Üzenet az úri kaszinóból

osem lettem tagja semmiféle kaszinónak. Az úri kaszinóknak sem. Nem is lehettem, hiszen gyermek voltam, amikor az 1945-ben elkezdődött féloldalas, helyenként Vorosilov vezényelte demokrácia – mint a fasiszta, félfeudális, keresztény kurzusos, reakciós stb. rendszer szörnyűséges intézményeit – megszüntette a kaszinókat is sok minden mással együtt. Annyit azonban minden művelt magyar tudhat, hogy a nagy súlyú, pesti székhelyű Nemzeti Kaszinó mellett (alapító Széchenyi István), amelynek a XX. század elején több száz tagja volt, országszerte számos kisebb is létesült. Ezek a közbeszédben már csak „úri” jelzővel illetett kaszinók zártkörű és önálló, egymástól független tömörülések voltak. Tagságuk valóban exkluzív, erősen megválogatott férfiakból állt. Működésük félig nyitottnak, félig zártnak mondható. A tagság nem, de a kaszinó a pártoktól teljesen független volt, ezért politikai képződménynek semmiképpen sem nevezhető (inkább társadalmi jellegűnek). Hangsúlyozom: a tagok felnőtt férfiak lehettek.

A múlt sötét árnyai
Ez a pár mondatos kaszinórajz azért került ide, mert az MDF-frakció egy része által létrehozott Lakitelek-munkacsoportról ezt a szellemesnek szánt nyilatkozatot tette a kínai kalandozásaiból hazatért elnök asszony valamelyik vidéki látogatásán: az úri kaszinókban az esetleges vitákat nem a nagy nyilvánosság előtt, hanem zártkörűen, maguk között szokták elintézni az urak. Arra célozva ezzel, hogy a lakitelekiek még az úri kaszinók erkölcsi normáit sem képesek betartani. Az efféle jópofáskodást szokás olyan blöffnek nevezni, amely elemi ismerethiányról árulkodik. Az úri kaszinó ugyanis sosem volt párt, nem volt országos szervezet, sem politikai testület. Továbbá nyelvünkben az „úr” szónak mindig is kettős jelentése volt: 1. társadalmi, 2. nembeli állapotot jelölt. Vagyis a szóban forgó kaszinókban egy igazi „úrinő” soha labdába sem rúghatott volna, merthogy nem lehetett tag. (Aligha lehetett volna tehát az elnök aszszonyból elnök akár csak a szekszárdi kaszinóban is.) Egyszóval egy demokratikus párt (vagy annak egy része), illetve a példaként idecitált úri kaszinó semmiféle relációba nem hozható egymással. A baj azonban nemcsak a blöfföléssel, hanem a mögöttes világgal van: a műveltségbeli tájékozatlansággal. És ebben a cseppben, mint mondani szokás, a tenger tükzröződik. Szomorúan írom: sajnos.
Az úri kaszinó itt mintaként, erkölcsi normaként lett megidézve. Pár héttel korábban azonban egészen másként ítélte meg az elnök asszony azt a társadalmi csoportot, amelyik a kaszinók tagságának java részét adta. Egy kiáltványban ugyanis, amelyet a nemzeti, keresztény és konzervatív – hogy gyakran használt szavait idézzem – értékekkel szögesen ellentétes elkötelezettségű orgánumban, a Népszabadságban talált érdemesnek közzétenni, ugyanez az elnök asszony a dzsentrit mint megvetendő társadalmi csoportot volt szíves emlegetni. Egyszer minta, másszor elvetendő antiminta? Mikor mi passzol a gyermeteg szlogenekhez?
