hogy van néhány multinacionális cég az országban, amely ügyesen rákapcsolódott a világgazdasági konjunktúrára, ám a hazai kis- és közepes vállalkozások kimaradtak a trendből. A szektor jelentőségét amúgy nem szabad lebecsülni, hiszen 1,5-2 millió dolgozót foglalkoztatnak ezek a cégek. De a kiskeresetű emberek zsebében is kotorászik a hatalom: bár a kormány 6,3 százalékkal emelte a nyugdíjakat, a hétszázalékos infláció mindent elvisz. Az pedig a sors fura fintora, hogy a karcsú és olcsó államapparátus ígéretével korábban kampányoló baloldali pártok most az általuk 30 ezer fővel felduzzasztott közigazgatás leépítését tervezik. Persze nyitott kérdés, hogy az adórendszer átalakítása mit hoz a konyhára. Momentán annyit tudni, hogy egyre bonyolódó jogszabályok halmazában vergődnek az előterjesztők.
A szóban forgó, a magyar versenyképességet hátráltató állami túlköltekezés a ciklus hátralévő részében óriási teherként nehezedik a Gyurcsány-kormányra, amely ezzel egyidejűleg készül a 2006-os választásokra is. Borítékolhatjuk: csak a tűzoltásra lesz elegendő a kormányzat kapacitása. Mellesleg fura egy szituáció előtt állunk, miközben ugyanis a csomagok, megszorítások helyett egy jól alkalmazható gazdaságpolitikai stratégia alapjait kellene leraknia a kabinetnek, addig a nem túl távoli jövőben a nagy állami osztogatásra is gondolnia kell az október elején megalakuló Gyurcsány-kormánynak, hiszen egy újabb választási kampány bizonyára reményt ébresztene az emberekben.
Ám nem kell félteni a szocialistákat. Ezt ők tudják a legjobban.