Térjünk rá az MDF mostani gondjaira. Azokra, amelyek a kívülálló, de főként a „belül érző” ember szemével is láthatók. A gondokra utaló jelek közül itt csupán néhányat szeretnék megemlíteni. Ha egy kis parlamenti párt 23 fős frakciójában 13 képviselő közös nyilatkozatban állítja, hogy a párt vezetője s néhány embere rossz irányba kormányozza a szervezetet, megengedhetetlen (erőszakoskodó) vezetői módszereket alkalmaz, értékvesztett, követhetetlen politikát folytat, akkor ezt a föllépést nem lehet sem bagatellizálni, sem pedig eszement pártütésnek minősíteni. Ráadásul, bár szerintem nem éppen szerencsésen, de egyidejűleg átlépett egy képviselő a Fideszbe. Egy másik pedig, Medgyasszay László, igen helyesen, alapos és kemény hangú levélben fejtette ki az elfogadhatatlan elnöki vezetéssel kapcsolatos szigorú ítéleteit. Ha 23 képviselőből 15 mondja azt, hogy változtatni kell, akkor a pártvezetés körül nem lehetnek kicsik a gondok. (A rendellenességeknek ilyen-olyan jelei mutatkoztak már korábban is.)
Továbbá: a vak is láthatja, hogy attól a pillanattól, amikor a munkacsoport színre lépett, kik, mely fórumok és orgánumok kongatják a harangot, aggódnak szerfelett az MDF jövője miatt. Hol és kik vonták, vonják ki kardjukat az eddig követett egyedül helyes, egyedül üdvös politika megvédése érdekében? Hol és kik gúnyolják minden lehetséges módon a munkacsoportot, valamint külön-külön a csoport tagjait? Kiemelten is a régi MDF-eseket (Balsai Istvánt, Horváth Balázst, itt-ott Bíró Zoltánt és engem). Egyenesen a rombolás ördögének kiáltják ki azt a Lezsák Sándort, aki közéleti pályafutása során mást sem csinált, csak épített. Hol és kik? Hát persze hogy a balliberális média figurái. Mintha valaki beintett volna: valósággal fölcsattant a távvezényelt kórus. Csak néhány név és fórum a nagy aggódók és nagy gyalázók közül: Mészáros és ATV-s krémlényei; ugyanott a másik újságíróklubosok tehetségtelen eszközemberei. Az ATV „egyenes beszédű” lovagjai (Varga, Kálmán s az alattomoskodó kérdésekben alulmúlhatatlan Dési és Németh). Közszolgálatiék egész Gyárfás-gyára napkeltétől napnyugtáig, Bánótól Verebesig. A hasonszőrű országos és megyei napilapok. A lapos hecc-Mester és hecctársai, a magyartalan narancsosok. Egyszóval a mindenféle bérszerkesztők és bértollnokok. Az összehangolt kórus tagjai, ugyebár – kell-e bizonyítani? –, egytől egyig, világéletükben, ahogy a nép mondja: amióta kétágú gatyát viselnek, a nemzeti, keresztény és konzervatív eszmék közismert hívei és szószólói voltak… De az is látható, ki vonta ki szervilis fakardját, ki kiabál összevissza az elnök asszony kebelbeli segédcsapatából.
S ha a tisztánlátásunkhoz ez sem lenne elég, végül, de nem utolsósorban az MDF-be annak idején miniszterelnöki felszólításra beléptetett és kizárólag karrierérdekből belépett figura közreműködése is segíthet ebben. Aki, mint az árnyék, tolja maga előtt, és követi, akit kell. Nem kétséges: a maga jellegzetes árnyékát rávetítette már vastagon az előzményekre, de benne volt, benne van a balra húzó akciókban is. Előbb, amíg kellett, Antallhoz, majd csakhamar Torgyánhoz s a Giczy–Füzessy pároshoz, aztán volt, amikor Orbánhoz, máskor a rendszámtáblás bankárhoz és ezzel egyidejűleg – igazán bizarr a kép! – szövegileg az antalli örökséghez igazodva szabatott ki a követendő menetirány. Persze mindezt meglehetősen szószátyáros, okoskodó, ostobán fölényeskedő szövegekbe rejtette, hogy a lóláb ne lógjon ki. S aki most, megannyi tipródós, destruálós „közszolgálata” közben, állítólag rólunk is mondott valamit. Mégpedig azt nyilatkozta valahol az MDF három volt – együtt megszólaló – elnökéről, Bíróról, Lezsákról és rólam: „Ugyan kérem, ezek a múlt árnyai.” Apró kiegészítéssel most igazat adnék neki – ami ritkán fordul elő –: igen, azok, a közelmúlt árnyai. Mondjuk, az 1987–1999 közötti időszakból az MDF-es vezetők árnyai. Szemben vele, aki viszont a jóval korábbi, a régebbi múlt egyik kellemetlenkedő, hajladozó-hajlongó árnya. Ne spóroljuk meg a fontosabb jelzőt se: sötét árnya.

Külső és belső kihívások
Az értékvesztett, rossz irányú és antidemokratikus politizálás helyett tehát ennek a sokat kiállt szerveződésnek vissza kell, kellene térnie az eredeti értékrendhez, irányultsághoz és vezetői módszerekhez. Nem nosztalgiából. Nem valamely fundamentalista, dogmatikus merevség, konokság, elvakultság okából mondom ezt. Nem a túlfűtött érzelmek, hanem az ország minden rendű-rangú csoportjának helyzete, a tágabb népközösségbeli bajok mondatják: a gondok lényegüket tekintve nem kisebbek, sőt helyenként nagyobbak, mint voltak másfél évtizeddel ezelőtt. Tudom persze, hogy valamit – így ezt is: visszatérni – könnyű kimondani, de istentelenül nehéz megtenni. Tudom, sejtem, mennyi akadályt kell, kellene legyűrni ehhez. Tágabb környezetünkben csakúgy, mint kinek-kinek magában és maga körül. Az akadályok sorolása helyett mégis inkább a megoldásra serkentő, szinte kényszerítő körülményekről szeretnék szólni. Mert a tét most leginkább az, sikerül-e vagy sem.
Ha az eredeti MDF-es értékeket emlegetik, azok, akiknek ez nem tetszik, kétféle módon – sokszor fölényesen, gunyorosan – szokták elintézni az ügyet. A ballib médiások éppúgy, mint az elnök asszony és csapata. Egyrészt kiragadnak a lakiteleki nyilatkozatból és az MDF alapítóleveléből egy-egy fél mondatot vagy mellékes gondolatot. (Mint ismeretes, a nyilatkozat alapszövegét jómagam, az alapítólevelet Bíró Zoltán fogalmazta.) Maga az elnök asszony például azt találta mondani legutóbb, hogy Lakiteleken a sátor alatt népfrontos összejövetel zajlott, mit lehet ma ezzel kezdeni. Elképesztő módon Pozsgayn kívül – mert éppen ott volt, s mondott valamit Lakiteleken – még Konrád Györgyöt is hozzánk tartozóként emlegeti, kvázi közénk sorolja. (Vajon mit tudhat az MDF lényegéről, aki ilyen elemi tájékozatlanságról árulkodó kijelentésekre képes ragadtatni magát – ötéves elnökösködés után?) Mások, akik akkor és azóta is csak ócsárolni tudnak bennünket, főként azt a fél mondatot emelik ki, hogy az MDF sem a kormánypártiságot, sem az ellenzékiséget nem vállalja. Nem csak arról van szó, hogy a kipécézett szövegrészeket a maguk környezetében illene értelmezni. Sokkal fontosabb, hogy közben mélyen hallgatnak azokról a súlyos közösségi gondokról, amelyeket ez a két dokumentum megfogalmazott. Igen, a magyarság nemzeti sorskérdéseiről volna szó.
A fölényeskedők másik csoportja azt mondja: messze mögöttünk vannak már azok az idők… Minden gyökeresen más, máshoz kell igazítani a politikát. S jönnek a százalékos számjátékok, a bal- és jobboldal meg a szélek és a közép, a közvélemény-kutatások, a mindenféle bűvész jelzőkkel illetett választópolgári magatartásminták, az ide-oda úszó szavazócsoportok, a közömbösek stb. Nincs fontosabb tennivaló: szavazatokat kell szerezni! Mindenáron. A politikai célokat, szlogeneket ennek jegyében kell kiagyalni. A politikát ennek kell alárendelni. Mert mi a cél? A kormányzati pozíció, egyszóval a hatalom megszerzése. A többi csak szóvirág, körítés, huszadrangú ügy. De hát, kérdezheti a régmúltak zajlásait valamelyest ismerő, a közelmúltakéban pedig némiképp járatos ember: miért ne lehetne összeegyeztetni az értékelvű politikai gondolkodást, a gondolatokat a mindennapi gyakorlattal, avagy fordítva, a napi gyakorlatokat, a menetelő manőverezéseket az értékelvű normákkal és víziókkal, ha mégoly nehéz is? A követelményeket és az adottságokat, ahogy lehet, egyben látni? Amit azokból lehet, kiaknázni, javunkra fordítani? Mert a kérdés, újra megismétlem, ma és itt és nekünk ugyanaz, ha ugyan nem feszítőbb, mint a nyolcvanas évek végén volt: a külső és a belső kihívások szorításában meg tudjuk-e őrizni magunkat, népközösségünket? Tudnak-e érdemes és elégséges választ adni, az érdemes válaszok jegyében cselekedni azok, akikre az idő ezt a nyomasztó szerepet, a közfelelősséget osztotta? Tud-e, akar-e eredeti értékrendje szellemében, ahhoz is igazodva politizálni az MDF? Lesz-e mellette, vele együtt erős és szélesedő társadalmi bázisuk a nemzeti megmaradás ügyét felvállaló politikusoknak? Ez a nemzeti politika kérdése ma, 2004 nyarának végén is.
Miért?
Elegendő lesz talán, ha a bonyolult, sokfelé szálazó gubancból itt mindössze néhány nagyobb csomót emelnék ki. Azokat, amelyek véleményem szerint csakugyan sürgetik vagy egyenesen kikényszerítik a közösség iránti nagyfokú felelősséget. A megkerülhetetlen, a semmi mással nem helyettesíthető nemzetpolitikát.
1. Globalizáció. Nem kell részletezni, rengeteget írtak, írnak róla. Minden gondolkodó ember tudja, hányféle úton-módon fenyegeti, fenyegetheti az autonóm közösségeket, kicsiket és nagyokat ez a mindent elnyelni akaró, veszedelmes modern moloch. Az internacionalizmus, tudjuk, éreztük, durva, diktatórikus, nyers volt, a globalizáció simulékony, „demokratikus” és figyelmesebb, de semmivel sem kevésbé célratörő, semmivel sem kevésbé értékromboló. Bezárkózni, kitérni előle nemigen tudunk. Ám szelídíteni, hatását mérsékelni, itt-ott a hazai érdekek szekerébe befogni talán lehet. Ha kezes bárány nem lesz is, félig-meddig domesztikálni esetleg lehetne. Ha van hozzá szándék és erő.
2. Európai Unió. Ma senki sem tudja, mert nem mérhette föl, hogy áldásos előnyei mellett ránk nézve mennyi és mekkora lesz az újfajta kísérlet átkos hátránya. Az EU gazdasági és pénzügyi kapcsolat-, norma- és jogrendszerét nem számítva szinte valamennyi eleme, működési struktúrája, legfőképpen szelleme, mint valami ködvilág, ma még szinte alaktalanul, kiismerhetetlenül lebeg, gomolyog. A szocializmus gazdasági-szellemi-politikai romhalmaza közül a vadkapitalizmusba ájulva nyertünk bebocsáttatást – hosszadalmas tortúra után – a fölényesen vizsgálódók „klubjába”. Egy rendezetlen világban kétszeresen szenved, aki önmagában is rendezetlen, kusza világot vitt oda. Sebezhetőbb, ellenálló képessége könnyen, gyorsan szétporlasztható.
3. Tudatbeli, lelki, politikai örökség. Keveset beszélünk róla, pedig sokat kellene. Helyenként az egyházak s a szellem magas vonulatának lakói beszélnek róla. Egyébként nem sok szó esik arról, hogy a volt szovjet szféra többi országához képest menynyire lesújtóan, mondhatni egyedülállóan szétrombolt állapotba került nálunk a nemzettudat és a közmorál. A magyarázat igen kézenfekvő. Az NDK sajátos helyzetét nem számítva a háború után szocialistává tett országok mind a győztesek oldalára kerültek (oda ügyeskedték magukat) – mi nem. Mi a legyőzöttek és a nagy vesztesek oldalára kerültünk. Ráadásul immáron másodjára. Nekünk maradt a két vesztes háború és a hozzájuk kapcsolódó példátlan békediktátumok valamennyi következménye. A háborús kudarcok és a szörnyűséges országdarabolások önmagukban véve is drámaiak voltak. Lélekben és racionálisan alig vagy igen-igen nehezen lettek volna feldolgozhatók. A megcsonkított ország polgárainak ugyanúgy, mint az elcsatolt területek magyarjainak. Már 1945-ben, mindjárt a tragédiák után újabb önérzetromboló csapásokat kellett elviselnünk. Itthon és a határokon túl nem a megbékítés gyógyító és jótékony, hanem igen céltudatosan az elrettentés könyörtelen eszközeit vetették be ellenünk. Hogy a szégyenérzet, a vereségtudat később se enyhüljön, arról a kollektív bűntudat ébrentartásával, a korábbi értékek szétverésével igyekeztek gondoskodni. Fasiszta nemzet, utolsó csatlós lettünk. Soviniszták, nacionalista bajkeverők, antiszemiták, a keresztény kurzus félfeudális bajnokai. Ahogy Rákosi elvtárs mondotta volt az idő tájt szinte panaszkodva a román elvtársainak: „Képzeljék el, milyen nehéz nekünk kilencmillió fasisztával építeni a szocializmust!” Aztán 1956 után a nacionalizmus lett a kiirtandó, akár napi bűnbánatokkal sem lemosható fő bűnünk. Minden párt- és nem pártfórumon, minden újságban, tankönyvben, rádióban, televízióban harsányan hirdették: fő veszély a szocializmusra a magyarok zsigeri nacionalizmusa. Ezzel szemben szomszédainknál nem a bűntudatról, hanem, ha marxistán is, de 1945-től folyamatosan a nemzeti sikerekről, a fölényes magabiztosságról szóltak a szövegek. A tudat- és lélekformálás valamennyi fórumán és csatornáján.

Aggasztó a demográfiai helyzet
Naiv módon azt hittük, a szocializmus és az idegen megszállás eltakarításával, az úgynevezett rendszerváltással véget ér a nemzettudat rombolásának, a közszellemet fertőzők uralmának gyalázatos korszaka. Nem így történt. Amikor arról beszélek, hogy bármennyire fájdalmas és szégyellnivaló is, de itt maradt a megelőző rendszer minden hordaléka, és nemcsak itt van, de egyenesen burjánzik, akkor nem csupán a hálózatok szennyes világára, a cinikus és gátlástalan köpönyegforgatókra, a bősz elvtársakból dúsgazdaggá lett, harácsoló bitangokra és népes pereputtyukra gondolok. Nem kevésbé ártalmasan itt maradt – tisztelet a ritka kivételnek – az egész internacionalista, nemzetellenes és nemzetidegen, agymosó és kellőképpen öntelt politikusi garnitúra is (amely másodszor jött vissza a hatalomba). Itt maradt a körülötte harsogó, tudományos pózban vagy útszéli hangon ágáló, köztudatromboló egész ármádia. Logikus, hogy körülöttük, mögöttük ehhez igazodott, igazodik az ifjabbak nemzedéke. Akarják, nem akarják, ehhez kell igazodniuk. Politikában, gazdaságban, pénzvilágban, médiában, a köztudatformálás számos más gócpontjában; a műhelyekben, intézményekben, fórumokon, tudományokban és művészetekben. Így lett, ezért is lehet Hiller István eszményképe a terrorista-kommunista Ságvári Endre.
4. Magyar kisebbségek. Tehetetlen düh feszíti az embert, vagy lebénítja a kilátástalanság, ha rájuk, a helyzetükre, sorsukra, jövőjükre gondol. Riasztóak a statisztika adatai. A szabadság, demokrácia „boldog aranykora” nekik az újabb hanyatlás, a további reményvesztés korszakát hozta el. Tíz év alatt, 1991 és 2001 között a lélekszámuk mintegy 300–350 ezerrel fogyott. Erdélyben minden korábbi apadást felülmúlva 200 ezerrel. Trianoni elszakításuk idején még 3,33 millióan voltak, ma csupán 2,37 millióan vannak. Fogyás: kereken egymillió. A riasztó tünet főbb okai ismertek: ki- és átvándorolnak, természetes népszaporulatuk ijesztően negatív, asszimilálódnak, főként a vegyes házasságok rohamosan növekvő aránya révén. Akkor négy állam, ma hét ország területén szétszóródva sorvadoznak, pusztulnak a nemzetcsonkok. Május elsejétől újabb szakadék nyílt köztük és az anyaország között: velünk csupán a felvidéki (szlovákiai) és a muravidéki (szlovéniai) magyarok kerülhettek az unióba, a többiek kint rekedtek. Három év múlva talán jöhetnek majd utánunk a maradék erdélyiek s esetleg a horvátországiak, de szerencsétlen kárpátaljai és vajdasági testvéreink talán soha. Ez a helyzet önmagában véve észbontó. Pártjaik, szervezeteik vannak, működhetnek ugyan, de elérni semmit nem tudnak. Egyes esetekben már gyanút fog az ember: talán nem is akarnak. Csaknem másfél évtizede, hogy odaát is létrejött a parlamentáris többpártrendszer, de a demokratikus államberendezkedés elemi jogán járó intézményekhez, a területi, nyelvi, oktatási autonómiához mind a mai napig nem juthattak hozzá. Sehol.
5. Magyar népesedés. A határokon túli magyarok kétségbeejtő népesedési helyzeténél semmivel sem jobb az itthoni. A trianoni ország népessége 1980-ban volt a legnagyobb: 10 millió 710 ezer. Azóta évről évre fogyunk. Ma, 2004 közepén 10 millió 100 ezer körüli a lélekszámunk. A hiány több mint 600 ezer lélek. Ha a két számot, a határokon túli magyarok 300–350 ezres és a hazai népesség 600 ezer fölötti hiányát öszszeadjuk, láthatjuk, hogy jó másfél–két évtized alatt a Kárpát-medencében éppen egymillióval lett kevesebb a magát magyarnak tekintő őslakosság. A népességcsökkenés mértéke eszerint nyolc–tíz százalékpont! Ám itthon a természetes népszaporulatból eredő hiány (amikor többen halnak meg, mint ahányan megszületnek) ennél 100–200 ezer fővel magasabb lenne, ha nem lett volna időközben számottevő bevándorlás hozzánk (főként határokon túli magyarokból). Az éves népességfogyás a maradék hazában átlagosan 35–40 ezerre tehető. Közép- és Kelet-Európa hatalmas térségét tekintve időben messze megelőztük valamennyi államot és népcsoportot, mi kezdtünk először abszolút számokban is fogyni. Itthon és a határokon túl egyaránt. Az éves fogyás ezrelékes nagyságát nézve ma már az oroszok és a bolgárok (–6 és –5 ezrelék) elénk kerültek ugyan (–4 ezrelék), de sereghajtó helyzetünk a kontinens ranglistáján így is biztosított. És vigyázat! A demográfiai hanyatlás ciklikusan, 25–30 éves fázisokban szokott fölerősödni. Most éppen egy új ciklus határán, újabb nagy fogyási szakasz elején vagyunk.
Az egygyermekes családok nagyobb s a többgyermekes családok kisebb számát illetően túlteszünk a skandináv országok hanyatló adatain is. Megrendült, szinte inog a házasság intézménye. A házasságkötések száma 50 év leforgása alatt – 1950-től – évi 105 ezerről mintegy 45 ezerre csökkent, miközben a válásoké hatezerről csaknem harmincezerre emelkedett. Nem sok idő kell hozzá, hogy a két érték, a házasságkötések és a válások száma helyet cseréljen egymással. S amikor majd többen válnak évente, mint ahányan örök hűséget esküsznek, a házasság intézménye a felbomlás, megszűnés fázisába lép át. Ijesztő az eltorzult és a magányos életsorsok alakulása. Harminc év alatt – a kilencvenes évek közepéig – 0,5 millióról 1,1 millióra emelkedett az egyedül élők száma. Ugyanennyit tett ki az egyszülős családok lélekszáma. Meghaladta az egymilliót a gyermektelen házaspároké, vagyis több mint kétmillió, házasságban élő férfinak és nőnek nincs gyermeke. Ez összesen 4,25 millió lélek. Mi az, ami közös bennük? Állapotuk csonkasága, rendellenessége, az, hogy sérülékeny a helyzetük, sebzettek, sebezhetők. És így él ma Magyarország lakosságának majdnem fele. Lehet-e mentálisan egészséges az a közösség, amelynek csaknem fele sérült, állapota nem éppen természetes? Ki tudná megmondani, a lelki roncsoltságnak mennyi szerepe lehet a tömeges méretű devianciákban és a középkorú férfinépesség világviszonylatban is élen álló elhalálozási számarányában? És fordítva.

Társadalmi méretű kiszolgáltatottság
Ha valaki valóban közösségi politikát akar folytatni, akkor annak az első számú napiparancs: a nemzetpolitika. Nem úgy persze, hogy éjjel-nappal a nemzet szót szajkózza, harsogja jelzőként vagy fogalomként. Nem a szó a fontos, hanem a mögötte álló emberi közösség sorsa. Mi az, ami az emberi-lelki-szellemi jó közérzetet a lehetséges legjobb módon biztosítja? – ez kell hogy legyen a politikánk eleje és veleje. Ha csupán a fogalmakat ismételgetjük, mert mást mondani nem tudunk, elsilányul, üres lesz a beszédünk. Kongó frázisokkal aligha mehetünk sokra, még ha a szöveget kiáltványnak kiáltjuk is ki. Különösen úgy nem, ha mindeközben másfelé is kacsingatunk, ide-oda táncolgatunk. Meg egyenlő távolságtartásról beszélünk. És a hívatlan vendégszínészről (Orbán Viktorról), aki – mondta volt az elnök asszony somlói beszédében – erőszakosan akarna színpadunkon nagyot alakítani. Hogy azután lenyeljen bennünket, átvegye a társulatunkat. (Nem lehetett könnyű kitalálni, még rögtönözni sem ezt a képtelen képzavart.) Miközben a pályán a nemzetközi és a nemzeti, a koncok fölött marakodó, közösségellenes, cinikus érdekcsoportok és a közösségi politikai erők cseppet sem barátságos mérkőzése zajlik. Aligha lehetne kétséges, hol van ebben az MDF helye.
A nemzet cseppet sem szívderítő állapota szinte önként sugallja a helyzethez, az MDF-hez és a jövendőt jó irányba alakító erőkhöz méltó programot. Távolról sem találomra ugyan, de egy ilyen programváltozat vagy programrészlet címszavai lehetnének akár a következők is:
1. A nemzetpolitika általános teendői. Mit kellene tennie a politikának a nemzeti szellem erősítéséért az alkotók és alkotások, művészek és művészetek világában, valamint fordítva, nekik a közösségi közszellem formálása érdekében? A közoktatás, média, könyvkiadás stb. területein. A védekező önérzet, a nemzeti önállóság és azonosság érzésének megerősítésében és megtartásában, tehát a nemzeti tudat formálásában. A törvényhozásban, az államhatalomban és az önkormányzatokban. Valamennyi társadalmi és civil, helyi és országos szerveződésben.
2. Vidék-, agrár- és településpolitika. Csak a települések ügyéről szólva: meg kellene állítani a lepusztulást, meg kellene menteni az évszázados magyar településrendszert. Ma aligha van szomorúbb látvány, mint a magukra hagyott, így is, úgy is elhagyatott apró falvak szívszorító képe és népe, kiürülő, omladozó világa. A látvány szinte a török kori pusztulásokra emlékeztet. Mintha a háborúk folytonos dúlásában pusztuló, egy kiszámíthatatlan, zsarnoki hatalom szorítása alatt szenvedő világ, a törökvilág kísértete fenyegetné újra – s éppen ott, ahol százszámra tűntek el falvak akkor is – a maradék ország településhálózatát. Ez nem lidérces álom, hanem valóságos veszély. A kis falvak vagy kiürülnek, és romhalmazzá válnak a házak, iskolák, templomok, vagy idegenek szállják meg a településeket százszámra. Ahogyan ez a Nyugat- és a Közép-Dunántúlon, de másutt is elkezdődött már.
3. Társadalompolitika. Mivel egyre nyomasztóbb a mindennapi tapasztalás, a politika egyik legfontosabb feladata a társadalmi méretű kiszolgáltatottság megfékezése, oldása lenne. Nemcsak a kétkezi munkások, földművesek (és munkanélküliek), de a közalkalmazottak és tisztviselők, sőt a magasan képzett értelmiségiek, a kis- és középvállalkozók, egyszóval száz- és százezrek szinte elemi védelem nélkül állnak az érdekek és a könyörtelen profithajsza mindennapi hullámverésében. (Bár kevésbé érződik, de erősen kiszolgáltatottak a nemzetközi pénz- és kereskedelmi tőkének a nagyvállalkozók is.) Hathatós és valódi védelmet kellene fonniuk köréjük a munkavállalói szakszervezeteknek, az érdekvédelmi szövetségeknek, a szakmai kamaráknak, a védelmüket erősítő törvényhozásnak, a végrehajtó hatalomnak s ahol kell, a keresztényszociális politika és a közakarat tevőleges közreműködésének.
3. Népesedéspolitika. Mindenki tudja, a népszaporulat csökkenése európai jelenség. De lehet-e ez számunkra vigasz? Hiszen csak az irigy és kárörvendő ember lelkét nyugtatja meg az, hogy a szomszéd búzáját is elverte a jég. Nekem az fáj, hogy a mi búzánkat veri el. Ráadásul a csökkenés mértéke és a trend távolról sem azonos. Különösen nem mondható általános jelenségnek a népesség abszolút fogyása. A felelős politikusok ma már tudják: nem várható csoda egy-egy felkapott, egymagában sikeresnek kikiáltott részmegoldástól. A baj nem orvosolható önmagában a családtámogatással, az anyagi források növelésével vagy az egyházak közreműködésével. Szó szerint átfogó megoldásra, család- és gyermekbarát, gyermekszerető környezetre lenne szükség. A részletek sokaságát mozgósító, ahogy mondják: komplex programokra és befogható erőkre. Nem holnap, holnapután, hanem azonnal.
4. Kisebbség- és szomszédságpolitika. Megmaradásunk feltétele, létkérdésünk: tudunk-e az adott feltételek között tenni azért, hogy ne pusztuljon tovább a magát még magyarnak valló 2,3–2,4 milliónyi testvérünk? Mit tehetünk értük a magunk és mit Európa erejével? Ha kell, keményen, ha kell, kompromisszumok árán. De minden eszközt felhasználva, latba vetve. Megismétlem: minden eszközt. Mert a politika és az írástudók felelőssége – itthon és odaát – irdatlanul nagy. A helyzet pedig drámai.
5. Európa-politika. Már az unióban múlatjuk az időt, de a Fideszen kívül senkinek nincs semmiféle kidolgozott koncepciója, részletes cselekvési programja. A rögtönzések itt nem elégségesek, sőt egyenesen károsak lehetnek. Pontosan kellene tudnunk, mit hogyan és legfőképpen kikkel lehetne a magyar érdekeket érvényre juttatni ebben a meglehetősen kaotikus, kiforratlan, ám a maga érdekeit bőszen védelmező konglomerátumban. Amelyik nemzetnek vannak valódi értékei és érdekei – mondta egyszer francia partnere egyik vezető tábornokunknak, a magyar honvédség parancsnokának –, az gondoskodik azok védelméről. Ez a francia közgondolkodás és politika természetes része, elválaszthatatlan tartozéka. Ideje lenne, hogy ilyen legyen a miénk is.
A jó program azért is kell, mert ha kijelöltük az MDF határozott, egyértelmű irányvonalát, attól eltérnie nem lehetne sem a kiemelt legitimitással rendelkező elnöknek és elnökségnek, sem a választmánynak, sem a frakciónak. Az MDF valamennyi választott testületének és tagságának is ragaszkodnia kell ahhoz, hogy a vezetői rögtönzések, a ballib médiának annyira tetsző és önkényes megnyilatkozások megszűnjenek – bárkit állít is az országos gyűlés a maga által jóváhagyott, szentesített program végrehajtását végző testületek élére. Mint az MDF-től idegen, antidemokratikus eljárást, ki kell tiltani a párt belső életéből az önkényeskedést és a retorziókat. A többi a józan és tisztességes belátáson, a kölcsönös kompromisszumokon múlhat.

Nem lehet szakadás


Továbbiak a pdf-ben a reprint menüpont alatt